Fél évszázada, 1968 elején már három éve zajlott a vietnami háborúnak az amerikai szárazföldi csapatok nyílt részvételével zajló szakasza – maga a háborús konfliktus ugyanis 1956-ra nyúlik vissza, hiszen akkor indította el a kommunista Vietkong gerillaszervezet partizánháborúját a korrupt, nepotista (az ország felett családi uralmat gyakorló) és erőszakos Ngo Dinh Diem-rezsim ellen. Bár Diemet aktív amerikai segítséggel 1963-ban eltették az útból (s egyben láb alól), ám a Nyugat-barát, habár otthon nem túl népszerű dél-vietnami rezsim alól addigra kicsúszott a talaj, hiába nőtt egyre (1962-ben már 12 ezerre!) az amerikai katonai tanácsadók száma.
A valószínűleg mondvacsinált tonkini öbölbéli incidenst – egy amerikai járőrhajó állítólagos megtámadását – követően az Egyesült Államok légiereje 1964 nyarától bombázta a kommunista Észak-Vietnamot (Vietnami Demokratikus Köztársaság, VDK), amely fegyverrel és utánpótlással látta el a dél-vietnami kommunista gerillákat, jórészt a szomszédos Laoszon és Kambodzsán keresztül húzódó Ho Si Minh-ösvényen keresztül – és ezzel hamarosan e két országot is belerángatta a konfliktusba. Az eredetileg vietnami belháború eszkalációjához és nemzetközivé válásához alighanem hozzájárult a washingtoni nemzetbiztonsági szakértők téves helyzetelemzése, a hírszerzési jelentések (egyes vádak szerint tudatos) félreinterpretálása, mindenesetre az amerikai hadvezetés 1965 márciusában Da Nangnál partra dobta az első szárazföldi amerikai erőket. Az amerikaiak mellett ausztrál és új-zélandi csapatok is érkeztek a dél-vietnami erők megsegítésére, sőt thaiföldi, Fülöp-szigeteki és dél-koreai csapatok is (utóbbiak egyebek mellett a polgári lakossággal szembeni súlyos atrocitásokkal hívták fel magukra a figyelmet).
A fegyveres konfliktus a nagy remények dacára hamarosan kezdett emlékeztetni a korábbi, még a franciák részvételével zajló (és szégyenletes vereségükkel végződő) indokínai háború menetrendjére. Az amerikaiak mind nagyobb erőket vetettek be, a Vietnamban harcoló szárazföldi erőik létszáma a kezdeti 25 ezerről 1966-ra 190 ezerre nőtt, 1968-ban pedig elérte az 525 ezret. Ám igazából csak a városokat, a nagyobb településeket tudták több-kevesebb biztonsággal uralni – de facto tovább nem terjedt a dél-vietnami rezsim szuverenitása sem. A távoli vidékeken, pláne a dzsungelekben a civil lakosságot is terrorizáló Vietkong volt az úr, továbbá 1967 második felében több különösen súlyos veszteséggel járó ütközet is zajlott az amerikaiak és az öngyilkos vehemenciával támadó észak-vietnami reguláris erők között (például Dak Tónál). Az amerikai kormányzat és hadvezetés kommunikációja azonban éveken keresztül sugallta azt, hogy a dél-vietnami kommunista gerillákat és az észak-vietnami reguláris erőket csaknem sikerült megtörni, és küszöbön áll a végső győzelem. Ehhez képest nemcsak az otthoni közvéleményt vagy a washingtoni döntéshozókat, de a helyben harcoló erőket és a dél-vietnami rezsim és hadsereg képviselőit is arculcsapásként érte a vietnami holdújév (helyi nevén a Tet) idején indított átfogó támadássorozat.
Minden fronton
A Vietkong (vagyis a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front) január 30-án este megindította a támadások első hullámát a nagyobb dél-vietnami települések ellen. Másnap reggel már a délre beszivárgó észak-vietnami reguláris csapatok részvételével indult meg a támadások második, nagyobb hulláma. A Tet-offenzíva volt a háború addigi történetének legnagyobb szabású támadó hadművelete. A részben Észak-Vietnam felől, de Kambodzsa és Laosz irányából és persze a vidéki hátországból is támadó kommunista fegyveresek (az első hullámban mintegy 80 ezren) rajtaütésszerűen támadtak meg egyszerre több mint 100 célpontot, a többi közt negyven regionális közigazgatási központot, a hat nagyobb város közül ötöt (a fővárost, Saigont is, azon belül az amerikai nagykövetséget), és összesen vagy 72 kisebb várost.
Az amerikaiakat és a dél-vietnami fegyveres erőket már az is meglepte, hogy milyen nagy tűzerejű kézifegyvereik vannak a támadóknak, akiket ekkorra szereltek fel a hamarosan rettegett AK–47-es (Kalasnyikov) gépkarabélyokkal és vállról indítható RPG-2 páncéltörő rakétákkal. A váratlan támadás miatt a dél-vietnami, az amerikai és a velük szövetséges csapatok kezéből helyenként kicsúszott az irányítás, és hol rövidebb, hol hosszabb időre defenzívába szorultak.
Az észak-vietnamiak és a Vietkong a harcok első hullámában elfoglalták az észak–déli demarkációs vonalhoz közel fekvő Hue-t, az egykori császárvárost, Annam tartomány fővárosát. Míg a legtöbb településen néhány nap, néha csak pár óra elég volt ahhoz, hogy fordítsanak a hadiszerencsén, és kétségtelen technikai, sőt létszámfölényük birtokában visszaverjék a kommunista offenzívát, Hue városáért egy hónapig tartó kegyetlen és véres küzdelem folyt. Itt került sor a vietnami háború egyik legszörnyűbb atrocitássorozatára: az északiak és a Vietkong közvetlenül a város elfoglalása után, részben a megszállás és harcok alatt, részben a visszavonulásuk előtt sok ezer polgári személyt és rengeteg dél-vietnami hadifoglyot végeztek ki korra és nemre való tekintet nélkül, sokszor borzalmas módon (az agyonverés és az élve eltemetés is a módszereik közé tartozott). Végezni próbáltak azokkal, akik a felszámolni vágyott „uralkodó osztályokhoz”, a viszonylag jobb módú rétegekhez tartoztak, akik lojálisak voltak a Vietnami Köztársasághoz, vagy annak katonai, közigazgatási, politikai vezetői, szakemberei voltak, vagy egyszerűen csak kétséges volt az új rend iránti lojalitásuk, illetve akikről nem gondolták, hogy élve elérik a hírhedt észak-vietnami átnevelő táborokat. Sokszor egész családokat végeztek ki, és előszeretettel gyilkolták a francia gyarmati uralom idején, no meg a katolikus Diem-család diktatúrája alatt privilegizált helyzetű katolikusokat, gondosan ügyelve, hogy ne hagyjanak életben közülük fegyverforgató korúakat. A vérengzéseknek három nyugatnémet professzor, két francia misszionárius és több amerikai polgári személy is áldozatul esett.
Bár a mészárlások nyomait igyekeztek kapkodva eltüntetni, a tömegsírok közül számosat felfedeztek a következő hónapokban, években. (A főleg Hue-ban és máshol is elkövetett atrocitások minden dél-vietnamiban tudatosították, mire képesek a kommunisták, ha győznek; ennek ismerete nélkül nem értelmezhető az a pánik és teljes zavarodottság, amely a dél-vietnami hadseregen, kormányzaton és a déli társadalmon lett úrrá 1975 tavaszán, az észak-vietnamiak és a Vietkong végső offenzívája során, amely az amúgy jól felszerelt dél-vietnami erők katasztrofális szétesését idézte elő. Habár a győztes északiak később nem vetemedtek Hue-stílusú tömegmészárlásokra, a lakosság jelentős részét átnevelő táborokba zárták, sokszor rettenetes körülmények közé. Volt szövetségeseik, a szintén ekkor hatalomra kerülő Vörös Khmer kambodzsai rémuralma viszont a Hue utáni legszörnyűbb várakozásokat is felülmúlta.)
Az offenzíva után sokan estek áldozatául a dél-vietnami biztonsági erők tisztogatásainak, bosszúhadjáratának. Ennek megrázó dokumentuma Eddie Adams, az amerikai AP hírügynökség munkatársának 1968. február 1-jén Saigonban készült híres fotója, amelyen egy dél-vietnami rendőrfőnök közelről fejbe lő egy Vietkong-parancsnokot. Ám a teljes képhez tartozik, hogy utóbbi előzőleg brutálisan végzett egy dél-vietnami tiszttel és egész családjával (anyjával, feleségével és hat gyermekével) egy elfoglalt katonai bázison.
A népszerűtlen háború
Az, hogy a már szinte félig megvertnek beállított észak-vietnami hadsereg és a Vietkong ilyen támadó hadműveletekre volt képes, az amerikai közvélemény igen jelentős részében rendítette meg a gyors győzelembe vetett hitet (bár az amerikai közvélemény-kutatások még 1968 elején is a héják határozott fölényét mutatták). Ezrekre rúgott a halálos áldozatok száma, és rengetegen tértek haza sebesültként, sokszor egész életre megrokkanva. 1968. február 18-án publikálták a háború addigi legnagyobb egyheti amerikai veszteségét: 543-an haltak meg és 2547-en sebesültek meg egyetlen hét alatt.
Walter Cronkite, a népszerű tévés kommentátor a CBS február 27-i hírműsorában mondta ki: patthelyzetbe ragadtunk, aminek nem a győzelem, hanem a tárgyalások vethetnek véget. Azok mellett, akik jogos, de reménytelen küzdelemnek tartották a vietnami háborút, egyre nőtt a radikálisok hangja is, akik elvből ellenezték az Egyesült Államok nagyhatalmi beavatkozását más, szuverén államok belügyeibe. Az észak-vietnamiak és a déli felkelők atrocitásainak hírét pedig hamarosan maguknak az amerikaiaknak sikerült elhomályosítaniuk: 1968. március 16-án a Tet-offenzíva következményeinek felszámolása, egy bujkáló Vietkong-egység keresése közben egy amerikai harcoló egység közel félszáz fegyvertelen dél-vietnamit gyilkolt meg, zömmel nőket, gyerekeket, öregeket Son My településen. Egy évvel később, 1969 tavaszán egy leszerelt katona levele nyomán lett ügy a mészárlásból, majd az év végén már az amerikai sajtó is írt róla (ekkor kapta az eset a My Lai-i mészárlás nevet). A megrázó eredménnyel zajló vizsgálat a világ (így például a szövetséges Nyugat-Európa) közvéleményét is mozgósította az amerikaiak vietnami beavatkozása ellen, de felháborodást keltett az Egyesült Államokban is, tovább erősítve a háborúellenes mozgalmat.
A Tet-offenzíva – propagandasikerek ide, prezstízseredmények oda – érdekes módon az észak-vietnami oldalon sem váltotta be a reményeket. Mindenekelőtt nem tört ki a várt elsöprő erejű népi felkelés, és nem estek szét a dél-vietnami fegyveres és biztonsági erők sem. De nem vált be a csapatok elaprózásának taktikája sem: az amerikai–dél-vietnami szövetségesek egyenként verték meg, morzsolták fel a támadókat. Ráadásul a Tet-offenzíva első fázisának (1968. január 30.–március 28.) részsikereit a későbbi két offenzíva (1968. május 5.–június 15., a „Kis-Tet”, majd augusztus 17–23.) során már nem sikerült megismételni, ellenben egyre nagyobbak lettek a veszteségek. A Tet-offenzívákkal, úgy tűnik, a dél-vietnami kommunista felkelő hadsereg, a
Vietkong túlvállalta magát, és az egyszerre sok fronton zajló harcokban meglehetősen kivérzett (aminek a frakcióharcok, a párton belüli észak–déli rivalizálás szempontjából is lehetett jelentősége). Jellemző, hogy a háború későbbi szakaszában komoly harci műveleteket már csak az észak-vietnami reguláris erők részvételével tudtak végrehajtani.
A Tet-offenzíva sok tekintetben megváltoztatta a VDK-t irányító kommunista párton belüli erőviszonyokat is. A Tet-offenzívát megelőzte a párton és a hadseregen belül lezajlott 1967-es tisztogatás, amelynek során a mérsékeltebb, esetleg tárgyalásokra is hajló, inkább szovjetbarát vonal tagjait (például Giap tábornok munkatársait) purgálták ki, és vetették többüket börtönbe a Kínához ekkor még hű intrazigens szárny vezetői. E belső konfliktus tükröződött abban is, hogy az eredetileg Nguyen Chi Thanh tábornok (a déli felszabadítási hadsereg mellé északról kirendelt legfelsőbb komisszár) által kidolgozott offenzív tervet fogadták el a pártban, szemben Giap tábornok óvatosabb, a gerillaháborút preferáló elképzeléseivel. A Tet-offenzívát maga Thanh nem érte meg, hiszen 1967 nyarán szívrohamot kapott, amikor Hanoiba utazott, hogy Ho Si Minhnek (1954 és 1969 között a VDK elnöke) referáljon a déli helyzetről. Annyi biztos, hogy a kommunista párt korábban keményvonalas vezetői, részben a párton belülről jövő kritikák nyomán is, a Tet kudarca nyomán jóval óvatosabb politikát követtek a háború további menete során. Később az észak-vietnami vezetés egyáltalán nem zárkózott el az 1969 elejétől hatalomra került, a közvélemény nyomása alatt működő Nixon-kormányzat által kezdeményezett tárgyalásoktól sem, amelyekből inkább ők jöttek ki győztesen.
