Az ecuadori törvényhozás alkotmányosan nem teljesen aggálymentes körülmények között lecserélte a kőolaj, a banán és a Galapagos-gyík országának államfőjét. A poszton mostantól Fabian Alarcón parlamenti elnök bizonyíthat. A hadsereg mindvégig semlegességet tettetett, miközben valószínűleg a tisztikar döntötte el, hogy sok volt ez a fél év is Bucaram elnökből, aki politikai ellenfeleit kiváltképpen a nemi élet tárgykörében megfogalmazott feltevésekkel szerette szidalmazni, hogy aztán a választói orcákra rettentő gazdasági szigorral dermessze rá a vigyort.

A hetvenes és főleg a nyolcvanas évek demokratizálódási hulláma, a katonai diktatúrák önfelszámolásának időszaka kitermelt egy új politikustípust Latin-Amerikában: a pragmatikus populistát. A pragmatikus populista csak arra várt, hogy arcátlanul olcsó szegénypárti szólamaival maga felé fordítsa a nyomorban és boldogtalan reménytelenségben élő választók szívét, az együgyű népi várakozások hullámtaraján besodortassa magát a hatalomba, majd pillanatokon belül kimosakodjon a szegényszagból, és olyan neoliberális gazdaságpolitikát indítson el, hogy még a Valutaalap emberei is félrenyeljenek az elképedéstől. Csodálatos módon

még ekkor sem veszítette el feltétlenül a népszerűségét. Hitelét ugyanis nem egyszerűen ígéreteiből építette föl, hanem legalább ennyire abból, hogy elhitték neki: nem vagy legalábbis nem teljesen tartozik bele abba a földbirtokos-pénzügyi-politikai oligarchiába, amely a hatalmat úgysem adja soha, tagjainak politikai címkéi mögül pedig előbb-utóbb mindenképpen elősejlik az egységes és önös érdek, amelynek a többség boldogulásához semmi köze.

Ebbe a társaságba, a pragmatikus populisták körébe tartozik az argentin elnök, a barkós Menem, a japán-perui Fujimori és a Menemhez hasonlóan szintén libanoni keresztény bevándorló családból származó ecuadori Abdalá Bucaram, mostani írásunk gyászos hőse. Látható tehát: csupa olyan ember, akiknek a közvetlen felmenői - mondhatni, a semmiből - saját erőből, a körülményekkel dacolva lettek valakik, megtestesítve egy bizonyos latin-amerikai álmot.

Magának az álomnak persze már semmi köze a konkrét álmodók helyzetéhez. Abdalá Bucaram dúsgazdag ügyvéd és külkereskedő az agrárpiacon, a Bucaram család mára befolyásos klán Ecuadorban, képviselő volt már Jacobo, az öreg Bucaram is, fivére, Assad nagybácsi pedig pártvezér, a legnagyobb város, a milliós Guayaquil polgármestere, parlamenti elnök. A félreállított államfőnek a tizenegyből legalább négy testvére megjárta már a törvényhozást, Marta nővérét pedig egy később államfőnek választott politikus, Jaime Roldós vette nőül, aztán mindketten odavesztek egy repülőszerencsétlenségben. (Érdekes módon egyes világlapok fordítva tudják, hogy tudniillik Marta az elnök nővére lett volna, akit Abdalá Bucaram vett el, de a szerencsétlenség stimmel.) Mennyi rejtély, mennyi homályos részlet!

Bucaram tavaly nyáron harmadszori nekifutásra nyerte meg az elnökválasztást. Elődje, Sixto Durán egyfajta konzervatív, a Bucaram által mindig is

szája ízének és elvárásainak megfelelő gazdaságpolitikát igyekezett vinni, csökkentve a támogatásokat és a közkiadásokat, sikeresen lassítva az inflációt. Ez természetesen nem megy egyszerűen egy olyan országban, ahol a lakosság bő fele a szegénységi küszöb alatt él, ahol öt családfő közül kettő különféle zavaros, nem hivatalos forrásokból tengeti saját és népes családja életét: árusít valamit az út szélén, kéreget, alkalmi munkákat hajt föl magának.

Ilyen körülmények között van mire populistának lenni, jól csengenek az olyan bemondások, hogy mind geci, de ha majd én, akkor a költségvetés harminc százaléka az oktatásra, hasonlók. Úgyhogy amikor Bucaram tavaly a második fordulóban valóban nyert, mégpedig biztosan, sok Chicago-boyos értékrendű gazdasági vezetőt vert ki a hideg veríték.

Ennek a verítéknek a kémiai természete aztán hamar megváltozott, mert kiderült, hogy Bucaram nemcsak a kampányaiban tetteti magát bolondnak: tényleg nem jelenthető ki megnyugtató biztonsággal, hogy normális. Egyetlen normát ismer csak: amihez kedve van. Az, hogy

ereszkedik alá a színpadra kampány-beszédet tartani, jó, legyen. Még az sem tragédia, ha jótékony megfontolásból keresztapaságot vállal, oldalán az ecuadori származású híres amerikai férfiasságcsonkító Lorena Bobbitt-tal. Vagy hasonló céllal, járó kamerák előtt, élő egyenesben vágatja le bevallottan Hitlerről mintázott bajszát. (Bucaram árnyaltan látja a Führert: szervezőzseniként tiszteli, de bizony gyűlöli mint degenerált, vérszomjas fasisztát, és ezeket a gondolatait bele is mondja az elé tartott mikrofonba, ha nem éppen CD-re énekel, ami miatt egy-egy kormányülésről is fel kellett pattannia.)

Az már kevésbé szórakoztathatta az országot, hogy az elnök lényegében egy haver-kormányt hozott össze: 18 éves fiát például a vámhatóság élére állította, és a volt élsportoló apjához hasonlóan melák ifjonc a hírek szerint már fél év után bulin ünnepelte önálló keresetének egymilliomodik dollárját. Ilyen körülmények között

amikor decemberben és januárban Bucaram egy olyan takarékossági programot vázolt fel az ő népének, hogy kettéálltak a Csendes-óceán mormogásához és a Cordillerák állandó szélsüvöltéséhez egyként hozzáedződött ecuadori fülek. Rávilágítottak nyilván a tanácsadói, hogy a közpénzekkel is úgy van, mint a magánvagyonnal, előbb össze kell kaparni, és csak aztán lehet elkölteni. Bucaram nekiesett az üzemanyagáraknak, a tömegközlekedés, a telefon díjtételeinek, miután az alkoholra és a cigarettára népnevelési megfontolásból már előzőleg rányomta a háromszáz százalékos adót. Sztrájkok, tüntetések, míg végül a múlt héten a parlament kiszavazta a hatalomból - egy olyan alkotmánycikkelyre hivatkozva, amely az elnök testi vagy szellemi alkalmatlanságának esetéről intézkedik. Nagy nehezen beletörődött, de már most mondja: lesz még őbelőle megválasztott elnök Ecuadorban.

- kovácsy -