Az észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Un negyvennapos eltűnése a politikai színpadról alaposan megmozgatta a világ fantáziáját. Mindenképp szokatlan dologról van szó, ami jelzi, hogy valami nincs rendben. A diktátor tényleges visszatérte – hiszen legutóbb csak a fotóit mutatták a lapok, és lehet, hogy azok korábban készültek – máig bizonytalan.
Egy dolog azonban, amelynek gyanúja már korábban felsejlett, biztosan megállapítható: Észak-Korea jelenlegi vezetője súlyosan, sőt kórosan beteg, túlsúlyossága fiatal kora ellenére komoly kockázat. Ez pedig nem mellékes szempont egy olyan országban, amelynek biztonsága rendkívül törékeny, s amelyben egy olyan monolitikus pártvezetés birtokolja a teljes hatalmat, amely a mindennapinak számító erőszak dacára könnyen meginoghat.
| ||
A belső bizonytalanságokat s a dinasztikus hatalomátadásokat minden esetben komoly erődemonstrációk követték: például számos belső leszámolás; legutóbb 2013 végén, amikor Kim saját nagybátyjától, a vezetés gyakorlatilag második emberétől, Dzsang Szong Thaektől szabadult meg, kivégeztetve őt. A új vezető keresetlen eszközökkel üzent ez esetben is a világnak, egyértelműsítve elszántságát. Nem véletlen, hogy miután az ifjú Kimre szállt a hatalom, felgyorsult a ballisztikusrakéta- (2012. február) és az atombombaprogram (2013. december), s megújult erővel esett neki déli szomszédjának. Mi több, ennél is fontosabb erődemonstráció zajlott a Sárga-tengeren: az észak-koreai parti őrség foglyul ejtett tizenhat kínai halászt, és csak hosszas tárgyalások után, csinos kis összeg fejében volt hajlandó visszaküldeni őket Kínába.
Az eset azért volt újdonság, mert Észak-Korea minden tekintetben Kínától függ, Peking befolyása mind gazdaságilag, mind politikailag és biztonsági szempontból egyedülálló. Ami nem azt jelenti, hogy a két ország között ne lennének feszültségek, elvégre Kínát is aggasztja az észak-koreai nukleáris erőfitogtatás, ugyanakkor tény: az ország belső szerkezete közel sem izolált annyira, mint volt Kim apja, nem beszélve Kim Ir Szen, a dinasztiaalapító nagyapa korában.
Az elmúlt évtizedben, épp a kivégzett nagybácsinak köszönhetően, jelentős kínai magántőke jelent meg Észak-Koreában, számos kínai kereskedőház, vállalat, sőt kiskereskedő kapott lehetőséget arra, hogy huzamosabb idejű tartózkodási engedéllyel az országban működhessen, ami példa nélküli volt addig. Sőt, az észak-koreaiak is – szelektíven ugyan, de – kiutazhattak az országból – erre sem volt példa a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság 1948-as megalapítása óta. Nem véletlen, hogy az elmúlt öt-hat évben mintegy harmincezer észak-koreainak sikerült Dél-Koreába menekülnie Kínán keresztül.
Dzsang Szong Thaek kivégzése nem egyszerűen a szokásos hatalmi függés újabb demonstrálása volt, Kim Dzsong Un ezzel Peking észak-koreai mozgásterének behatárolását igyekezett elérni. Ugyanezt a célt szolgálja a napokban megindult magas szintű katonai tárgyalások megkezdése Dél-Koreával; ilyesmire az elmúlt évtizedben, de hét esztendeje egészen biztosan nem került sor. Peking ugyanis mindig gyanakodva figyelte a két Korea közötti közeledést – annak dacára, hogy mindenki tisztában volt vele, azok csak phenjani propagandaakciók. Kína érdekeivel ma sem vág össze a két országrész komoly és belátható időn belüli integrációja. Amíg a megosztottság, sőt ellenségeskedés tart, addig Kína a befolyását könnyebben tudja érvényesíteni északon, a szöuli vezetést pedig sakkban tarthatja azzal, hogy Phenjan javarészt a pekingi elvárásokhoz kénytelen igazodni.
Kim Dzsong Un hatalomra kerülése óta egyértelmű jelei vannak az észak-koreai–kínai viszony elhidegülésének. Ezt Pekingben is érzékelik; nem véletlen, hogy most már Kína is tartja magát azokhoz az ENSZ által meghirdetett szankciókhoz, amelyek az országot a nukleáris program miatt sújtják. Nemrég például Kína legnagyobb bankja, a Bank of China megszakította együttműködését az észak-koreai bankokkal, mert – korábbi magatartásától eltérően – most helyt adott azon vádaknak, hogy e bankok finanszírozzák a nukleáris fegyverkezést.
Ma még nehéz megmondani, észak-koreai részről csak taktikai okokból indult volna-e meg az elfordulás Kínától – azaz az új vezetés mindössze Kína eddigi észak-koreai belső, pártbeli, esetleg katonai szövetségeseit, ügynökeit próbálja félreállítani –, avagy stratégiai okok miatt. Phenjan új utakat keres s igyekszik külkapcsolatait polarizálni. Mindkét célt azonban alapvetően befolyásolja Kim Dzsong Un egészsége, sorsa, személye. Vagy azé, aki utána következik.
