Skót függetlenségi népszavazás

Vesztes győztesek

  • - kovácsy -
  • 2014. október 18.

Külpol

Amikor ez az újság megjelenik, éppen eldől a szavazóhelyiségekben, hogy Skócia Nagy-Britannia része marad-e, vagy függetlenné válik.

A skót függetlenségi törekvéseket az érintetteken, az ügy lelkes propagálóin kívül kevesen vették komolyan, hiszen a kulturális hagyományokat, például a kilt viselését semmi sem gátolja, sőt az utóbbi években a hagyományos skót szoknya modernizált változatai is megjelentek – főleg persze a helyi piacon – hétköznapi és ünnepi viseletként is. A skót nyelvet sokan az angol egy dialógusának tartják, amelyet Skócia lakóinak úgy egynegyede beszél, főleg az idősebbek. A reformáció idején új hitre tért skót presbiteriánusoknak Angliában is bőséggel élnek hittestvéreik. Ráadásul az Egyesült Királyságot nem brit önkény, hanem a skótokkal közös megegyezés hozta létre 307 évvel ezelőtt. Mindezek ellenére – és általános meglepetésre – az elmúlt hetekben a közvélemény az elszakadás ügye felé kezdett billenni. Ez akkor is figyelemre méltó változás, ha végül a „Better together” koalíció szerez több szavazatot, aminek a valószínűsége még mindig nagyobb, másrészt viszont nem jelenti az eredeti állapotok visszatértét – már csak a brit parlament ígéretei miatt sem. Ezek lényege a devolúció, az ügyek intézésének áthárítása, áttelepítése Londonból a skót parlament elé, amely már most is jelentős jogkörökkel rendelkezik – elsősorban a közoktatás, egészségügy, igazságügy, szociális feladatok kérdéseiben. Ez fokozatosan alakult így: 1979-ben még csak a skótok fele akart önálló parlamentet egy referendumon, igen alacsony részvétel mellett, és csak 1997 óta zajlik önálló skót törvényhozás az új, modern edinburgh-i parlamentben.

A devolúció továbbfejlesztésére – bár nemigen van már hová – vonatkozó kampányígéretek aligha lesznek döntő jelentőségűek. Másfelől viszont sok angol is él Skóciában, a felmérések pedig nem tükrözik a közvélemény egészének az álláspontját. A jelek szerint maguk a brit pártok sem igazán vették komolyan a problémát, és az utolsó hetekben egyfajta kapkodás közepette próbálnak kampányolni az együtt maradás ügye mellett. Együtt, de mégsem igazán: a Munkáspárt megpróbál távolságot tartani a Skóciában majdhogynem gyűlölt konzervatívoktól.

És ezzel máris közelebb jutottunk a válaszhoz a kérdésre: miért törekszenek önállóságra a skótok. A kézenfekvő, általánosan idézett primitív válasz: mert utálják az angolokat. Pontosabban nem az angolokat, hanem az egymást követő brit konzervatív kormányzatokat, amelyek a munkahelyek megszüntetésével skótellenes magatartást tanúsítottak. Ezzel – és a tényleges leépítésekkel – szemben formálódott az új skót öntudat, amelynek egyik alapvető mozzanata a baloldaliság (ami egyébként Észak-Angliában, valamint Walesben is ugyanígy játszódott le, főleg Margaret Thatcher miniszterelnöksége idején). Ezzel is összefügg, hogy a brit választásokon a skót választókerületekben állandóan a Munkáspárt szerzett többséget (egészen az immár legerősebb Skót Nemzeti Párt, az SNP győzelméig). Tony Blair kormányának engedményei nem hozták a várt nyugtató, megbékítő hatást, inkább az Alex Salmond vezette SNP malmára hajtották a vizet, amely immár teljes erőbedobással indult harcba a teljes önállóságért.

 

Mellette, ellene

 

Skócia függetlensége számtalan, nehezen megválaszolható kérdést felvet. Már magánál a referendumnál elkezdődnek az ellentmondások, hiszen a szavazati jogot ebből az alkalomból kiterjesztették, az alsó korhatár 16 év lett. Ha az Igenek győznek, ki kell találni például a maradék ország új nevét, valamint az új nemzeti lobogót. Ezek persze csak a könnyebb kérdések, vannak a válásnak konfliktusos elemei is. Például Skócia természetesnek veszi a font mint fizetőeszköz megtartását, ám ezt Londonban egyáltalán nem így gondolják, hiszen a valuta stabilitását biztosító esetleges erőfeszítésekből a skótok ekkor már nem vennék ki a részüket.

Erősen problematikus Skócia viszonya az Európai Unióhoz. Ez utat nyithatna az euró mint fizetőeszköz használatához, csak addig lesz nehéz eljutni. Először is végig kell mennie az új jelentkezőnek az ilyen esetekre előírt eljárás valamennyi lépcsőfokán, és például csatlakoznia kell a Schengeni egyezményhez, ami alól Nagy-Britannia annak idején kivételesen felmentést kapott. Nehéz elképzelni, hogy ezek után lelkesedik majd a schengeni határvonal behatolásáért a brit szárazföldre. Ugyanakkor az is abszurdnak tűnik, hogy az angol–skót határon, amelynek ma semmilyen gyakorlati jelentősége nincs, bevezessék az útlevélkényszert. Csak távolról kapcsolódik ide: ha a skótok igent mondanak az önállóságra, ez nyilván biztatást jelent például a katalán függetlenség híveinek, úgyhogy Brüsszelben aligha számíthatnak majd a spanyolok jóindulatára.

Az angol font mint saját fizetőeszköz fenntartása mellett a skótok többek között azzal érvelnek, hogy az angol, a walesi és az észak­ír gazdaságot egyaránt hátrányosan érintenék a valutaváltás miatti többletköltségek. Ezzel szemben a másik oldal azt hozza fel, hogy az Egyesült Királyság fennmaradó részének (ezt rövidítve már most RUK-nak, rUK-nak nevezik) a gazdasága sokkal kevésbé függ a skóttól, mint fordítva. Bármilyen furcsa, az RUK-nak az Egyesült Államok sokkal komolyabb kereskedelmi partnere, mint Skócia, ahová az exportnak mindössze 10 százaléka irányul.

Általános meggyőződés, hogy egy esetleges szétválás gazdasági következményeit lehetetlen előre megítélni, habár alighanem az Igenek győzelme ártana jobban Skóciának, amely – Norvégiához hasonlóan – északi-tengeri olajtartalékaira épít, tőlük reméli egy szociálisabb gazdaság és egy jólétibb társadalom kialakításának a lehetőségét. Csakhogy a fizetőeszköz és annak státusa, háttere körüli tisztázatlan kérdések a skót gazdaság sebezhetőségét vetítik előre. Az ebből következő válság viszont továbbterjedhet a brit gazdaságra is, és ki tudja, onnan az egész Európai Unióra.

Ez a bizonytalanság a jelek szerint nem aggasztja a függetlenség – inkább a szívükkel szavazó – híveit. Annál inkább felvetődik a brit országrész lakóiban az a kérdés, hogy miközben bizonyos kérdésekben a skót parlamentnek kizárólagos döntési joga van egyes hazai ügyekben, a Westminsterben az SNP képviselői, valamint munkáspárti skót képviselők is ülnek, akiknek valamennyi angol ügy befolyásolására joguk van. (A másik két nagy brit párt skóciai népszerűsége igen csekély, ezért a londoni parlamentbe is alig küldenek képviselőket. Mi több, az „új munkáspárti” politizálás a Labour népszerűségét is lerombolta.) Ezt az úgynevezett West Lothian kérdést már a ’70-es években fölvetették, megnyugtató válasz azonban még mindig nem született.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.