Õ rángatta ki Grúziát abból a posztszovjet posványból, amibe Eduard Sevardnadze 12 éves tündöklése alatt süllyedt. Befektetőket csábított az országba, gazdasági fellendülést hozott a grúz gazdaságnak, hogy aztán tavaly augusztusban egy háborús konfliktussal a szakadék szélére is lökje, kockára téve 5 év kemény munkáját. Hatalomra kerülésekor vaskézzel felszámolta a rendőri korrupciót, de azóta demokráciában megengedhetetlen politikai célokra használja a szervet.
Nemzetközi hírnevén az első csorba 2007 novemberében esett, amikor szétverette az ellenzéki pártok utcai tüntetéseit - Grúziában ez különösen rosszul vette ki magát, hiszen mindenkinek élénken élt az emlékezetében, ahogy 1989. április 9-én a szovjet csapatok gyalogsági ásókkal és harci gázzal estek neki a grúz tüntetőknek, 20 halottat és több tucat sebesültet hagyva maguk mögött.
Az említett tavaly augusztusi háborút sokan tartjuk úgy számon, mint újabb orosz agressziót egy védtelen ország ellen. Akadtak azonban okvetetlenkedő megfigyelők, akik jelezték, hogy a csetepaté mégiscsak grúz katonai cselekményekkel kezdődött az orosz békefenntartók ellenőrizte déloszét régió ellen, ami már 20 éve de facto független Grúziától. Szaakasvili mondhatta volna, hogy ő nem is akart semmi mást, csak helyreállítani a jogos állapotot, azaz újrakreálni a grúz főhatalmat a déloszétok fölött. De nem ezt mondta, hanem azt, hogy az orosz katonai invázió elleni megelőző csapásként küldte be a grúz egységeket. Ezt azonban nem mindenki hitte el, nem utolsósorban azért, mert míg a grúz egységek a déloszétok püfölésében igen hatékonyak voltak, az orosz ellenféllel esett első harcérintkezések nyomán azonmód megfutottak. S ehhez jött még néhány grúz katonai és politikai vezető leleplező vallomása, hogy hogyan is készült a grúz vezetés az augusztusi konfliktusra...
Minden elismerésük
Már Szaakasvili és Oroszország kapcsolata is paradoxon. Moszkva kétségkívül démonizálja a grúz elnököt, olykor, megengedőbben, klinikai esetnek nevezi. Csakhogy Putyin és Medvegyev épp tőle kapott páratlan lehetőséget a látványos bosszúállásra a Kosovo függetlensége miatt benyelt nemzetközi presztízsveszteségért.
Grúzia (és Ukrajna) Szaakasvili forszírozta NATO-csatlakozása valóban szembemenne Moszkva deklarált érdekeivel, de az elmúlt másfél évben a grúz elnök legalább olyan eredményesen dolgozott öntervének meghiúsításán, mint maguk az oroszok. Putyin ugyan maga a patás ördög az elnök mitológiájában, ám az orosz befektetők előtt látványosan nyitva áll a grúz piac, tavaly augusztusban például egy moszkvai felső körökkel szoros kapcsolatokat ápoló cég társult be Grúzia legnagyobb vízi erőművének üzemeltetésébe. Nos, erre mondta a helyi ellenzék, hogy bár a pénznek nincs szaga, de ez azért bűzlik...
S a falra festett orosz Belzebub elég gyakran megjelenik; valamelyik nap állítólag épp egy komplett katonai puccsot akart megszervezni a grúz vezetés eltávolítására, egyszersmind a NATO-hadgyakorlat meghiúsítására. A baj csak az volt, hogy míg napközben a belügyminisztérium szóvivője még oly magabiztosan beszélt a sátáni orosz tervekről, mintha az összeesküvés egész tervezete az aktatáskájában lapulna, estére már valaki ellopta a cica nyelvét, és csak annyi maradt érvként, hogy a katonai puccsal vádolt nyugdíjas grúz tábornokok némelyike korábban Oroszországban végzett katonai iskolát. Hisz hol is végeztek volna - 1991 előtt? Amikor ezt mérlegeljük, érdemes fontolóra venni, hogy mit nyert vagy nem nyert Oroszország a tavaly augusztusi konfliktusban. Az orosz sereg totális vereséget mért a grúzokra, az ország teljes megszállásától nem a grúz fegyverek, csupán a nemzetközi közvélemény tartotta vissza. A konfliktust követően Moszkva véget vetett az Abháziához és Dél-Oszétiához fűződő ambivalens viszonyának, a békefenntartás címén kirendelt csapatait megsokszorozta, elismerte a két szakadár terület függetlenségét, s ekképp csattanós válaszpofont mért az Egyesült Államok és európai szövetségesei arcára, akik korábban mantraszerűen ismételgették, hogy Kosovo nem lehet precedens a nemzetközi politikában. Az orosz csapatok hosszú távra rendezkednek be Abháziában és Dél-Oszétiában, az előbbiben műszaki alakulataik nagyban dolgoznak egy volt szovjet légibázis (Gudauta) és egy haditengerészeti kikötő (Ocsamcsira) felújításán és kibővítésén. Május elsejétől hivatalosan is orosz határőrök jelentek meg a két szakadár terület határán, természetesen a helyi politikai vezetők "kérésére". Abház ismerősöm mindezt úgy kommentálta, hogy "a függetlenségünk egészen addig tartott, amíg az oroszok el nem ismerték".
Fedett medvék
Ilyen ambiciózus nyomulás láttán akár úgy is gondolhatnánk, hogy az oroszok záros határidőn belül előbb Szaakasvilit, majd egész Grúziát fogják lenyelni egészben. Ellenben a moszkvai vezetés realista, világosan látja, hogy amit tavaly augusztusban nem nyert meg, arra nincs is egyhamar esélye. Grúzia az Egyesült Államok szövetségese, a NATO békepartnere, ezért területének megszállása, kormánya ellen katonai puccsok szervezgetése vagy más durva csínyek távolról sem kockázatmentes vállalkozások. Bár az ország egy része orosz katonai megszállás alá került a tavalyi háború után, mégsem szabad elfelejteni, hogy a helyszínre érkező Sarkozy francia EU-elnök már augusztus első hetében aláíratott Medvegyevvel egy papírt, amin az kötelezettséget vállalt a mielőbbi kivonulásra. Ez október elején meg is történt, tovább már nem is volt húzható a dolog, mert a nyugati országok roppant idegesek lettek, hogy a Bakuból a Fekete-tengerhez vezető olajvezeték zónájában idegen csapatok táboroznak. Abházia és Dél-Oszétia kiszakítását a Nyugat kénytelen-kelletlen még lenyelte, de az EU is meg az új amerikai vezetés is világosan tudtára adta az oroszoknak, hogy Grúzia függetlensége nem alku tárgya.
No, egy kis kémkedés meg egyéb apró huncutságok persze még beleférnek a pakliba. A grúzok sikeresen tele is kürtölték a napokban a sajtót azzal, hogy olyan, jelentős orosz kémeket fogtak saját soraikban, mint a Külügyminisztérium Stratégiai Tervező és Katonapolitikai Főosztályának vezetője, az egyik volt NATO-nagykövetük, illetve néhány vezető katonatiszt. Ezek a hírek eljutnak a NATO illetékeseihez is, így a grúzok hosszú időre elásták magukat. Ha valamitől ugyanis rettegnek a NATO-ban, az az, hogy egy újonnan csatlakozott kelet-európai ország illetékese kipakolja a "nagy titkokat" az orosz medvének. A félelem nem is megalapozatlan, hiszen éppen a napokban ítéltek 12 évre egy volt észt középvezetőt pár ezer oldal NATO-titok átcsúsztatásáért a keleti szomszédnak. Szóval ha most orosz vezető lennék, akkor összehajtanám az újságot, hátradőlnék a fotelben, és azt mondanám a beosztottaimnak: "jól dolgozik ez a Szaakasvili fiú, és még fizetnünk sem kell neki. Ne bántsuk még egy darabig!"
