Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. február 8-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Az AfD, vagyis az Alternatíva Németországért elleni felháborodást egy potsdami villában tartott, tavaly novemberi találkozó váltotta ki. A Correctiv nevű tényfeltáró csoport január 10-én hozta nyilvánosságra az általa kifürkészett információkat. A találkozón felszólalt az etnikailag és kulturálisan homogén társadalomért síkra szálló, a parlamenti demokráciát elutasító és Európa „iszlamizációja” ellen küzdő mozgalom, az Identitäre Bewegung ausztriai szárnyának vezetője, Martin Sellner. Németországban mintegy 500 főt sorolnak a mozgalom tagjai közé. A Correctiv szerint Sellner a politikai menedékkérők és a tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiek mellett a „nem asszimilált állampolgárok” – együttvéve pár millió ember – eltávolítását szorgalmazta Németországból. Hülyék hülyeséget beszélnek, mondhatnánk, bár Sellner elképzelése, hogy lehetséges „nem asszimilált” német állampolgárokat „remigrálni”, más kifejezéssel deportálni, nem tűnik annyira abszurdnak, ha figyelembe vesszük, hogy első lépésben éppen ez történt Németországban nyolcvan évvel ezelőtt. Úgy tudni, Sellner egy „észak-afrikai mintaállamról” is beszélt, ahol el lehetne helyezni a kiutasítottakat.
A botrányt az okozta, hogy a találkozón részt vett néhány AfD-politikus is, köztük a pártelnöknő, Alice Weidel személyi asszisztense.
Mi következik ebből? Újdonság nem. Az eset újabb adalék ahhoz, ami tudható: a magát nemzeti-konzervatívként tálaló AfD-ben szép számmal akadnak jobboldali radikálisok, akik kapcsolatban állnak szélsőjobboldali vagy egyenesen neonáci csoportokkal. Ez azonban nem bizonyítja, hogy az AfD egészében is szélsőjobboldali. Nem olvasható ki ilyesmi a programjából sem. Azok, akik mégis annak minősítik, azzal a feltételezéssel élnek, hogy ez a párt igazi, eleddig álcázott arca. Lehet, hogy így van, de a párt politikai filozófiájából és képviselőinek mentalitásából jelenleg inkább egy olyan tendencia bontható ki, amely
az AfD-t az Orbán-féle politikával, a liberális demokrácia felszámolásának törekvésével rokonítja.
Igaz, másféle demokrácia nincs is.
Az AfD jelenlegi állapotát tehát az szemlélteti, hogy Alice Weidel igen közeli munkatársa elment egy ilyen találkozóra, de az is, hogy utána az elnöknő kirúgta az állásából. A pártvezetés egyébként is igyekszik, ha nem is eltávolítani, de korlátok közé szorítani a párt szókimondóan radikális szárnyát. Ha nem meggyőződésből, akkor azért, hogy – megtartva szélsőjobboldali szavazótáborát – ne riassza el azt az erősen konzervatív réteget, amelyik nem talál otthonra az alapvetően liberális és csak azon belül pártosodó politikai színtéren.
Egység és szakadás
A tüntetések azt kívánják demonstrálni, hogy a társadalom nagy többsége a demokrácia híve, és elutasítja a szélsőjobboldalt az ahhoz sorolt AfD-vel együtt. A felvonulásokra a szakszervezetek, az egyházak és számos más társadalmi csoport szólított fel, beleértve szélsőbaloldali szervezeteket is.
De ami egyfelől a demokraták egységét szemlélteti, másfelől a társadalom szakadását illusztrálja egy jelentős többségre és egy erős kisebbségre. A demokratikus érzületet felmutató és ilyenformán rokonszenves kampányban sokan tényként kezelik, hogy az AfD azonosul az identitárius mozgalom elképzelésével több millió német és nem német „deportálásáról”. Nem csupán a tüntetők, hanem vezető politikusok is forszírozzák az összehasonlítást a nácizmus idején történtekkel. Ez viszont az AfD mellett annak szavazóit is minősíti, és kizárja őket – minden ötödik választópolgárt – a demokraták közösségéből. Az, hogy az AfD jelenleg mintegy 12 millió potenciális választója Hitler utódjaival rokonszenvezne, merész feltételezés. Ha becslések szerint egyharmaduk nem is híve a jelenlegi politikai rendszernek, a többiek tiltakozásképpen fordulnak el a baloldali-liberális kormánytól, és csalódottan a jelenleg ellenzéki kereszténydemokratáktól is, miután Angela Merkel kormányzása, amely egy ideig a társadalmi béke és nyugalom időszakának tűnt, a tétlenség, a problémák elodázásának korszakaként lepleződött le. Nem lehetetlen ugyanakkor, hogy a nem meggyőződéses AfD-választók egy részét elrettenti majd a párttól annak jobboldali radikálisként való megbélyegzése nem csupán a politika és a média, hanem széles társadalmi rétegek részéről is.
Mivel mégoly népes felvonulások is csalóka képet nyújtanak az egész társadalom véleményéről, megbízhatóbb a felmérésekhez folyamodni. Az Infratest Dimap közvélemény-kutatása szerint a nyugatnémetek 87 százaléka, a keletnémeteknek pedig 77 százaléka tartja a demokráciát általában jó politikai rendszernek. A németek több mint fele viszont többé vagy kevésbé elégedetlen a demokrácia jelenlegi működésével. A kormányról alkotott vélemény pedig egészen lesújtó: 40 százalék állít ki róla elégtelen bizonyítványt, és további 40 százalék ad neki igen gyönge osztályzatokat.
Már megint a keletnémetek
Külön okot szolgáltat az aggodalomra az ősszel esedékes három tartományi választás az ország keleti felében. Miután ott az AfD a legerősebb párt, Brandenburgban és Türingiában egyértelmű győzelme, Szászországban pedig a kereszténydemokratákkal folytatott szoros küzdelme várható.
A keletnémetek, akiknek jelentős része egy ideig a kommunista utódpártot támogatta, ezzel újabb bizonyítékát adják rezisztenciájuknak a szabadelvű demokráciával szemben, ami okait tekintve hasonlóságot mutat a magyar választók hozzáállásával. Minden harmadik keletnémet egy Fidesz-szerű pártot választana. Kétharmaduk azonban nem.
Elhangzik ezzel összefüggésben olyan vélemény is, hogy csak hagyni kell kormányozni az AfD-t, legalábbis tartományi szinten. Választói úgyis csalódnak benne, mivel nem képes teljesíteni az ígéreteit. Kétségkívül ez történt a Die Linke (Baloldal) nevű párttal is, amelyet most, egy pártszakadást követően, a jelentéktelenségbe süllyedés fenyeget. Erre a főpróbára azonban aligha kerül sor egyhamar, mivel az AfD-vel senki nem hajlandó koalícióra lépni.
Ugyanilyen valószínűtlen, amit mások tartanának megoldásnak: a párt betiltása. Jó okkal óvakodnak ettől azok a testületek – a parlament, a kormány vagy a tartományok képviseleti szerve, a szövetségi tanács –, amelyek jogosultak ezt kérvényezni az alkotmánybíróságnál. A betiltás igen szigorú kritériumai aligha bizonyíthatók, az alkotmánybíróság elutasító döntését pedig az AfD politikusai büszkén mutogathatnák demokratikus összeférhetőségük dokumentumaként.
A bevándorlás: vélemények és tények
A társadalmi csata azonban nem csupán az ideológiák egén, hanem a valóságos problémák talaján is zajlik. Kiemelkedik közülük az, amelyik az AfD-t is népszerűvé tette: a bevándorlás.
Kezdjük a véleményekkel. Az imént idézett Infratest-felmérés alapján a németek közel négyötöde szerint rosszul vagy igen rosszul sikerül a menekültek integrációja, közel kétharmaduk látja a bevándorlást hátrányosnak Németországra, és ugyanekkora arányuk kíván kevesebb bevándorlót. Kimondottan többet csak 5 százalékuk. Ugyancsak négyötödük szeretne szigorúbb határellenőrzést. A bevándorlás szele tehát az AfD vitorláját duzzasztja, és tekintve mind a migrációval, mind a kormánnyal való erős elégedetlenséget, csak a nagy többség demokratikus érzülete és az AfD-vel szembeni gyanakvása magyarázhatja, hogy nem még nagyobb e párt népszerűsége.
Ami a tényeket illeti, főleg és mindenekelőtt: Németországnak rendkívüli szüksége van bevándorlókra. Mint szakértők mondják, évente nettó 400 ezerre. Csak nem azokra, akik jönnek. Sarkítva ez a helyzet.
A németek vészesen öregednek, évente 300 ezerrel kevesebben születnek, mint ahányan meghalnak. A bevándorlásnak köszönhetően ugyanakkor az ország lakossága egyre növekszik, immár elérte a 84 millió főt.
A munkaerőhiány jelentős. Csak éppen nem a bárki által elvégezhető, hanem a szakképzettséget igénylő foglalkozásokban. A szükséges 400 ezer embernek tehát ugyanennyi munkavállalót kellene jelentenie. Ezzel szemben például az a helyzet, hogy azok közül, akik az elmúlt hat évben érkeztek, csak minden második dolgozik tb-fizető munkahelyen.
Számszerűen a menekültprobléma éleződése – csakúgy, mint 2015-ben – egy háborúra, akkor a szíriai polgárháborúra, most pedig az orosz agresszióra vezethető vissza. Mert igaz, hogy 2020-tól majdnem a háromszorosára, 330 ezerre emelkedett tavaly az elsősorban Szíriából, Törökországból, Afganisztánból és Irakból érkező menedékkérők száma, de ennél mégis jóval súlyosabb teherrel jár annak a több mint 1,1 millió embernek az elhelyezése és ellátása, akik Ukrajnából menekültek Németországba.
Ők természetesen nem küldhetők vissza, és így a figyelem arra a mintegy 300 ezer menedékkérőre irányul, akiket az elmúlt években nem ismertek el politikai menekültként, de akik még mindig Németországban tartózkodnak. Ehhez képest valóban csekély számú a tavaly kitessékelt 13 ezer ember. Csakhogy ez a szokásos összehasonlítás megtévesztő: az említett 300 ezerből 250 ezret „megtűrnek” – a Duldung elnevezésű státuszban – jogi, humanitárius vagy egészségi okokból, vagy azért, mert menedékjogi kérvényük még elintézetlen. Ők tehát nem is lennének kitoloncolhatók.
A bevándorlás társadalmi megítélése szempontjából az egyik legérzékenyebb pont a bűnözés növekedése. A szövetségi bűnügyi hivatal megállapítása szerint a menedékkérők által elkövetett bűncselekmények aránya 2022 szeptemberéig 16 százalékkal, számszerűen 200 ezerre növekedett az előző év hasonló időszakához képest. Ez akkor is kedvezőtlen fejlemény, ha az érkezők túlnyomó része nem követ el bűntetteket, a törvénysértések jelentős része pedig bolti lopás vagy bliccelés a tömegközlekedésben. Mert ugyancsak nem csekély hányadot tesznek ki a testi sértések és a kábítószer-kereskedelmi ügyek, a közel 4500 szexuális zaklatásról vagy erőszakról nem is beszélve.
Az AfD népszerűsége nem csupán meggyőződéseknek és előítéleteknek, hanem tapasztalatoknak is köszönhető,
amelyek teljesen értékmentesen leírhatók például a mindennapos érintkezés konfliktusaival a más kultúrákból érkező, Európában szokatlan magatartásmintákat magukkal hozó, a viselkedés és a szándékérvényesítés nyers formáit előnyben részesítő bevándorlókkal – helyesebben azok egy részével – a hivatalokban, az egészségügyben, az oktatásban vagy akár csak az utcán, ahol jelenlétük újratermelődő nyoma (kevésbé eufemisztikusan a hátrahagyott szemét) a németek számára még mindig nem egészen megszokott módon alakítja át a városképet. Ahhoz sem kell az AfD-vel rokonszenvezni, hogy valaki érzékelje a bevándorlók elhelyezésének és ellátásának problémáit: elég meghallgatni a helyi polgármesterek panaszait.
A helyzet emlékeztet arra, amikor Helmut Kohl után Gerhard Schröderrel az élén szociáldemokrata–zöld kormány került hatalomra. Akkor hozták meg a jó ideje esedékes és addig halogatott reformokat, különösen a szociális kiadások megnyirbálását, a munkanélküliek munkára ösztönzését. Most ugyancsak egy baloldali-liberális kormánynak kellene megoldania a jelenleg legsürgetőbb és Angela Merkel által csak súlyosbított problémát, a bevándorlás észszerű és hatékony szabályozását. Képes lesz-e elődjére emlékeztető huszárvágásra? Szavakban nincs hiány, immár hivatalos álláspont a bevándorlás korlátozása, az elutasított menedékkérők visszaküldése és a bűnözők kitoloncolása. Kérdés marad, hogy a kormány – tekintve a nem csekély jogállami korlátokat és a gyakorlati nehézségeket – mikor és miként lesz képes a szavakat érzékelhető tettekre váltani.
