És most tegyük föl magunknak a kérdést: lehetséges, hogy az Ohio állambeli Springfieldben haiti bevándorlók összefogdossák szomszédjaik kutyáit, macskáit, majd jóízűen fölzabálják őket? Sokan vannak, akik Donald Trump szavait készséggel elhiszik, mert Trumpban hisznek.
A kiskorúak lázadása
A közösségi média közvetlen tapasztalatokat, élményeket, látványt közvetít, valós időben, gyorsan, hatékonyan. Valóságot? Igen, hiszen hasonló hangszigetelt cellákban élünk, saját akaratunkból, összezárva. Mi lehet igazabb, mint a börtön igazsága, ráadásul ez az egyetlen megmaradt bizonyosságunk? Robert Musil ezt a fajba, nemzetbe, pártba zárt rabságot „funkcionális ostobaságnak” nevezte egy 1937-es bécsi előadásában.
A posztigazság korát az olyan kijelentések uralják, amelyek hamisságát csupán racionális érveléssel, tudományosan lehetne tesztelni, de erre mind kevesebben képesek, és annál is kevesebben hajlandók. A Meta vezérének, Mark Zuckerbergnek minapi bejelentése, amellett, hogy bejelentkezés Donald Trump szolgálatára, a tényellenőrzés kiiktatásáról szól.
A közösségi kommunikáció világának kiteljesedésével viszont az illúziókból megszületett egy másik realitás, ami ellentmond tapasztalatainknak – de igazabb náluk, mert érzelemgazdag. A tények racionális feltárása bizonytalan, kiégett és unalmas világot eredményez, ehelyett jobb igaz világban élni, amelyhez viszonyunk van és cuki. Fölöslegesen mondjuk, hogy a „tények makacs dolgok”, mert nem tudjuk mi az, ami makacs: mi a tény? A tények ugyanis interpretációk; igazságtartalmuk mindenkor vita tárgyát képezi. A szeretem/nem szeretem, röviden a „like” erkölcsi parancs, ízlésítélet és klikkelésnyi távolságra van. Ki tudná ezt jobban, mint Elon Musk, Trump digitális árnyéka?
Digidemokrácia
A 19. századi liberálisok másképp gondoltak a közös igazságról, amit vitában, ellentétek során alakítunk ki. Voltaképpen a tudományos érvelés modelljét alkalmazták, az igaz és hamis elkülönítésének módszerét.
Az igazságon túli, post-truth világban azonban már ízlésítéleteket fogalmazunk meg, a visszhangcellákban, buborékokban pedig az egyetértés eleve adott; és ahogy Kant fogalmazott, nem vagyunk elég bátrak, hogy kilépjünk belőlük. Így aztán fölkínáljuk magunkat az illúzióval kereskedőknek, és nem utolsósorban az idők változását intuitív módon értő, politikai kalandoroknak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
