Lengyel Mártonné született Stern Janka, Verbón látta meg a napvilágot 1907. május 23-án. Férjezett, kétgyermekes anya volt, amikor 1944-ben Budapestről Ravensbrückbe deportálták. Két fia, Gabi és Gyuri, akkor három-, illetve hétéves volt, ők többé nem látták édesanyjukat – aki egyike volt azoknak az áldozatoknak, akikről évtizedekig nem sikerült megtudni, hol és hogyan haltak meg.
Úton az ismeretlenbe
Rátekinteni, visszanézni a történtekre merőben más az események résztvevőjeként; gyakori közös vonásuk a túlélőknek, hogy az elveszett emlékképeket csak jóval később, sok évtized elteltével rakják össze, ha egyáltalán megteszik. Gábor még Magyarországon töltött gyermek- és fiatal éveit is ködfoltok homályosítják; van, amire fény derült, van, amit talán az unokák kutatnak majd ki, és akad, amikor a sors ad körvonalat az elmosódott részleteknek. Hogy miként élték túl testvérével az üldöztetés éveit, nem tudja pontosan. Nem csak az édesanyát kellett nélkülözniük, hiszen az édesapát, Lengyel Mártont, a Pesti Izraelita Hitközség főkönyvelőjét is elvitték. S bár neki sikerült megszökni és túlélni a holokausztot, a részletek elmesélésére, visszaidézésére, ha lett volna is később szándék, idő kevés adatott: 1956-ban, súlyos betegségben halt meg és hagyta húgára, Fridára a két fiút. Ismerősöktől, rokonoktól annyit mégis meg lehetett tudni, hogy a túlélő gyerekeket 1944/45-ben különböző helyeken – védett házakban – bújtatták, majd a gettóba kerültek. A háború után egy ideig gyermekotthonban helyezték el őket, majd apjuk visszatérte után – az otthonukat mások vették birtokba – a Frici néninek becézett húg kis lakásában élt a család. A zsidó elemi után Gábor a Kölcsey Ferenc Gimnázium diákja lett. A nyarak szép emlékek, a hitközség balatonfüredi nyaralójában, a velük üdülő nagynevű, bölcs rabbik társaságának képei, lenyomatai végigkísérték az életét. Bar micvóját tizenhárom évesen a Vasvári Pál utcai zsinagógában ünnepelte.
Tizenöt éves volt a fiú, amikor az apja meghalt, és a történelem további súlyt adott ennek az évnek. 1956. október 23-án ott állt a Parlament előtti téren ő is, részese volt az eseményeknek. Nagynénjük, bizonytalannak ítélve a helyzetet, úgy határozott, unokaöccseit emigrálásra biztatja; decemberben hétfős zsidó csoport indult útnak nyugatra a jobb sors reményében.
Miután megléptek – Gábor így emlegeti –, Bécsben Eisenberg főrabbi segítette a következő lépésekben. Bátyjával hamar különváltak; míg Gyuri egyetemistaként Párizst választotta, Gábor egy vasárnap útra kelt Haifába. Mezőgazdasági ismereteket, földművelést, állattartást tanult, s közben barátokat, segítőket is talált. Később egy jeruzsálemi szakmunkásképzőben finommechanikát tanult, ösztöndíjas lett, majd katonaként tiszti karriert kínáltak neki. Más tervei voltak: Tel-Avivba költözött, s leérettségizett. Válaszút elé érkezett, és ő a külföldi továbbtanulást választotta, Németországban kapott ösztöndíjat. A braunschweigi műegyetemen kezdte meg tanulmányait, s bár nyelvismeret nélkül, teljesen idegen környezetben kellett boldogulnia, a nulláról felépíteni ismét mindent, a kitartás meghozta gyümölcsét. Lengyel Gábor 1972-ben műszaki mérnök-szervező diplomát szerzett, megnősült, Hannoverbe költöztek. A fiatal, immár kétgyermekes apa az iparban, tanácsadóként helyezkedett el, és aktív szerepet vállalt a helyi zsidó közösség életében; nemsokára annak elnökévé is megválasztották.
Amit talán senki – ő maga sem – gondolt volna: a budapesti zsidó fiú, akinek az édesanyját Németországban ölték meg, abban az országban kezdte élni sikeres, tevékeny életét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
