A lakosság bevételei között fontos szerepe van a turizmusnak, és nem csak a Mount Everestnek: a világ tíz legmagasabb hegycsúcsa közül nyolc a területén található, számos világörökségi helyszínnel egyetemben. Sajnos ez az utóbbi állítás már csak részben igaz: a földrengés epicentruma a fővárostól északra, mintegy 80 kilométerre volt, és ugyanebben a völgyben voltak azok az ősi, a buddhizmus és a hinduizmus békés egymás mellett éléséről tanúskodó sztupák és szentélyek is, amelyek vidékéről az ősi időkben a majdani Nepáli Királyság terjeszkedni kezdett. Az épületek közül most jó néhány összeomlott – egyébként Katmanduban is –, miután némelyiknek a gondos renoválása éppen hogy befejeződött.
Az egyik fő bevételi forrás tehát a turizmus, amelynek a serpák – a hegyi vezetők, teherhordók – a kulcsfigurái. Nepáli viszonylatban különösen kiemelkedő kereset az övék. Ugyanakkor a munkájuk veszélyes: sokkal többen lesznek a hóviharok, lavinák áldozatai, mint a hegymászók, akik tömött sorokban igyekeznek a csúcsokra.
A serpák egy különálló népcsoport tagjai, nem úgy, mint a gurkák, a különlegesen kiképzett, semmitől vissza nem riadó katonák. Őket több törzs tagjai adták, a Katmanduhoz közeli Gorkha régióban, ami magyarázat lehet az elnevezésükre. A gurkák a 19. század elején még a Nepáli Királyságot védték, amelynek veresége után a britek egész dandárt verbuváltak belőlük, és ez mindmáig fennmaradt. Ráadásul nemcsak a brit hadseregben, hanem néhány volt brit gyarmat (például Malajzia, India) fegyveres erőinél is szolgálnak gurkák. A külföldön dolgozó nepáliak tömegét nem ők adják, hanem az elsősorban az öböl menti államokban munkát vállalók, akiknek a hazaküldött keresete nem egy család fő bevételi forrásául szolgál.
A másfél magyarországnyi, immár harmincmilliós ország legnagyobb részében és a legtöbben azonban mezőgazdasági önellátásból élnek. A fényképeken lélegzetelállító látványt nyújtó, meredek hegyoldalakon kialakított lépcsős rizsföldek megművelése nyilvánvalóan hatalmas erőfeszítést követel, talán ezért is nő sebesen az elvándorlók száma, ami hovatovább komoly veszélybe sodorja a hazai mezőgazdaságot. A főváros egyik negyedében zsúfolódnak azok a szállodák, illetve munkaerő-toborzó irodák, amelyektől jó sorsukat remélik a kivándorló fiatalok. Ez most tragédiába fordult, mert a gyors városiasodás során sietve felhúzott épületek egy része összeomlott, és sokakat maga alá temetett.
A főváros nagysága, lakossága két évtized alatt több mint kétszeresére nőtt. Az építési előírások már jó ideje figyelembe veszik, hogy az ország különösen földrengésveszélyes vidéken fekszik, de a beszámolók szerint a nepáliak többsége egyfajta fatalista lemondással várta, hogy a katasztrófa, amelynek a nem túl szilárd alapokon álló tapasztalati feltevések szerint nyolcvanévenként kell megérkeznie, bekövetkezzen. Most pedig, hogy megtörtént, az emberek továbbra is félnek, nem tudván, hogy ez csak előjáték volt-e, amit hamarosan még pusztítóbb rengések követnek.
Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy nem mennek vissza a házakba, ami érthető, hiszen nem egy épület, ha nem is dőlt össze, annyira megrongálódott, hogy már egy kisebb utórengés is lerombolhatja. Ami az építkezéseket illeti, értékelhetők a hivatalos erőfeszítések, és az is, hogy az építkezéseket ellenőrző bürokraták nem mindig korruptak. Például az elmúlt években megerősítették az iskolák és kórházak vasbeton szerkezetét. A nagyobb károk vidéken keletkeztek, ahol az embereknek egyszerűen nincs pénzük a biztonságosabb építkezésre.
A szakértelem fokozódását a mentési munkálatok során is lehetett érzékelni – már amennyiben külön lehet választani a helyi erők és a külföldi segítők tevékenységét. Első látásra és az első napokban persze rettenetes állapotok uralkodtak, de ez is főleg a nehezen megközelíthető kis falvakra vonatkozik, amelyeket még földcsuszamlások is elzártak a külvilágtól. Itt külső erők nem tudtak részt venni a mentésben – viszont egy hét múlva már számos utat kiszabadítottak a ráomlott föld alól, de ekkorra már csak egészen kivételes esetekben voltak túlélők.
A segítségnyújtás gyorsaságát tekintve India és Kína járt az élen, ami nem véletlen: mindkét ország
a befolyásért harcol. India eddigi pozíciói megőrzéséért, ami nem feltétlenül könnyű, mert sokaknak elegük van a nagy déli szomszéd szerető, de fojtogató öleléséből. Kína pedig fokozná a jelenlétét, és ebben a tekintetben komoly sikereket ért el: tavaly meg tudta előzni Indiát mint Nepál legfontosabb külföldi beruházója. India irreálisan előnyös vízmegosztási megállapodásokat kötött Nepállal, Kína hosszú távon Tibet felől szeretne kijáratot nyitni India, rajta keresztül pedig a Közel-Kelet felé.
A földrengés előtt – már évek óta – az ország politikai átalakítása zajlott egy 18 ezer halálos áldozatot követelő polgárháborút követően, melynek eredményeként a maoista felkelőket bevonták a kormányzásba. Az alkotmányozás folyamata elkezdődött ugyan, sőt a szöveg is készen áll, de elfogadására már egy éve várni kell, miközben a lakosság elégedetlensége is egyre feszítőbb. Helyi szinten már hosszú ideje nem újították meg a választott testületeket. Ennek ellenére nem egy településen felbukkantak azok a személyek, akik képesek voltak megszervezni a legsürgősebb tennivalókat. Kifejezetten reményt keltő jelenség a politikai jövő távolabbi, az újjáépítést követő időszaka szempontjából.
