Német–izraeli viszony

Feltétlenül, de nem mindenképpen

Külpol

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

A hosszú folyamat végén Angela Merkel 2008-as, a Kneszetben tett kijelentése áll, amely szerint Izrael biztonsága német „államérdek” (Staatsgrund). Mélyebbre nyúlt ennél 2015-ben az államfő, Joachim Gauck egy holokauszt-emléknapon, amikor erkölcsi kötelességgé tette az emlékezést: „Auschwitz nélkül nincs német identitás.” A németek kevéssé osztották ezt a nézetet. Egy akkori felmérés szerint négyötödük szerette volna „maga mögött hagyni” a zsidóság kiirtásának emlegetését, és közel 60 százalékuk kívánt volna „pontot tenni” e kínos történet végére.

A múlt feldolgozása a Németországot felszabadító és megszálló hatalmak által erőltetett, nemritkán szabotált felelősségre vonással kezdődött. Az ötvenes évek hallgatását és vonakodását a szembenézéstől az NSZK volt nácikkal alaposan megtűzdelt államgépezetében a hatvanas években, amikor a világ és a korszellem balra fordult, a világháború utáni nemzedékek felszólítása követte a szörnyű örökség bevallására. Ezt kiterjesztették később az egyesített nemzetre is: ennek jelképe az újraegyesítés után emelt hatalmas, 2711 betonkockából álló holokauszt-emlékmű a két nagy történelmi szimbólum, a Brandenburgi kapu és a Reichstag tőszomszédságában. Kisebb léptékben, de helyet kaptak ott a nácik roma és homoszexuális áldozatainak emlékhelyei is. A bűnbánat tiszteletre méltó: mikor lesz része ilyesfajta vezeklés, a megannyi pogromra való emlékezés az ukrán vagy a lengyel identitásnak?

Történelmi útmutató

A német–izraeli kapcsolatok első lépése­ként 1952-ben az NSZK vállalta 3 milliárd márka jóvátétel fizetését. A jóvátétel 2018-ig összesen 74 milliárd eurót tett ki, amiből 29 milliárd jutott a náci rezsim izraeli túlélőinek. Nekik jelenleg is 300 millió euró nyugdíjat folyósítanak évente. Másodikként titkos megállapodás jött létre a két hadügyminiszter, Simon Peresz és Franz Josef Strauß között 1957-ben, amelynek keretében az NSZK 300 millió márka értékben ajándékozott fegyvereket Izraelnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.