A negyvenes évektől kezdve egyre világosabb volt, hogy a gyarmatbirodalmakat nem lehet a végtelenségig fenntartani. Már a világháború előtt megjelentek a gyarmatokon a függetlenségi pártok, amelyek tagságát ekkor főként a (sokszor éppen Európában) tanult középosztálybeliek alkották. Nem gondolkoztak gyors változásokban, az önrendelkezés lassú szélesítése körül forogtak az elképzeléseik. Minthogy a gyarmatosítók civilizatórikus küldetéssé próbálták stilizálni a trópusok kiszipolyozását, bizonyos gyarmati területeken valóban jelentős eredményeket mutattak fel a közoktatás, az infrastruktúra, az egészségügy fejlesztése terén. Ez volt a helyzet a brit fennhatóság alatt álló Aranyparton is, ahonnan katonák ezreit sorozták be a hadseregbe. Az 1945-ben hazatérő obsitosok három évvel későbbi békés tüntetésén aztán úgy adódott, hogy a brit rendfenntartók a leszerelt katonák közé lőttek - több tucat sebesült és halott -, ami további tüntetésekhez vezetett, ezek pedig az addig mérsékelt függetlenségi szervezet vezetőinek letartóztatásához. Közöttük volt a negyvenéves
Kwame Nkrumah
is, aki addigra már éveket élt, tanult, szervezkedett Amerikában és Angliában. Szabadulását követően új pártot alapított, és az egyre nagyobb önállóságot élvező helyi kormányzat első embere lett, majd pedig neki jutott a hálás feladat: a gyarmati rendszerből elsőként kiváló fekete-afrikai ország, Ghána függetlenségének kikiáltása 1957. március 5-én, pontban éjfélkor. Tény, hogy meg is dolgozott érte, amenynyiben a függetlenségi tárgyalások során elutasított minden átmeneti és köztes megoldást, lerövidítve a britek által - különféle ésszerű és a majdani önálló ország működőképességét szem előtt tartó szempontok alapján - több évtizedesnek képzelt átmeneti időszakot.
Ghána soketnikumú ország, népcsoportok tucatjai élnek szűken három Magyarországnyi területén. Az ebből adódó konfliktusokat az angol gyarmati hatóságok többek között a bentlakásos iskolák hálózatának kialakításával igyekeztek mérsékelni. Ezekben a középiskolákban a legkülönbözőbb etnikumok tagjai nőttek fel együtt, kiszakadva az otthoni, tradicionális környezetből, ennek előítéleteiből. Így a függetlenné váláskor és magában a folyamatban is aktív középosztály számára a szűkebb közösségek horizontján túl tekintő nemzeti összefogás gondolata kézenfekvő és üdvözlendő volt - mint az összafrikai közös érdekek felismeréséhez vezető út első lépése.
A pánafrikai gondolat már a gyarmati időkben, és nemcsak az érintettek, hanem az amerikai fekete polgárjogi mozgalom köreiben is létezett, minthogy azonban a függetlenségi követelések ideológiai fegyvertárának is a része lett, egyre inkább Nkrumah nevéhez kötötték. Nem kell különösebb eszmetörténészi éleslátás ahhoz, hogy felfedezzük az összefüggést az amerikai politikai rendszerre vonatkozó tanulmányai és pánafrikanizmusa, vagyis annak a felismerése között, hogy az afrikai országok csak együtt lehetnek sikeres szereplői a világgazdaságnak. Ez utóbbinak a globális természete akkor még távolról sem volt olyan szembetűnő, mint ma, de azok számára, akik ismerték a marxista gazdaságelméletet, világos volt az összefüggés a nyersanyagtermelő gyarmati országok egyenkénti kiszolgáltatottsága és az összefogás ésszerűsége között.
1957. március 6-ától tehát Ghána független állam volt. Az ország gazdasági szempontból két pillérre, kakaótermesztésre illetve bányászatra (bauxit, arany) támaszkodott. Politikai szempontból a britek elég jól megszervezték a többszintű képviseleti rendszert, amelyben a régiók ügyeit úgy irányították, hogy az európai mintára kiépült apparátus összesimuljon a hagyományos helyi királyok, törzsfők megőrzött hatalmi és hűbéri rendszerével.
Az új országot a szovjet tábor tárt karokkal várta, és támogató érdeklődéssel fogadta Nkrumah országépítő terveit, amelyek között éppúgy szerepelt a kakaó-monokultúra felszámolása, a mezőgazdaság több lábra állítása, mint az ipari önellátás bizonyos fokú megteremtése, amihez
grandiózus elképzelések
kapcsolódtak, mint például a Volta folyón épült vízi erőmű. Ennek nem csak az elektromos önellátás volt a célja: alumíniumkohót is építettek mellé - amely ma már nem működik, de ez nem feltétlenül Nkrumah gazdasági elképzeléseinek a hibája. Õ valóban hazája felvirágoztatásában gondolkodott, és újsütetű moszkvai barátai saját tapasztalataikat követendőnek látva önellátásra biztatták, aminek a gazdasági kivitelezhetőségét néhány évig még elősegítettek a magas kakaóárak. De aztán megváltozott a világpiaci klíma, a kakaójövedelmek megcsappantak, a nagyberuházások viszont csak nyelték a pénzt. A növekvő adóterhek pedig a függetlenség deklarált kedvezményezettjeit, a legszegényebbeket sújtották elsősorban. Sztrájkok kezdődtek - Nkrumah betiltotta a szakszervezeteket. Nőtt a politikai elégedetlenség - betiltotta a pártokat, bevezette a bírósági eljárás nélküli "preventív őrizetbe vétel" intézményét, alkotmányban rögzítette az egypártrendszert. A hagyományos törzsi vezetőket már korábban megfosztotta évszázados jogaik jó részétől. Isteni csoda, hogy az oktatási rendszert nem verte szét. Hazai pozícióit bebiztosítva nyugodtan összpontosíthatta energiáit a pánafrikai ügy felé, amely a kiszemelt partnerek - Guinea, Mali - húzódozása miatt nemigen mozdult előre. Így hitte legalábbis, mígnem 1966-ban, egy külföldi látogatása idején a hadsereg puccsa (és a CIA hathatós segítsége) vetett véget a hatalmának. Többé haza sem térhetett, Ceausüescu baráti Bukarestjében halt meg, 1972-ben.
Habár most, az évfordulós megemlékezések és értékelések kavalkádjában ismét a legnagyobb reverenciával emlegetik a nevét, az Afrikában nem túl tömegesen szóhoz jutó kritikus elmék kevés elismerésre méltót találnak országlásában. Függetlenségi harcát, karizmatikus erejét ettől persze még elismerik. Változatlanul azok közé az afrikai vezetők, politikusok közé tartozik, akiknek alakja a büszkeség és öntudat forrásaként egyfajta ideálként lebeg az egész földrész előtt.
Ghána 1957-ben a jobban eleresztett gyarmatok közé számított, a következő évtizedben egyre csúszott a szegénység, a gazdasági széthullás, a korrupció lejtőin. Puccsra ellenpuccs, így teltek az évek. A nyolcvanas évek eleje hozta meg a változást, amikor Jerry Rawlings, a kortársai szemében elsőre kissé habókosnak tűnő, a népet zavarosan marxizáló populista kijelentésekkel szórakoztató repülőtiszt hajtott végre puccsot, majd nemsokára még egyet. Ekkor viszont biztosra ment: lényegében az összes korábbi államcsíny vezetőjét kivégeztette, majd pedig bölcsen beállt a Nyugat-barát segélykérelmezők közé. Általános meglepetésre 1992-ben elnökválasztást hirdetett, amelyen immár civilként indult. Második ciklusát követően pedig ismételt meglepetésre visszavonult, és még azt is lenyelte, hogy nem utódjelöltje, hanem az ellenzék vezetője győzött. Azt viszont már indignálódva fogadta, hogy az új elnök, John Kufuor kormánya piszkálni kezdte az uralma elején történt politikai gyilkosságokat és különféle korrupciós, sikkasztási ügyeket is. Megkeseredett ellenzékiként lapzártánkig távol maradt az évfordulós ünnepi rendezvényektől is, amelyek tékozló pompáját nem mindenki tartja indokoltnak a sikertörténetnek semmiképp sem minősíthető öt évtized után.
