Magyar Narancs: Elégedettek-e a múlt heti Büszkeségek menetével? (A Marche des Fiertés, vagyis a francia Pride nagy felvonulását június 29-én tartották Párizsban - a szerk.)
Michaël Bouvard: Igen, egész sokan voltak, és bár féltünk a törvény ellenzőinek esetleges akcióitól, nem voltak incidensek, még a Saint-Nicolas-du-Chardonnet-templomnál se várt senki, pedig ott minden évben feltűnik néhány meglehetősen ellenséges integrista keresztény szent szíves zászlókkal. Úgy képzelem, hogy a rendőrség a mostani feszültebb légkör miatt félt a konfrontációtól, és meggyőzte őket, hogy inkább ne jöjjenek.
MN: A menet nemcsak az elért eredményeket ünnepelte, hanem a teljesítetlen követelésekre is nyomatékkal utalt. Ön szerint várható még előrelépés a mostani ciklus alatt?
MB: Bízunk benne. Több területen, például a mesterséges megtermékenyítés ügyében valószínűleg idén már nem jutunk előrébb, de a transzszexuálisok jogaival, a személyazonosság kérdésével kapcsolatban esetleg igen. Fontos gesztus lenne, ha a melegek is adhatnának vért, hogy az állam elismerje: az esetleges kockázatok nem a szexuális orientációval, hanem egyesek veszélyes gyakorlatával függnek össze.
MN: Mit gondol a kormány stratégiájáról, és arról az érvről, hogy a fontolva haladás növeli az új szabályozás legitimációját?
MB: Nehéz belehelyezkedni a kormány szerepébe, és mi persze szeretnénk gyorsan haladni. Tapasztalatunk szerint az ilyen jellegű reformokat a megválasztás utáni 100 napban érdemes elindítani, az egyfajta kegyelmi állapot, és minél több idő telik el, annál nagyobb a kétely, hogy a köztársasági elnök valóban támogatja-e a dolgot. A mesterséges megtermékenyítés kérdésében a kormány most megvárja egy konzultációs tanács véleményét, ami esetleg majd eltolódik - mindez azt üzenheti, nem is olyan fontos a reform. Így a törvényhozás sem lesz majd túl lelkes, kivéve persze, ha a családügyi miniszter ugyanolyan elszántsággal viszi végig az ügyet, mint az igazságügy-miniszter, Taubira asszony tette.
MN: Meglepte-e önöket a törvény elleni mozgósítás sikere?
MB: Ellenzőkre számítottunk, de ennyi indulatra nem, mert korábban, az ellenséges reakciók mellett - minden kutatás szerint - a lakosság túlnyomó része támogatta a projektet. Talán őket nem annyira hallottuk a vitában, és sokkal hangosabb volt az ellenzők kisebbsége. Az ellenkampány a szervezetünk számára a bejelentések meglepő és rémisztő növekedését jelentette. A feladat kicsit túl is nőtt rajtunk, januárban például négyszer annyi bejelentést kaptunk, mint tavaly ilyenkor. A vita alakulásában szerintem három lényeges tényező játszott szerepet. Az első a katolikus egyház, amely még a tervezet benyújtása előtt megkezdte ellenkampányát. André Vingt-Trois bíboros (a püspöki konferencia elnöke idén áprilisig - a szerk.) augusztusban imát mondott a törvénytervezet ellen, majd októberben a politikusok jelenlétében celebrált misén a képviselőket arra kérték, hogy a keresztény értékek nevében voksoljanak. Másrészt a válság és a foglalkoztatás- és adópolitikai döntések csökkentették a kormány népszerűségét, ami növelhette az ellentüntetők számát, legalábbis a felhívásokban megjelent a kormányellenes érvelés. Végezetül a média: egyesek szerintünk egyáltalán nem ügyeltek a kiegyensúlyozottságra, míg a projekt ellenzőinek óriási felületet adtak, a támogatók egyébként rekordlétszámot hozó tüntetésénél fontosabbnak bizonyultak más aktualitások. Ráadásul az ellenmozgalom egyik szóvivője, Frigide Barjot a közeg kiváló ismerője; nagyon erős volt a marketing.
MN: Minden nagy egyház a törvény ellen foglalt állást, csak néhány többé-kevésbé kisebbségi csoport és egyén támogatta - velük lehetséges esetleg közös munka?
MB: A mi szervezetünk vallásoktól és pártoktól független, így az egyes egyházakkal nem lehet kivételezett kapcsolatunk. De az összes nagy egyháznak elküldjük a homofóbiáról szóló éves jelentésünket, többek között azért is, hogy érzékeltessük, hogy a vallási hagyomány szövegeinek egyes interpretációi milyen destruktív hatással lehetnek, különösen a vallásos melegekre. Egyelőre nem nagyon jött visszajelzés, de örömmel láttuk, hogy a liberális zsidó közösségben vagy a lutheránusoknál elég nyitottak voltak. A Témoignage Chrétien magazin a törvény mellett kampányolt, a La Croix katolikus napilap pedig, ha nem is állt ki mellette, de a lehető legkiegyensúlyozottabban próbált foglalkozni a kérdéssel.
MN: Hogyan alakultak az önökhöz érkezett panaszok, bejelentések az utóbbi években, és mire számítanak a közeljövőben?
MB: Reméljük, hogy lenyugszanak a kedélyek. Ma már annyi bejelentésnél tartunk, mint tavaly év vége táján, de a júniusi számok már közelítettek a korábbi átlaghoz. Ami a hosszabb távú fejlődést illeti, a bejelentések száma folyamatosan emelkedik, ami összefügg az eszközeink fejlesztésével is. Idővel bevezettünk normáldíjas telefonszámot, aztán az e-mailt azoknak, akik nem akarnak feltétlenül beszélgetni. Ismertebbek és elismertebbek lettünk, és minél többet beszélünk a problémáról, az emberek annál jobban érzékelik, hogy amit átélnek, az valójában homofóbia vagy transzfóbia, ami elfogadhatatlan, tehát jelezniük kell. Az elmúlt időszakban nemcsak az agresszív gesztusok száma emelkedett, hanem egyre többeknek lett elegük ebből, egyre többen akarnak tanúskodni, tehát csökkent az öncenzúra. Más jellegű változás, hogy korábban a munka világából érkezett a legtöbb panasz, és bár ezek száma ma sem csökkent, de az internetes esetek robbanásszerűen túlnőttek mindenen. Az 1981-es sajtótörvény az internetre is érvényes, tehát mindenki felelős a saját állításaiért, akárcsak az írott sajtóban, a kérdés inkább az, van-e kapacitása a rendőrségnek fellépni a törvénysértések ellen. Létrehoztunk egy külön online munkacsoportot, amely jelzi az oldal üzemeltetői felé a problémás elemeket, és azt is, milyen kockázatot vállalnak, ha nem törlik azokat.
MN: Sokszor elhangzott az utóbbi hónapokban, mennyire nehéz volt az LMBT-személyek számára ez az időszak, nap mint nap szembesülni a vita olykor szélsőséges érveivel és indulataival. Lehet-e egy ilyen erőpróbának felszabadító hatása?
MB: Mi azért is támogattuk a törvényjavaslatot, mert a közeledés a jogegyenlőség felé segít ráébreszteni az érintetteket, hogy nem abnormálisak, hogy olyanok, mint a többiek; és elfogadhatatlan, hogy szidjanak vagy megüssenek csak azért, mert ugyanolyan nemű embert szeretsz, vagy olyan testbe születtél, amelyben nem érzed jól magad. Ezek a küzdelmek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy legitimebbnek érezzük a társadalomban elfoglalt helyünket. Egyébként sokan csatlakoztak hozzánk. Többen nemcsak áldozatként ismertek magukra, hanem ráébredtek, hogy ők is hozzáadhatnak valamit a küzdelmünkhöz. Remélem, velünk is maradnak.
MN: Saját 12 pontos akciótervük alapján értékelik a kormány munkáját. Mi tűnik ma a legsürgősebbnek?
MB: A transzok személyazonossága vagy a már említett véradás ügyében gyorsan lehetne előrelépni. Év vége előtt kezdődnek az érdekvédelmi szervezetek egyeztetései a munkahelyi diszkriminációról, ezen belül szerepel a szexuális orientáció és a nemi identitás kérdése: ha komolyan veszik a transz- és homofóbia prevenciójának kérdését, itt is lehet gyors fejlődés. Az iskolai tantervekben viszonylag későn jelenik meg a probléma, és bár a közoktatási reformban vannak jó irányba mutató jelek, még inkább csak tapogatózás folyik. Jobb a helyzet a felsőoktatás és a kutatás területén, van például egy tanároknak szóló kézikönyv. Sok feladat lenne a felnőttek és az állami alkalmazottak képzése terén, nagyon fontos a gyermekvédelem, az itt dolgozókat sajnos nem képzik a családon belüli homofóbia, transzfóbia felismerésére, hasonló gondok vannak a nyugdíjasotthonokkal is.
MN: Gyakran emlegetik az LMBTQ-fiatalok nagyobb öngyilkossági hajlandóságát, ennek alakulásáról mi tudható?
MB: Nehéz pontos adatokkal szolgálni, de észak-amerikai és francia kutatások is igazolták, hogy a szexuális kisebbségek és a fiatalok, kamaszok körében magasabb a kísérletek száma. Ennek döntő oka a homofóbia: még ha az illető rosszul is éli meg nemi identitását, az is interiorizált homofóbia, a társadalmi kirekesztés saját hibaként való értelmezése.
MN: A friss jelentésükben olvasható, hogy a jövőben speciális leszbofóbia-ellenes eszközöket fejlesztenének. Miért van erre szükség?
MB: Arra jöttünk rá, hogy a nevünkben lévő homofóbia szóban, hiába semleges, a lányok nem feltétlen ismernek magukra. A francia nyelv sajátossága, hogy a hímnem gyakran felülkerekedik a nőnemen, és a társadalomban is hasonló a helyzet, ezért jobban előtérbe kell helyeznünk a specifikus, nők felé irányuló eszközeinket. A segítőink fájdalmas tapasztalata, hogy a nők gyakran annyira hozzászoktak már a nőket érintő diszkriminációhoz, a sértésekhez, hogy ha ehhez még leszbofóbia is társul, az már nem is tudatosul bennük. Részben ennek köszönhető, hogy a statisztikákban általában alacsonyabb szinten mérik a leszbikusok elleni megnyilvánulásokat.
MN: Olykor megfeledkezünk róla, de a homofóbia szó a félelemre utal. Hogyan lehet küzdeni a félelem ellen?
MB: Tudással. Attól félünk, amit nem ismerünk. Az irracionális félelem felszámolása hosszú távú feladat, ezért lenne fontos a nevelésben minél korábban foglalkozni a kérdéssel, mert ha később fogunk hozzá, nehezebb feloldani a sztereotípiákat, és az adott személy tovább őriz valamit belőlük a személyisége mélyén. Képzés, információ és prevenció kell, és nagyon fontos a médiareprezentáció, amely modellként szolgálhat egy pozitív énképhez, a normalitás integrálásához. Egy népszerű francia sorozatban van például egy meleg pár, épp olyanok, mint a többiek, nem a társadalmon kívüli vagy annak a margóján létező karikatúrák. Ez segíthet felismerni, hogy egyrészt nem valamiféle homogén csoportról van szó, másrészt nincs is bennünk semmi különleges, csak a normalitás variációi vagyunk.
