Válságjelek Németországban

Ha megindul a türingiai erdő

  • B. Simon Krisztián
  • 2020.03.20 12:02

Külpol

A szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) folyamatos erősödése egészen a kormányválságig vezetett. A fő kérdés így mára már az, hogy mit kezd az ország, a kormány és a persze a CDU az AfD-vel?

„CDU <3 AfD” Azaz: a Kereszténydemokrata Unió szereti az AfD-t – válaszolta Mohamed Amjahid német közíró, amikor megkértük, röviden írja le, milyennek látja a kapcsolatot a kereszténydemokraták és a szélsőjobb között. Részletes válaszában aztán kifejtette: „Nemcsak hasonlóságok adódnak, de rendszeres az eszmecsere is a CDU és az AfD politikusai között. Számos – dokumentált – találkozójuk volt, helyi és tartományi szinten is. Olykor ezeken az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja) és az FDP (Német Szabaddemokrata Párt) tagjai is részt vettek, ami azt mutatja, hogy az AfD eszmeisége beférkőzött a politika egyéb szféráiba is.”

 

A bűnbeesés

Az AfD és a többi párt kapcsolata azután vált fontos témává, hogy február elején Türingia mérsékelt jobboldala belement abba, hogy a szélsőjobboldali párt támogatásával állítson miniszterelnököt a tartományban. Tette mindezt úgy, hogy a Die Linke színeiben politizáló Bodo Ramelow az elmúlt években mérsékelt baloldaliként kormányozta a tartományt, míg az AfD türingiai szárnya még a szélsőjobboldali párton belül is keményvonalasnak számít.

„Bár a berlini pártvezetés kijelentette, hogy a párt elhatárolódik az AfD-től, ezt néhány keletnémet tartományban nem hajtják végre. Számos keletnémet CDU-tag és képviselő is lehetséges, sőt természetes partnerként tekint az AfD-re. Ugyanakkor a CDU erős, nyugatnémet pártszervezeteinél az AfD tabu, bárminemű kapcsolatfelvételre nagyon ritkán kerül sor” – mondta lapunknak Olaf Sundermeyer, az ARD tévécsatorna szélsőjobbszakértője.
A türingiai skandalumba Annegret Kramp-Karrenbauer CDU-elnök is belebukott, pedig neki, Angela Merkel kijelölt utódjaként pont az volt a feladata, hogy elődje politikáját vigye tovább. Egy ideig kormányválsággal fenyegetett a helyzet, hiszen a CDU-n belül a kancellár és a pártelnök személye hagyományosan összetartozik, így Kramp-Karrenbauer utódja igényt formálhat Merkel székére is, ezzel borítva az amúgy is törékeny nagykoalíciót a szocdemekkel. Annyi már biztosnak látszik, hogy lényegesen nőttek a párt jobbszárnyának esélyei a hatalomátvételre (lásd A szerk.: Az NDK odavág, Magyar Narancs, február 13.). Most úgy fest, a legesélyesebb 2021-es kancellárjelölt a politikába csak pár éve visszatért Friedrich Merz lenne. Tavaly őt támogatta a párt ultrakonzervatív tagozata, az ún. WerteUnion (Értékunió) is, bár a türingiai balhé után Merz elhatárolódott tőlük.

 

Egyesült értékek

A CDU ultrakonzervatív szárnyát sokan tartják az AfD trójai falovának. A Die Zeit friss oknyomozása szerint a WerteUnion több tagjának is volt már köze ilyen-olyan formában az AfD-hez, s ez alól a tagozat vezetője sem kivétel: Alexander Mitsch többször is utalt pénzt a szélsőjobboldali pártnak. Nem sokat, összesen 120 eurót, mégis meglepő, hogy a mérsékelt konzervatív párt politikusa pénzt küld a demokratikus politizálás határait jócskán átlépő konkurensnek. Az egyik átutalás közleményében az is szerepel, hogy az AfD stuttgarti pártgyűlésén szeretne részt venni – amikor a Die Zeit erről kérdezte, Mitsch azt felelte: nem emlékszik erre az utalásra, de előfordul, hogy édesanyja kérésére elintéz ilyen-olyan pénzügyeket. Hasonlóan elegáns megoldást talált a WerteUnion másik tagja is, aki a feleségére fogta az utalást – mondván, az „érzelmes” asszony azért küldött pénzt, mert megsajnálta Frauke Petry expártvezért. A radikálisabb AfD-alapítók közé tartozó Petry még szélsőségesebb párttársai nyomására a legutóbbi szövetségi választáson kilépett a pártból, de képviselői mandátumát megtartotta. Mitsch helyettese, Hinrich Rohbohm korábban tagja is volt az AfD-nek, és azóta is szerzője a párthoz közel álló Junge Freiheit című hetilapnak (a szélsőjobbos német médiával itt foglalkoztunk: Orbán Viktort mindenkinek! Magyar Narancs, 2019. július 25.). Ő nem válaszolt lapunknak. Egy extag arra hivatkozott, hogy régen az AfD nem volt ennyire radikális, míg egy másik azt mondta, csak beépült a pártba, hogy aztán beszámolhasson a CDU-nak, mi folyik ott valójában.

Christian Fuchs, a Die Zeit újságírója a Narancsnak elmondta, hogy az AfD vezetősége elsősorban politikai újoncokból áll, de találni pártváltókat is, nagyrészt ex-CDU-sokat. Ilyen például Martin Hohmann egykori kereszténydemokrata parlamenti képviselő, akit régi pártjából egy antiszemita beszéd miatt zártak ki (azt fejtegette, ha a németek felelősnek nevezhetők a holokausztért, akkor ugyanezen logika alapján a zsidók a kommunizmus bűneiért felelnek). Ő 12 év kihagyás után a szélsőjobboldali párt képviselőjeként térhetett vissza a Bundestagba. A párt tiszteletbeli elnöke és frakcióvezetője, Alexander Gauland is a CDU-ban csinált karriert. „Főleg olyan helyekről jönnek, mint a hesseni pártszervezet, amely már korábban is köztudottan a CDU jobb szélén helyezkedett el” – mondja Fuchs. „Ezek az emberek keresik a régi CDU-t, azt, ami a nyolcvanas években, Helmut Kohl alatt volt. Nagyon konzervatív, tradicionális családkép után vágyakoznak, ahol a férfi dolgozik, a nő meg főz, és azt gondolják, hogy a társadalomban mindig az idős fehér férfi szava számít. Merkel progresszív döntéseivel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni – elfogadhatatlan számukra a lemondás az atomenergiáról, a minimálbér vagy épp a melegházasság.”

Angela Merkel pragmatikus politikusként a közvélemény-kutatásokra épít, s ha ez azt jelenti, hogy progresszívebb irányba kell elmozdulnia, akkor megteszi, még ha visszafogottan is. (A melegházasságot speciel nem szavazta meg, de párttársainak azt üzente, hallgassanak a lelkiismeretükre.) Az AfD – és a CDU konzervatív szárnya – épp ezzel a magatartással nem ért egyet: szerintük, ha szimpatikus, ha nem, akkor is szükség van a határozottan konzervatív politikára. Fuchs szerint az AfD narratívája hasonlít ahhoz, amit a Fidesz is alkalmaz az Európai Néppárttal szemben: azt állítja, a konzervatív pártok hátat fordítottak egykori értékrendjüknek, ezért neki kell fellépnie a konzervativizmus őreként. De ez mégis félrevezető: „Lehet, hogy vannak néhol konzervatív jegyei is a pártnak, de a konzervatívok alapvetően értékeket akarnak megőrizni, míg az AfD-sek nagy része inkább pusztítani szeretne. Destabilizálná a liberális demokráciát és megágyazna egy autoriter rendszernek.”

Az AfD 2013-ban még egy közgazdászcsoport szuperliberális pártjaként indult. Akkoriban, a szövetségi választások előtt magunk is leültünk egyik tagjukkal, aki egy sör mellett győzködte lapunkat, nincs alapvető bajuk sem az EU-val, sem a bevándorlókkal – bár mindkettőből kevesebbet szeretnének (lásd: Angie a harmadikra készül, Magyar Narancs, 2013. szeptember 19.). Az alapító-vezér Bernd Lucke már a legelején rádöbbent, hogy önmagában az euró és a déli országoknak nyújtott segélycsomagok kritikája nem hozza meg a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 százalékot, ezért megkörnyékezte Thilo Sarrazin volt jegybankárt, aki bő egy évtizede bestsellert írt arról, hogyan csökkenti a bevándorlás a németek értelmi színvonalát.

A 2013-as szövetségi választáson az akkor mindössze féléves párt 0,3 százalékkal maradt el a parlamenti küszöbtől. Bár az eredmény jónak számított, mégis megingatta Lucke addig megkérdőjelezhetetlennek tekintett pozícióját. S mivel fél évvel később már EP-képviselőként harcolt Brüsszelben az euró ellen, feltehetőleg elkerülte a figyelmét mindaz, ami odahaza történik. Az AfD ugyan még az elmúlt években is azt kommunikálta, hogy szélsőségeseknek semmi helyük a pártban, oknyomozó újság­írók több egykori neonáci nevét is megtalálták a kiszivárogtatott tagnyilvántartásokban. Az egyre nagyobb méreteket öltő menekültellenes, úgynevezett Pegida-tüntetések, és az AfD keletnémet tartományokban elért sikerei aztán egyértelművé tették: Luckétól meg kell szabadulni, és nyíltan vállalni kell, hogy az AfD idegenellenes párt, a CDU-tól jócskán jobbra, amely nem kér a háborús bűnös szerepéből, és újra büszkén hirdetné a német felsőbbrendűséget. Innentől Gauland nyilvánosan „idegen testnek” nevezte a Németországban élő muszlimokat, Petry arról beszélt, hogy jó lenne, ha a rendőrség akár fegyverrel is akadályozná, hogy a menekültek átlépjék a német határt, majd a 2018-as chemnitzi bevándorlóellenes tömegtüntetéseken az AfD-t már az se zavarta, hogy tagsága együtt masírozik a skinhead és neonáci szervezetekkel.

 

A titkosszolgálat célkeresztjében

A párt a legutóbbi szövetségi választáson 13 százalékot, a tavalyi EP-választáson 11 százalékot ért el. A nyugati tartományokban gyenge, egy számjegyű eredményei vannak, de keleten már helyenként megközelítette a 30-at is. Daniel Ziblatt, a Berlinben vendégeskedő Harvard-professzor úgy látja, hogy a zsugorodó középpártok mellett az AfD (vagy a Die Linke) nélkül szinte már lehetetlen a keleti tartományokban hatalomra kerülni. Fuchs ennek ellenére nem gondolja, hogy a választók elkezdték volna az AfD-t a német pártrendszer legitim részének tekinteni: „Eleinte polgári és konzervatív körökben elfogadott pártnak tűnt, sok egykori nem szavazó, illetve CDU- és FDP-szavazó is átpártolt hozzájuk. A párt megítélése viszont a közelmúlt eseményei miatt romlani kezdett: kiderült például, hogy kapcsolatot tartanak fenn az alkotmányvédelmi hivatal megfigyelése alatt álló identitárius mozgalommal, és pár napja az is köztudott, hogy az AfD egyes részeit figyelik a titkosszolgálatok.”

A választókat elriasztó esetek száma nem csekély: Erika Steinbach, az AfD pártalapítványaként számon tartott Desiderius Erasmus Stiftung elnöke (2017-ig a CDU parlamenti képviselője, és emberi jogokért és humanitárius segítségnyújtásért felelős szóvivője) például aktívan hergelt a közösségi médiában Walter Lübcke, a kasseli járási államigazgatási hivatal vezetője ellen, akit tavaly nyáron a lakása teraszán gyilkoltak meg. Lübcke gyilkosa és segítője ráadásul több AfD-s tüntetésen is járt, maga az elkövető, Stephan E. a hesseni tartományi választás kampányában segített is a pártnak.

Erős a gyanú, hogy a párt egyik parlamenti tanácsadója, Manuel Ochsenreiter bízta meg azokat a lengyel szélsőjobbosokat is, akik tavalyelőtt kísérletet tettek a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) ungvári székházának felgyújtására – tovább élezendő a magyar–ukrán konfliktust.

„Az alkotmányvédelem csak akkor figyel meg Németországban pártokat, ha azok bizonyíthatóan veszélyeztetik a demokratikus jogrendet. Ez az AfD-nél, mint teljes pártnál még nem áll fenn, de elmondható a párt egyik befolyásos alszervezetéről, a Der Flügelről (A szárny), amely leginkább az erős keletnémet pártszervezetekben játszik domináns szerepet. Ennek vezetőit figyeli meg a titkosszolgálat, például a türingiai szervezet szélsőjobboldali vezetőjét, Björn Höckét” – mondja Sundermeyer, aki szerint Höcke nyugodtan nevezhető szélsőségesen nacionalista politikusnak, aki a követőivel leépítené a demokráciát. Hö­cke a berlini holokauszt-emlékművet a „szégyen emlékművének” nevezte, s követelte, hogy az ország emlékezetpolitikája vegyen 180 fokos fordulatot. Annak a gyanúja is felmerült, hogy Höcke korábban Landolf Ladig álnéven publikált neonáci lapokban. Ő és társai legszívesebben érvénytelenítenék azt a közmegegyezést, amelyre a szövetségi köztársaság épült a háború után: „Hasonlóan kezeli őket az alkotmányvédelem, mint korábban a Die Linkén belül működő kommunista platformot. Teljes pártként viszont csak az NPD-t (a neonáci Német Nemzeti Demokrata Pártot – a szerk.) figyeli a titkosszolgálat, amely teljes egészében demokráciaellenes, náci értékrendet vall, mint Björn Höcke és az ő szárnya, az AfD-ben” – idézi fel Sundermeyer.

Amjahid ugyanakkor nem gondolja, hogy értelme lenne veszélyes és kevésbé veszélyes szélsőjobbról beszélni: „Egy marokkói közmondás szerint egyetlen romlott hal elegendő, hogy megrontsa a teljes vacsorát.” Szerinte a régi vágású neonáci NPD és a politikai sikereket ünneplő szélsőjobbos AfD ugyanabba a kategóriába tartozik: „Lehet, hogy az AfD egy kicsit ügyesebben kommunikál, de a lényeget tekintve nincsen különbség.”

 

Neked ajánljuk