Háború Jugoszláviában: Bombasiker

  • -bbe-
  • 1999. április 8.

Külpol

A legutóbbi boszniai és egyéb balkáni háborúk tapasztalata szerint a "felperzselt föld" taktikáját általában azok a megszállók alkalmazzák, akik nem érzik magukat teljes biztonságban az újonnan megszerzett tartományokban. Azokon a vidékeken, ahonnan a kisebbségben élõ népcsoport - hathatós külsõ segítséggel - elûzte a korábbi többséget, a korábbi többség házait nagy kedvvel és odaadással gyújtják föl a terület új birtokosai, ezt gondolván a legjobb garanciának arra, hogy a távozók soha többé ne térhessenek vissza otthonaikba. A szerb paramilitárisok és egyéb fegyveres erõk a hírek szerint épp ezt a taktikát alkalmazzák Kosovón. Mintha nem lennének biztosak a dolgukban. És ha igazak a lapzártánkkor, kedd délelõtt érkezõ hírek, erre minden okuk meg is van.

Háború Jugoszláviában

Az elmúlt héten a világsajtóban több magyarázat is napvilágot látott arról, hogy a NATO hogyan hagyhatta számításon kívül Milosevic reakcióját a március 24-én kezdõdött bombatámadásokra, és hogy számításon kívül hagyta-e õket egyáltalán. Mindegyiket egy-egy, az ismeretlenség homályába burkolózó, rendszerint brüsszeli hivatalnok állítása támasztja alá.

Az elsõ magyarázat szerint a nyugati, és elsõsorban amerikai döntéshozók, és közülük is elsõsorban Albright külügyminiszter-asszony ujja már a februári rambouillet-i tárgyalások alatt viszketett a ravaszon. A bomázások akadálya a február végén kudarccal végzõdött alkudozások után az volt, hogy az autonómia-egyezményt az albán küldöttség sem írta alá: és mivel mind a két fél vétkes volt, nem lehetett csak az egyiket büntetni. A szerbek számára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy mihelyst az albán delegáció elfogadja Rambouillet-t, megindul a katonai támadás Jugoszlávia ellen. Az amerikai kongresszus végül is túlnyomórészt demokrata támogatással, 58 igen és 41 nem szavazattal fogadta el a bombázások tervét, kimondva-kimondtalanul abban bízva, hogy a támadások pusztán rövid kirándulás lesznek, a diplomáciai erõfeszítések folytatása, blöff mintegy. Eme interpretáció szerint Clinton, Albright és Holbrooke naiv álmodozók voltak, a döntést sem katonai, sem politikai értelemben nem gondolták végig; Milosevic parírozására, vagy katonai puccsra, vagy valami forradalom-félére vártak, valakire, aki Jugoszlávia nevében néhány figyelmeztetõ pofon után aláírja azt, amit az orra alá löknek. Nem számoltak azzal, hogy Crna Gorában polgárháború törhet ki a tagköztársaság szerb tudatú, azaz Jugoszlávia-párti egyik, és a függetlenséget is elképzelhetõnek tartó másik fele (a jelenlegi elnök, Milo Djukanovic hívei) között. Nem számoltak azzal sem, hogy a jugoszláviai fegyveres erõk közül a mintegy 130 000 fõs, katonai fegyverzettel felszerelt rendõrség fontosabb, mint maga a hadsereg; hogy a szerb polgárok nem a Nyugat által helyesnek gondolt következtetést vonják le a NATO-akciók céljáról; hogy a menekültek destabilizálni fogják Albániát és Macedóniát; és arra végképp nem számítottak, hogy a háború elhúzódhat, hogy szárazföldi csapatokat is be kell majd vetni, és hogy míg mindez megtörténik, Milosevic kétmillió albánt elûzhet Jugoszláviából.

Pancserok voltak tehát.

Egy másik interpretáció szerint azonban a dolgok nem pont így állnak. Tudniillik.

Ég

A versenyfutás a NATO és Milosevic elnök között már jóval Rambouillet elõtt elkezdõdött. Egy tavaly októberben készült, bizalmas NATO-jelentés szerint 200 ezer szárazföldi NATO-katonára lett volna (vagy lenne) szükség ahhoz, hogy a szerb-albán harcok eszkalációja esetén az albán civil lakosságot meg lehessen védeni a szerb terrortól, illetve hogy a szerb fegyveres erõket katonai értelemben semlegesíteni lehessen. Október végén kiderült az is, hogy Milosevic eltávolította a jugoszláv hadsereg vezérkari fõnökét, Momcilo Perisic tábornokot a posztjáról, és személycseréket hajtott végre a különféle biztonsági szolgálatok élén is. Perisicet - aki egyébként 1992-ben, a boszniai háború elején Mostar részleges szétlövetésével írta be magát a történelembe - a NATO felsõ vezetése a Milosevic utáni éra partiképes vezetõjeként tartotta számon: az isten is puccsistának teremtette, gondolták róla akkortájt. (Eltávolításával nyilvánvalóvá vált, hogy ez az elképzelés nem volt teljesen légbõlkapott.)

Az októberi Milosevic-Holbrooke megállapodást követõ két-három hónapot a megtisztított jugoszláv vezetés a tavaszi háború elõkészítésére használta fel. Közben a diplomáciai kezdeményezést az Összekötõ Csoport vette át (ennek tagjai az oroszok is), az amerikai vezetõk - akik tudatában voltak annak, hogy a kétszázer NATO-katona Kosovóba küldését ekkor még nem tudnák lenyomni sem a Kongresszus, sem európai partnereik torkán - tehetetlenül figyelték, hogy míg az oroszok meg a franciák Rambouillet-ben bohóckodnak, Milosevic 30 000 rendõrt küld Kosovóba (pont a dupláját, mint amennyit az októberi megállapodás engedélyezett neki), és hogy - bizonyos "téli hadgyakorlatok" ürügyén több tízezres szerb csapatmozgások észlelhetõk Kosovó északi határán. A katonai jelentések már Rambouillet elõtt és alatt egyértelmûen arra utaltak tehát, hogy Kosovo kiürítése és az albánok elûzése - az UCK-val való leszámolás ürügyén - mindenképpen bekövetkezik, és hogy Milosevic lépéselõnybe került. Kétszázezer NATO-katonát ugyanis nem lehet észrevétlenül, vagy a tagállamok akarata ellenére felvonultatni Macedóniában vagy Albániában, de tán még a Marson sem. A bombázások elrendelése tehát nem kiváltó oka volt a kosovói genocídiumnak, hanem épp ellenkezõleg: az egyetlen lehetõségnek tûnt a megakadályozásukra (ha Milosevic az elsõ pár nap után visszakozott volna), vagy a legrosszabb esetben arra, hogy a tartományt a gyõztes háború után visszaszármaztassák eredeti lakóinak. Még akkor is, ha a NATO katasztrofális késéssel kezdte el az akciót (és ezért a késésért az Összekötõ Csoportot terheli a felelõsség), ha a szerb polgárok nem üdvözlik kalaplengetéssel a NATO-gépeket, és ha a cél érdekében egészen váratlan helyeken kell hidakat lebombázni.

E szerint az interpretáció szerint viszont ahhoz, hogy végül is a héjáknak legyen igazuk, meg kell nyerni a Jugoszláviával szemben folytatott háborút.

És föld

Lapzártánkkor az ég kitisztult Jugoszlávia felett: a NATO gépei immár a siker esélyével és kisebb, mintegy 3000 méteres magasságból támadhatnak olyan célpontokat is, amelyek közvetlenül részt vesznek a kosovói etnikai tisztogatásokban. Brüsszeli jelentések szerint a jugoszláv hadsereg logisztikai és kommunikációs rendszerei immár olyan súlyos csapásokat szenvedtek, amelyek közvetlen hatással lehetnek a kosovói, civilek ellen folytatott hadviselésre is. A katonai helyzet lassan lehetõvé teszi, hogy a kockázatok minimálisra csökkentésével lehessen szárazföldi csapatok bevetésén gondolkodni. Egyes elképzelések szerint elõször nem az egész tartomány megszállása, hanem egyrészt a Kosovó határai mentén vont, mintegy 10 kilométer szélességû jugoszláv katonai ütközõterület több ponton való feltörése, majd a Kosovón belüli safe haven-ek, biztonsági zónák kialakítása lenne a cél, ahol a menekülõk meghúzhatnák magukat. A hadmûvelet elõkészítéséhez szükséges idõrõl különbözõ becslések láttak napvilágot. Joulwain nyugalmazott tábornok, a NATO volt katonai parancsnoka szerint a Macedóniában állomásozó 12 000-es francia, brit, holland elit-alakulatokat (Radid Reactoin Force) két héten belül lehetne bevethetõ állapotba hozni; amúgy meg jelenleg összesen 100 000 amerikai katona veri a blattot unalmában Európa különféle katonai bázisain (közülük 70 000 Németországban). A NATO katonai tervezõi és parancsnokai egyre gyakrabban adnak hangot azon véleményüknek, miszerint a szövetségesek félelmei az esetleges nyugati katonai áldozatoktól a NATO-akció végsõ sikerét kérdõjelezik meg.

A szárazföldi katonai szerepvál-laláshoz azonban mindenekelõtt arra van szükség, hogy a szárazföldi csapatok Kosovóba küldésérõl szóló, és katonai szempontból szükségszerû döntés megfelelõ politikai támogatásra tegyen szert. Vukovar és Srebrenica esete azt mutatják, hogy egy-egy hasonló súlyú politikai elhatározásra rendszerint akkor hajlandóak a nyugati politikusok, ha a televízió hosszú ideig menekülõ és szenvedõ emberek képét mutatja.

Márpedig ezt a feltételt Slobodan Milosevic már teljesítette.

-bbe-

Figyelmébe ajánljuk

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.

Átverés, csalás, plágium

Az utazó kiállítást először 2020-ban Brüsszelben, az Európai Történelem Házában rendezték meg; a magyarországi az anyag harmadik, aktualizált állomása. Az eredetileg Fake or Real címen bemutatott kiállítás arra vállalkozik, hogy „féligazságok és puszta kitalációk útvesztőjében” megmutassa, feltárja a tényeket, az igazságot, amihez „követni kell a fonalat a labirintus közepéig”. A kiállítás installálása is követi a labirintuseffektust, de logikusan és érthetően.

Kire ütött ez a gyerek?

Az 1907-ben született dráma eredetiben a The Playboy of the Western World címet viseli. A magyar fordításokhoz több címváltozat is született: Ungvári Tamás A nyugati világ bajnokának, Nádasdy Ádám A Nyugat hősének fordította, a Miskolci Nemzeti Színházban pedig Hamvai Kornél átültetésében A Nyugat császáraként játsszák.

2 forint

„Újabb energiaválság felé robog Európa, ebből kellene Magyarországnak kimaradni, ami nem könnyű, hiszen ami most a magyar benzinkutakon történik, az már felháborító, sőt talán vérlázító is” – e szavakkal indította Orbán Viktor a beígért repülőrajtot indiai kiruccanása után. Hazatérve ugyanis a miniszterelnök szembesült egynémely adatsorral, meg leginkább azzal, hogy, a legendás Danajka néni szavaival élve, „drágulnak az árak”. Az üzemanyagé is.

Kiárusítás

Lassan másfél éve szivárgott ki, hogy az állam egy olyan arab befektetőnek, Mohamed Alabbarnak adná Budapest legértékesebb egybefüggő belterületét, a Rákosrendezőt, aki mindenféle felhőkarcolót képzel oda, egyebek mellett a Hősök tere látképébe belerondítót is.

24 óra

„Megállapodást kellene kötnie. Szerintem tönkreteszi Oroszországot azzal, ha nem köt megállapodást – mondotta Trump elnök a beiktatása utáni órákban Vlagyimir Putyinról, majd hozzátette azt is, hogy „szerintem Oroszország nagy bajba kerül”. Trump azt is elárulta, hogy telefonbeszélgetést tervez az orosz elnökkel, de még nem tudja, mikor. Nemrég azt is megjegyezte, hogy Oroszország egymillió embert veszített az Ukrajna ellen indított háborújában. (Ez a szám az orosz áldozatok felső becslése.)

A Menhir

Bár soha nem jutott a hatalom közelébe, mérgező jelenlétével így is át tudta hangolni a francia közgondolkodást. Több mint fél évszázadig volt elmaradhatatlan szereplője a politikai életnek. Újrafazonírozott pártját lánya, Marine Le Pen, eszmei hagyatékát az alt-right francia letéteményese, Éric Zemmour viszi tovább.

Nehogy elrabolják

Huszonéves nőként lett vizsgáló a magyar rendőrségen, és idővel kivívta férfi kollégái megbecsülését. Már vezetői beosztásban dolgozott, amikor az ORFK-hoz hívták; azt hitte, szakmai teljesítményére figyeltek fel – tévedett. Patócs Ilona A nyomozó című könyve nem regény, hanem egy karrier és egy csalódás dokumentuma.