Háború Jugoszláviában: Bombasiker

szerző
-bbe-
publikálva
1999/14. (04. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A legutóbbi boszniai és egyéb balkáni háborúk tapasztalata szerint a "felperzselt föld" taktikáját általában azok a megszállók alkalmazzák, akik nem érzik magukat teljes biztonságban az újonnan megszerzett tartományokban. Azokon a vidékeken, ahonnan a kisebbségben élõ népcsoport - hathatós külsõ segítséggel - elûzte a korábbi többséget, a korábbi többség házait nagy kedvvel és odaadással gyújtják föl a terület új birtokosai, ezt gondolván a legjobb garanciának arra, hogy a távozók soha többé ne térhessenek vissza otthonaikba. A szerb paramilitárisok és egyéb fegyveres erõk a hírek szerint épp ezt a taktikát alkalmazzák Kosovón. Mintha nem lennének biztosak a dolgukban. És ha igazak a lapzártánkkor, kedd délelõtt érkezõ hírek, erre minden okuk meg is van.

Háború Jugoszláviában

Az elmúlt héten a világsajtóban több magyarázat is napvilágot látott arról, hogy a NATO hogyan hagyhatta számításon kívül Milosevic reakcióját a március 24-én kezdõdött bombatámadásokra, és hogy számításon kívül hagyta-e õket egyáltalán. Mindegyiket egy-egy, az ismeretlenség homályába burkolózó, rendszerint brüsszeli hivatalnok állítása támasztja alá.

Az elsõ magyarázat szerint a nyugati, és elsõsorban amerikai döntéshozók, és közülük is elsõsorban Albright külügyminiszter-asszony ujja már a februári rambouillet-i tárgyalások alatt viszketett a ravaszon. A bomázások akadálya a február végén kudarccal végzõdött alkudozások után az volt, hogy az autonómia-egyezményt az albán küldöttség sem írta alá: és mivel mind a két fél vétkes volt, nem lehetett csak az egyiket büntetni. A szerbek számára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy mihelyst az albán delegáció elfogadja Rambouillet-t, megindul a katonai támadás Jugoszlávia ellen. Az amerikai kongresszus végül is túlnyomórészt demokrata támogatással, 58 igen és 41 nem szavazattal fogadta el a bombázások tervét, kimondva-kimondtalanul abban bízva, hogy a támadások pusztán rövid kirándulás lesznek, a diplomáciai erõfeszítések folytatása, blöff mintegy. Eme interpretáció szerint Clinton, Albright és Holbrooke naiv álmodozók voltak, a döntést sem katonai, sem politikai értelemben nem gondolták végig; Milosevic parírozására, vagy katonai puccsra, vagy valami forradalom-félére vártak, valakire, aki Jugoszlávia nevében néhány figyelmeztetõ pofon után aláírja azt, amit az orra alá löknek. Nem számoltak azzal, hogy Crna Gorában polgárháború törhet ki a tagköztársaság szerb tudatú, azaz Jugoszlávia-párti egyik, és a függetlenséget is elképzelhetõnek tartó másik fele (a jelenlegi elnök, Milo Djukanovic hívei) között. Nem számoltak azzal sem, hogy a jugoszláviai fegyveres erõk közül a mintegy 130 000 fõs, katonai fegyverzettel felszerelt rendõrség fontosabb, mint maga a hadsereg; hogy a szerb polgárok nem a Nyugat által helyesnek gondolt következtetést vonják le a NATO-akciók céljáról; hogy a menekültek destabilizálni fogják Albániát és Macedóniát; és arra végképp nem számítottak, hogy a háború elhúzódhat, hogy szárazföldi csapatokat is be kell majd vetni, és hogy míg mindez megtörténik, Milosevic kétmillió albánt elûzhet Jugoszláviából.

Pancserok voltak tehát.

Egy másik interpretáció szerint azonban a dolgok nem pont így állnak. Tudniillik.

Ég

A versenyfutás a NATO és Milosevic elnök között már jóval Rambouillet elõtt elkezdõdött. Egy tavaly októberben készült, bizalmas NATO-jelentés szerint 200 ezer szárazföldi NATO-katonára lett volna (vagy lenne) szükség ahhoz, hogy a szerb-albán harcok eszkalációja esetén az albán civil lakosságot meg lehessen védeni a szerb terrortól, illetve hogy a szerb fegyveres erõket katonai értelemben semlegesíteni lehessen. Október végén kiderült az is, hogy Milosevic eltávolította a jugoszláv hadsereg vezérkari fõnökét, Momcilo Perisic tábornokot a posztjáról, és személycseréket hajtott végre a különféle biztonsági szolgálatok élén is. Perisicet - aki egyébként 1992-ben, a boszniai háború elején Mostar részleges szétlövetésével írta be magát a történelembe - a NATO felsõ vezetése a Milosevic utáni éra partiképes vezetõjeként tartotta számon: az isten is puccsistának teremtette, gondolták róla akkortájt. (Eltávolításával nyilvánvalóvá vált, hogy ez az elképzelés nem volt teljesen légbõlkapott.)

Az októberi Milosevic-Holbrooke megállapodást követõ két-három hónapot a megtisztított jugoszláv vezetés a tavaszi háború elõkészítésére használta fel. Közben a diplomáciai kezdeményezést az Összekötõ Csoport vette át (ennek tagjai az oroszok is), az amerikai vezetõk - akik tudatában voltak annak, hogy a kétszázer NATO-katona Kosovóba küldését ekkor még nem tudnák lenyomni sem a Kongresszus, sem európai partnereik torkán - tehetetlenül figyelték, hogy míg az oroszok meg a franciák Rambouillet-ben bohóckodnak, Milosevic 30 000 rendõrt küld Kosovóba (pont a dupláját, mint amennyit az októberi megállapodás engedélyezett neki), és hogy - bizonyos "téli hadgyakorlatok" ürügyén több tízezres szerb csapatmozgások észlelhetõk Kosovó északi határán. A katonai jelentések már Rambouillet elõtt és alatt egyértelmûen arra utaltak tehát, hogy Kosovo kiürítése és az albánok elûzése - az UCK-val való leszámolás ürügyén - mindenképpen bekövetkezik, és hogy Milosevic lépéselõnybe került. Kétszázezer NATO-katonát ugyanis nem lehet észrevétlenül, vagy a tagállamok akarata ellenére felvonultatni Macedóniában vagy Albániában, de tán még a Marson sem. A bombázások elrendelése tehát nem kiváltó oka volt a kosovói genocídiumnak, hanem épp ellenkezõleg: az egyetlen lehetõségnek tûnt a megakadályozásukra (ha Milosevic az elsõ pár nap után visszakozott volna), vagy a legrosszabb esetben arra, hogy a tartományt a gyõztes háború után visszaszármaztassák eredeti lakóinak. Még akkor is, ha a NATO katasztrofális késéssel kezdte el az akciót (és ezért a késésért az Összekötõ Csoportot terheli a felelõsség), ha a szerb polgárok nem üdvözlik kalaplengetéssel a NATO-gépeket, és ha a cél érdekében egészen váratlan helyeken kell hidakat lebombázni.

E szerint az interpretáció szerint viszont ahhoz, hogy végül is a héjáknak legyen igazuk, meg kell nyerni a Jugoszláviával szemben folytatott háborút.

És föld

Lapzártánkkor az ég kitisztult Jugoszlávia felett: a NATO gépei immár a siker esélyével és kisebb, mintegy 3000 méteres magasságból támadhatnak olyan célpontokat is, amelyek közvetlenül részt vesznek a kosovói etnikai tisztogatásokban. Brüsszeli jelentések szerint a jugoszláv hadsereg logisztikai és kommunikációs rendszerei immár olyan súlyos csapásokat szenvedtek, amelyek közvetlen hatással lehetnek a kosovói, civilek ellen folytatott hadviselésre is. A katonai helyzet lassan lehetõvé teszi, hogy a kockázatok minimálisra csökkentésével lehessen szárazföldi csapatok bevetésén gondolkodni. Egyes elképzelések szerint elõször nem az egész tartomány megszállása, hanem egyrészt a Kosovó határai mentén vont, mintegy 10 kilométer szélességû jugoszláv katonai ütközõterület több ponton való feltörése, majd a Kosovón belüli safe haven-ek, biztonsági zónák kialakítása lenne a cél, ahol a menekülõk meghúzhatnák magukat. A hadmûvelet elõkészítéséhez szükséges idõrõl különbözõ becslések láttak napvilágot. Joulwain nyugalmazott tábornok, a NATO volt katonai parancsnoka szerint a Macedóniában állomásozó 12 000-es francia, brit, holland elit-alakulatokat (Radid Reactoin Force) két héten belül lehetne bevethetõ állapotba hozni; amúgy meg jelenleg összesen 100 000 amerikai katona veri a blattot unalmában Európa különféle katonai bázisain (közülük 70 000 Németországban). A NATO katonai tervezõi és parancsnokai egyre gyakrabban adnak hangot azon véleményüknek, miszerint a szövetségesek félelmei az esetleges nyugati katonai áldozatoktól a NATO-akció végsõ sikerét kérdõjelezik meg.

A szárazföldi katonai szerepvál-laláshoz azonban mindenekelõtt arra van szükség, hogy a szárazföldi csapatok Kosovóba küldésérõl szóló, és katonai szempontból szükségszerû döntés megfelelõ politikai támogatásra tegyen szert. Vukovar és Srebrenica esete azt mutatják, hogy egy-egy hasonló súlyú politikai elhatározásra rendszerint akkor hajlandóak a nyugati politikusok, ha a televízió hosszú ideig menekülõ és szenvedõ emberek képét mutatja.

Márpedig ezt a feltételt Slobodan Milosevic már teljesítette.

-bbe-

szerző
-bbe-
publikálva
1999/14. (04. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...