Szudán
Ily módon a szudáni katasztrófának igazából soha sincs aktualitása, hiszen egyhangú rendszerességgel csak pusztulnak csendben az emberek, hírnek legfeljebb az tekinthetõ, ha az éhínséget a harcok mellett az idõjárás szeszélyei is súlyosbítják, ami két-három évente szintén be szokott következni - legutóbb például tavaly.
Az éhség mint fegyver
A háborúskodás legfontosabb fegyvere az éhség maga, és miközben az ENSZ újból és újból megpróbálja tárgyalásokra szorítani a két felet, õk aktuális követeléseik teljesüléséhez kötik az élelmiszersegélyek eljuttatásának lehetõségét a rászorulókhoz. Tavaly nyáron hosszas huzavona után végre létrejött egy fegyverszüneti megegyezés, ami lehetõvé tette, hogy eljusson az ennivaló Dél-Szudán Bahr el Ghazal nevû térségébe. Az ENSZ élelmezési világprogramjának adatai szerint majdnem két és fél millió embert kellett ellátni - ez a térség lakosságának körülbelül a fele. A segélyekkel együtt újra eljutottak a térségbe az újságírók és a tévéstábok is, úgyhogy a kimerültségtõl már mozogni is alig képes felnõttek, a csontvázsovány, üres tekintetû gyerekek képei ismét eljuthattak a külvilágba. Aztán újra alábbhagyott az érdeklõdés Szudán iránt, és mostanában megint csak egy-egy rövid jelentés jut ki az országból, amelyek hol a most már valóban küszöbönálló tárgyalásokról adnak hírt, hol pedig arról szólnak, hogy valamelyik fél újra megmakacsolta magát.
A déliek Szudáni Népi Felszabadító Hadserege, a John Garang vezette SPLA az országrész függetlenségét szeretné kiharcolni. Az itt élõ legnagyobb etnikai csoport a nomád, állattenyésztõ dinka nép, amelynek arabul beszélõ muszlim törzsekkel kell osztoznia az itteni legelõkön. De a hosszú háborúban a harcban álló csoportok törekvései már elszakadtak az etnikai választóvonalaktól. 1994-ben az SPLA egyik parancsnoka, egy bizonyos Kerubino Kwanyin Bol pártot váltott, katonáival a saját népe ellen fordult, és - természetesen a kormány hathatós támogatásával - irtani kezdte a dinkákat. Hozzájárult ahhoz is, hogy az északi országrészbõl érkezett és a kormány által felfegyverzett arab milíciák megtámadhassák a dinkák falvait, és elhajthassák a jószágaikat.
Kiszolgáltatott segélyezõk
Kerubino Kwanyin Bol tavaly ismét az SPLA oldalára állt, miután nem kapta meg a kormánytól azt a címet és hatalmat, amire számított. De embereivel ugyanúgy pusztította a helyi lakosságot, mint korábban. Fõleg menekülttáborokat támadtak meg, felszólítva az ott élõket, hogy térjenek haza. Csakhogy ezeknek az embereknek már rég nincs hazájuk, csak a bozótba menekülhettek, várni az éhhalált.
Az ENSZ és a különféle humanitárius szervezetek csak akkor oszthatnak segélyt Dél-Szudánban, ha ezt a szudáni kormány és a felkelõk is jóváhagyják. Ez arra kényszeríti a külvilágot, hogy lehetõleg jó viszonyt tartson fenn mindkét féllel, vagyis ne tiltakozzék hangosan, amennyiben bármelyik fél akadályozza a segélyezést. Ugyanígy azt is kénytelenek lenyelni a segélyszervezetek, hogy a különféle milíciák a szó szoros értelmében megsarcolják, vagyis lerabolják a segélyeket, maguknak követelve egy meghatározott százalékos arányt. Ez a különféle ellentmondó források szerint lehet húsz, de egyes esetekben lehet akár hatvan százalék is.
Lerabolt segélyek
Vagyis az történik, hogy jól táplált fegyveresek kényük-kedvük szerint vonják meg a táplálékot az éhezõktõl, akik már réges-rég túl vannak azon, hogy azonosuljanak a szemben állók bármelyikével. A rászorultság fokát lényegében a helyi hadurak ítélik meg, akik bármikor elüldözhetik a segélyosztó központok területérõl az ott tartózkodókat, ha úgy ítélik meg, hogy mások jobban rászorulnak az élelemre.
Miközben a déliek az éhhalál szélén tántorognak, északról a kényszersorozás elõl menekülnek az emberek. Végcéljuk az Egyesült Államok, ahol idén a fekete szervezetek nyomására megemelték az Afrikából érkezõ bevándorlók kvótáját. Az út Egyiptomon keresztül vezet, ahová viszont csak a szerencsések juthatnak át, akik képesek lefizetni a határõröket.
- kovácsy -
