A Kínai Kommunista Pártban a múlt héten formálisan is végrehajtott nemzedékváltás figyelemre méltó - jóllehet nem teljesen váratlan - mozzanata volt, hogy az ország új pártfőtitkárává, azaz első emberévé kinevezett Hszi Csin-pinget (Xi Jinping) rögtön megválasztották a Központi Katonai Bizottság (KKB) elnökévé. Ily módon ő a lett a hadsereg első számú vezetője is, ami arra utal, hogy a pártvezetés tiszta helyzetet kívánt teremteni a katonai irányítás területén. Talán azért, hogy megszűnjön egyfajta, nem csupán belpolitikai szempontból zavaró többszólamúság. Az elmúlt években a hadvezetés köreiből is kiszivárogtak olyan vélemények, amelyek szerint a fegyveres erőket ki kellene vonni a pártirányítás alól, és állami felügyelet alá kellene helyezni őket. Habár a kínai törvények szerint a KKB-nak nincs felhatalmazása katonai akciók kezdeményezésére, az összefonódás - amelyet előbb-utóbb Hszi Csin-ping államfővé választása koronáz meg, miután jelenleg csak elnökhelyettes - vitán felül áll. A hadvezetésben is sokan bírálták a fegyveres erőkön belül burjánzó korrupciót, amelynek a felszámolása feltehetően sokkal nagyobb megrázkódtatást jelentene a felső szinteken, mint amekkora károkat a fennmaradása okoz. Így ítélik meg legalábbis a jelek szerint az új katonai vezetés tagjai is, akiknek a magas rangú testületébe a várakozások ellenére éppen e visszásság egyik fő ostorozója, Liu Jüan (Liu Yuan) tábornok nem került be, hiába tartozik Hszi körébe, és hiába a fia Liu Sao-csi (Liu Shaoqi) valahai államfőnek. De a legfontosabb vitakérdés alighanem az ország külpolitikai pozíciója: ebben a kérdésben a tábornoki kar egy része több keménységet, határozottságot vár Tajvannal, Japánnal, általában a közvetlen környezettel, végső soron persze az Egyesült Államokkal szemben.
A KKB-n belül végrehajtott szokatlan mértékű vérfrissítés egyelőre beláthatatlan következményei mellett az egyetlen valószínű változás, hogy felerősödnek majd azok a hangok, amelyek a korszerű hadviselés feltételeinek a javítását követelik, következésképpen felgyorsulhat a hadsereg modernizációja. Ezt a külvilág természetesen fokozódó veszélyként éli át, ami kiélezheti az olyan feszültségeket, mint például a japánul Szenkaku-, kínaiul Diaoju-szigetek hovatartozása körül nemrégiben kicsúcsosodott konfliktus. Mindkét fél történelmi bizonyítékokkal igyekszik igazolni, hogy joga van erre a néhány lakatlan szigetre, amelyeknek az adja a jelentőségét, hogy néhány évtizede olajmezőt fedeztek fel körülöttük. Figyelemre méltó vagy inkább nyugtalanító, hogy a kiéleződött konfliktus heves Japán-ellenes megmozdulásokhoz vezetett több kínai városban.
Kína katonai ereje óriásit fejlődött az elmúlt évtizedekben. Az Egyesült Államokéhoz azonban csak a létszámát tekintve (2,3 millió fő) mérhető: messze meghaladja. A haditechnika fejlettségi szintje, az ütőképesség vagy akár a fejlesztésére biztosított összegek tekintetében viszont még mindig nagy a lemaradása azzal együtt, hogy már csak a konjunktúraélénkítés miatt is igen magas (a CIA szerint a GDP 4,3 százaléka) és évente legalább 10 százalékkal nő a katonai költségvetés. A szakértői vélemények többsége szerint (és érthető módon) ez annál is inkább frusztrálja a kínai vezetőket, mert úgy ítélik meg, hogy Washington folyamatosan akarata elfogadására próbálja kényszeríteni őket. Ezt látják az emberi jogi kérdések (egyébként igencsak hullámzó mértékű) napirenden tartásától kezdve Tajvan és Japán támogatásán keresztül egészen az amerikai haditengerészet erőteljes jelenlétéig a Csendes-óceán térségében.
A külvilág aggódva figyeli Kína gazdasági és politikai térnyerését Afrikában és Latin-Amerikában, amelynek a legfőbb mozgatója az ázsiai ország energiahordozó-éhsége. Kínát viszont
önnön kiszolgáltatottsága
aggasztja - például az, hogy a számára már csak külkereskedelmi szempontból is létfontosságú tengeri útvonalak használatában végső soron ki van szolgáltatva az Egyesült Államoknak. Pontosabban: a saját közvetlen környezetében nincs olyan vitakérdés, amelyben anélkül érvényesíthetné a szándékait, anélkül élhetne (vissza) hatalmi helyzetével, hogy Washington esetleges megtorló lépéseitől kelljen tartania.
Másfelől természetesen a kínai vezetők sem törekszenek konfrontációra, viszont olyan katonai pozícióba szeretnének kerülni, amely lényegében a hidegháborús amerikai-szovjet szembenállásra emlékeztetne. Annyiban legalábbis, hogy a kölcsönös szemmel tartás és elrettentés egyensúlya biztosítaná a hideg békét. Erre utalnak azok a technikai fejlesztéseik, amelyek messze túlmutatnak a csupán területvédelmi célkitűzéseken. A mostani pártkongresszuson is elhangzott, hogy Kínának olyan védelmi rendszerre van szüksége, amely nem egyszerűen a biztonságát szolgálja, hanem méltó az ország nemzetközi pozíciójához is. Ezt jelzik a külföldi katonai támaszpontok nyitását célzó tárgyalások Mianmarral, Vietnammal vagy a Seychelles-szigetekkel, ahol tető alá is hozták a megfelelő megállapodást. És ugyanerre utal az is, hogy Kína hamarosan képes lesz a hiteles nukleáris elrettentésre, amennyiben egyaránt rendelkezik szárazföldi interkontinentális, illetve tengeralattjárókról kilőhető ballisztikus rakétákkal, valamint repülőgépről ledobható atombombával is.
Mindebből viszont egyáltalán nem következik, hogy Kína most majd agresszív hatalomként lép fel a világpolitikában. Belső problémáinak súlyosbodása várhatóan éppen a világgazdaságba történő beilleszkedés elmélyítésére sarkallja, elődeihez hasonlóan, az ország új vezetőit is.
