Bretter Zoltán

Tour, retour nélkül?

Románia útja a Balkántól Európáig

  • Bretter Zoltán
  • 2013. január 6.

Külpol

Románia az "európai, nyugatosodási projektnek" köszönheti gyors fölzárkózását: a projekt és a gazdasági fejlődés közötti egybeesés legalábbis elegendő arra, hogy a projekt maga megkérdőjelezhetetlenné váljon. Igaz ez még akkor is, ha a csatlakozási tárgyalásokat sikerrel lezáró Adrian Nastase volt kormányfő épp kétéves börtönbüntetést tölt vesztegetés miatt, és ha a korrupció mindent elönt Romániában. (Igaz, messze nem éri el a magyarországi state capture szintjét.)

A hét végi választás előzményei az államelnök fölfüggesztéséhez vezető politikai lépéssorozat, a nyári referendum problémái világosan jelzik azonban azt is, hogy a "kettős identitás" balkáni árnya és a rebalkanizálódás réme továbbra is ott ólálkodik a román politika körül.

Honnan indult Románia, és hova érkezhet?

Amit a magyarok a románokkal szembeni végzetszerű vereségnek, azt a románok ugyancsak sorsszerű, voltaképpen meg nem érdemelt győzelemnek élik meg. Hogyan magyarázható a történelmi percepcióknak ez a nagyon hasonló, noha alapvetően eltérő mivolta?

A feje és a farka

Vessünk először egy pillantást a román eredetmítoszra! A magyar köztudat a dákoromán kontinuitáselméletet sikeres, noha történetileg nem alátámasztható nemzeti mítosznak tartja. Cáfolatára eddig is sok tudományos és érzelmi energiát pazaroltunk. A magyar előföltevés szerint, ha sikerülne racionális, tudományos eszközökkel végleg megsemmisíteni, akkor a románok Erdély iránti igénye is semmissé válna. Az "aki előbb volt itt, azé a terület" vetélkedést a magyarok a maguk javára döntenék el, vagy legalábbis egy fontos érvet, a kontinuitásét, kiemelnének ellenfelük arzenáljából. Olykor azonban a románok a történelmet másképp is értelmezik: van a román eredetmítosznak kritikai olvasata is. Végül is a dákok és a rómaiak közötti háború totális vereséggel és egy hamisítatlan genocídiummal végződött. A dákok derekasan harcoltak, de vereségük csak bátorságukhoz volt mérhető: a diadalittas rómaiak szemszögéből Traianus oszlopa ezt a tragédiát meséli el. Ha tehát a dákok a románok ősei, csak bátorságukra, de nem a háború eredményére lehetnek büszkék. Eme etnogenezis alkalmatlanságát jól fejezi ki a nemrégiben, a Nemzeti Történelmi Múzeum előtt fölállított Traianus-szobor. A kissé mord, talpig pucér császár a római anyafarkast tartja a karjában. A farkas anyaságát a kissé aránytalan emlők jelképezik, a fejéből is farok nő ki, a dák harci sárkány (draco). A két farok és a test távolról keresztet formáz. A román határon túli mélyromán szobrász alkotása a humor kiapadhatatlan ihletője, s az etnogenezis említett kritikájának is forrása.

Ráadásul minden nacionalizmus dacára a mai Románia területi növekedésének is van román kritikai olvasata. A krími háború után a nagyhatalmak jóindulatának és stratégiai érdekeinek megfelelően 1859 januárjában Alexandru Ioan Cuza révén Moldova és Havaselve perszonálunióban egyesül. Cuzát 1866 februárjában lemondásra kényszerítik, májusban Karl Eitel Friedrich Zephyrinus Ludwig von Hohenzollern-Sigmaringen I. Károly néven a most már Romániának nevezett egyesült ország uralkodója lesz. Ugyanekkor elfogadják az új alkotmányt is. I. Károly 48 évig uralkodik, az ország ezekben az évtizedekben nyeri el végső függetlenségét. Károly megszerzi Dobrudzsát, és fölépíti a Pelesü-kastélyt (ma ez az ország legkeresettebb turisztikai látványossága: a közelmúltban, a restitúció nyomán, újra királyi birtokká vált). Erdély 1918-as becsatolása hatalmas gazdasági, politikai, közigazgatási problémákat okoz, melyek számos vonatkozásukban máig megoldatlanok. Erdély és a többi román terület közötti gazdasági fejlettségkülönbség szembeötlő volt, a közigazgatás gyors egységesítése és "nemzeti alapra" helyezése visszaéléseket, korrupciót, igazságtalanságot, zűrzavart okozott. S akkor nem beszéltünk még a kulturális, civilizációs különbségekről. Az egyesülésért küzdő és azt levezénylő román politikai elit a Monarchia Magyarországának parlamentjében tanulta a nemzeti küzdelmet, s történelmi érdemeinek elismeréseként jogot formált az egész ország vezetésére. E politikai harcokban a nacionalizmust a még nagyobb nacionalizmus igyekezett túllicitálni. Ez és az integrációs sokk segíthet megérteni, hogy honnan származik a román nacionalizmus, s azt is, hogy miért oly tartós meghatározója mind a mai napig a román politikának.

Az egyik radikális nézet szerint "a románok mindig jó időben voltak jó helyen", és diplomáciájuk zsenialitásának köszönhető minden területi növekedésük. A másik, kevésbé radikális és kevésbé közkeletű értelmezés szerint mindaz, amit Románia a 19. század közepétől a 20. század elejéig elért, a nagyhatalmi konjunktúrának és az idegen, európai uralkodóknak köszönhető - saját teljesítmény a sikerben nem játszott számottevő szerepet. Nyíltan persze nem ismerhető el, hogy az ország társadalmi, gazdasági, politikai teljesítményében nem a románoknak jutott a főszerep, ahogy az sem, hogy a Nagy-Románián belüli társadalmi, regionális integráció még korántsem zárult le.

Csakhogy a saját "nemzeti" teljesítmény hiánya s e hiány tudata nem csak a II. világháború előtti korszakokról folyó gondolkodást jellemzi. A román kommunizmus sajátossága abban rejlett, hogy mindvégig töretlenül sztálinista maradt. Túlélte Sztálint és a desztalinizációt, a magyar 56-ot, a prágai tavaszt, a Szolidaritást, talán még Gorbacsovot is. Miként lehet elszámolni evvel meg a majd' négymillió párttaggal és a szervezett "demokratikus ellenzék" hiányával? Ahogy azt sem tisztázták még, maguk előtt sem, hogy mi zajlott náluk 1989 decemberében. Ha forradalom, akkor kik álltak az élén? Netán a kommunista párton belül egy régóta készülődő puccs zajlott le, Ion Iliescu hatalomra segítése érdekében? Vagy mindezek kombinációja magyarázza az eseményeket - melyeknek még a megnevezésében sincs egyetértés? A lesújtó morális ítéletet, "a kollaboráns nemzet" vádját a Romániából elszármazott irodalmi Nobel-díjas Herta Müller vágta a román társadalom és értelmiség szemébe.

A Ceausüescu-éra után a demokrácia és a kapitalizmus első, "elvesztegetett évtizede" következett. 1992-ben, a kelet-európai rendszer-krízisek mélypontján az egy főre eső nemzeti össztermék Lengyelországban az 1989-eshez képest 85 százalék; Magyarországon 79,8, Bulgáriában 78,6, Albániában 66; míg Romániában 71. Az első rendszerváltó évtized végén Románia az albán visszafejlődési modellhez áll közelebb, mint a sikeres közép-európai országokhoz, még Bulgária - az örök rivális - is lekörözte. A 90-es évek első fele valóságos gazdasági katasztrófát hozott, hiperinflációt és visszaeső gazdaságot. Mindezért joggal okolható az átmenet politikai levezénylésének lassúsága, összefüggéstelensége és csekély hatékonysága.

Még ha nehéz és kockázatos is a román nacionalizmus hátteréből előkotorni a román történeti tudat mélységes lelkiismeret-furdalását, a látszólagos siker és a siker mögül hiányzó nemzeti teljesítmény közti feszültség mégis tapintható. De a nacionalizmus olykor csak a felszín. Ha az eredménytelenség hallgatólagos elismeréséből indul ki, a román közgondolkodást és öntudatot kettős identitás jellemzi. Balkáninak tudja magát, amit szinte mindig éles kritikával illet, és európainak szeretné tudni magát, amit vágyaiban dédelget. Ha a történelem Románia teljesítményének hiányát mutatja, akkor ez a balkáni helyzet miatt van, de ha a jövendő teljesítményt áhítja, akkor ezt csak európaiságától remélheti. E kettős identitás oldására 2000-ben érkezett el az idő.

Elviselhető szinten

Ha az emberek szavatartók lennének, Románia most hemzsegne a félkarúaktól. A 2000-es elnökválasztás második fordulójába a posztkommunistának tekintett Ion Iliescu és az ultranacionalista, magyarfaló, antiszemita Corneliu Vadim Tudor jutott be. Sokan azt mondták, hogy leszavaznak Iliescura, majd levágják a kezüket, amivel a szavazócédulát az urnába dobták.

Ám ez a pillanat - utólag jól azonosíthatóan - az európai identitás melletti konszenzusos elköteleződés pillanata is volt. (Taktikai okokból persze, de még Corneliu Vadim Tudor is visszavett magyarellenességéből és antiszemitizmusából, az általa vezetett Nagy-Románia Párt legnagyobb megrökönyödésére; a vezér olyannyira előreszaladt az európaiságban, hogy pártja nem is tudta követni.)

Románia 1995-ben kérte csatlakozását az Európai Unióhoz, a tárgyalások 2000 februárjában kezdődtek, a csatlakozás pedig 2007-ben jött el. A Nyugathoz tartozás tudatának szerves része a NATO-tagság is: az 1993-ban beadott felvételi kérelem után az ország 2004-ben nyerte el a tagságot. Az eltelt 12 évben - de már előtte is - a politikai retorikát és a közbeszédet szinte kizárólag az európai (nyugati) értékek átvételének szándéka uralta, s politikai konszenzus mutatkozik abban, hogy az európai (nyugati) elvárásokhoz a legteljesebb mértékig igazodni kell. Nincs itt szó semmiféle szabadságharcról, de még nacionalizmusról is alig; Románia érdekei az unió és a transzatlanti szövetség feltételezett közös és egységes érdekeivel esnek egybe. Az európai identitás fölényes győzelmet aratott, ami a balkáni identitás kultúrkritikájának fölerősödésével is hangsúlyt kap. E kultúrkritika segítségével soha nem látott mélységekig tekinthetünk be a román társadalom működésébe, abba, amit lekicsinylően balkáninak szoktunk mondani. Ha korábban I. L. Caragialéhoz kellett fordulnunk, hogy a román társadalom szellemes, éleslátó bírálatát olvashassuk, most már a mainstream irodalom adományaiban dúskálhatunk.

Az "európai/nyugatosodási projekt" kézzelfogható, látványos hozadéka azonban a gazdasági fejlődés. Az EU-átlagot 100 százaléknak tekintve Romániában a 2000-től 2011-ig tartó periódusban 26 százalékról 49-re nőtt a GDP (ugyanez az adat Magyarország esetében 54-ről 65-re változik.)

Mondhatnánk persze: volt honnan fejlődni. Ám - s ez paradoxonnak tűnhet - mind a Ceausüescu-hagyaték, mind a 90-es évek a 2000-es évek gyors fejlődésének alapoztak meg. Romániának 1990-ben lényegében nem volt külső adóssága. (Iszonyatos áron: a Ceausüescu-rezsim autark gazdasága mérhetetlen szenvedést okozott a lakosságnak.) A rá következő tíz évben tomboló vadkapitalizmus és eredeti tőkefelhalmozás viszont megvetette a valódi, tőketulajdonnal rendelkező, honi kapitalista osztály alapjait - igaz, ennek az osztálynak a tagjai a Securitate, a volt pártnómenklatúra és a kommunista gazdasági technokrácia soraiból verbuválódtak az állami vagyonok magántulajdonba kerítésével. Így lett sajtószabadság és élénk, sőt, végtelenül durva, mégis pezsgő politikai vita, hiszen a honi tulajdonosok médiabirodalmaikat az egymás elleni harcra és a politikai befolyásszerzésre használják. Így lett minden román futballcsapatnak román tulajdonosa, aki képes külföldről edzőket és játékosokat vásárolni és üzletként üzemeltetni a focit. Ezért van színvonalas nemzeti bajnokság és több tízezer szotyizó és verekedő szurkoló a lelátókon. No meg korrupció. Antall József valami ilyesmire vágyhatott (jóllehet a látvány, melyben része lehetett volna, lehangolóan gusztustalan, és bizonyára nem a finnyás ízlésűeknek való.) Idén a nyári hónapokban 30 darab 200 ezer euró fölötti autót, Ferrarit, Bentleyt, Rolls Royce-t, Lexust regisztráltak Romániában, ám júliusban csak 14 Daciát...

A gazdasági föllendülésben a vadkapitalista tulajdonszerzés mellett szerepet játszanak más tényezők is. S a zavaros politikai viszonyok mutatnak valamiféle állandóságot, amit mind a szocialista (PSD), mind a liberális (PNL), mind pedig a néppárti (PD, majd PDL) többségű kormányok fenntartottak. Ezen állandó tényezők közül az egyik az IMF jelenléte Romániában - s ki gondolná, hogy ez a szuverenitását oly fönnen hirdető ország mennyire alárendelte politikai hajlamait gazdasági érdekeinek.

Az IMF 1999 óta folyamatosan ott van Romániában, az ország - Bulgária mellett - a Nemzetközi Valutaalap leghűségesebb tanítványa. Az első megállapodást ellenőrző dokumentumból idézek: "1999-ben a folyó fizetési mérleg hiánya drasztikusan, 1,3 Mrd USD-re csökkent (a GDP 3,9 százaléka), az eredetileg előirányzott 2,2 Mrd USD-vel szemben... Terv szerint 2000-ben a folyó fizetési mérleg hiánya változatlan marad a GDP-hez viszonyítva. A GDP 3,2 százalékos csökkenése után 1999-ben, 2000-ben 1,3 százalékos növekedés várható, ami először fordul elő az utóbbi négy évben. Az infláció 1999 év végi 55 százalékos szintjének 27 százalékra való csökkenését várjuk."

Jó tíz évvel később az Emil Boc vezette PDL-kormány nemcsak hogy az IMF-megállapodás érdekében szótlanul végigvisz a közszférában egy 25 százalékos bércsökkentést és 15 százalékos nyugdíjcsökkentést, de az intézkedést a populista hajlamoktól egyáltalán nem mentes államelnök jelenti be, ráadásul Emil Boc nem is ebbe bukik bele. Bár az idén nyáron, Traian Basescu fölfüggesztésének népszavazási kampányában az államelnököt avval támadták, hogy ő az, aki személy szerint felelős a csökkentésekért, ez mégsem volt elegendő arra, hogy visszahívja a nép. (A nyári eseményekről bővebben a blogomon írtam: bretterz.blogspot.com - B. Z.) Ahogy a csökkentések elleni tüntetések is - a szakszervezetek minden erőfeszítése dacára - "csak" néhány tízezer embert tudtak mozgósítani.

A román társadalom nagy része sem a szuverenitási problémát nem vetette föl magának, sem pedig az ellenállást nem tudta eredményesen megszervezni. Mintha hiányozna ebből a társadalomból a Magyarországon oly' ismerős állami privilégiumok közötti szolidaritás, az állami újraelosztásból várt kölcsönös részesedés cserekereskedelme. Másképpen fogalmazva, az egyenlőtlenség- és nyomortűrő képességük jóval nagyobb. (Románia felől nézve Magyarországon a 2008-as "szociális népszavazás" tűnik vízválasztónak, amely a magyar politikai elitet azóta is megkerülhetetlen dilemma elé s kényszerpályára állította. Ilyen népszavazás Romániában nem volt, s nem is lesz.)

Az egyenlőtlenség tűrésére jó példa az egykulcsos adó bevezetése 2005-ben. A liberális kormányzat e döntést az évek óta tartó növekedés közepette hozza meg, s újabb lendületet adott vele a gazdaságnak, fölpörgetve a fogyasztást, fokozva a beruházási kedvet. A GDP változása, növekedési üteme 1999 és 2009 között (mikor is lecsap a válság) lenyűgöző: 2001: 5,7; 2002: 5,1; 2003: 5,2; 2004: 8,5; 2005: 4,2; 2006: 7,9; 2007: 6,3; 2008: 7,3. E látványos fejlődés mellett az egykulcsos adó megerősítette a gazdagabb rétegek pozícióit, és fokozta a társadalmi különbségeket. Némileg javított a helyzeten, amikor a liberális Calin Popescu- Tariceanu kormánya újraszámította és kiegészítette a szocializmusból örökölt s főként a mezőgazdasági dolgozók körében elviselhetetlenül alacsony nyugdíjakat. Ráadásul a növekedés nem vonta maga után a külföldi adósság növekedését, a hiány mindvégig megmaradt a GDP 25 és 12 százaléka között. Románia egy darabig komoly kiadáscsökkentésre sem kényszerült - ez a föladat a következő, a Boc-kormányra hárult.

Mindeközben a magánszféra spontán térhódítását semmi nem akadályozta. Jó példa erre az oktatás és az egészségügy. Már a 90-es évektől létrejött 60 magán-felsőoktatási intézmény - ezek oktatói gárdáját haknizó professzorok adják, és a tandíjakból tartják el magukat, olykor érvényes akkreditáció nélkül (a legnagyobbnak számító bukaresti Spiru Haret Egyetem éppen ilyen). A reform az egészségügyben is a piaci vállalkozások szabad beengedése. Se szeri, se száma a magánklinikáknak. A ma már országos lefedettségű sürgősségi és baleseti ellátás és katasztrófaelhárítás, a SMURD európai mércével tekintve is az egyik legfejlettebb. Önkéntes alapon a marosvásárhelyi baleseti sebészet bázisán jött létre, sok helyen helyhatósági és szponzori támogatások bevonásával, hogy végül az egészségügyet és tűzoltóságot is magába foglaló rendszerré váljon.

Románia átmenetében működött egy ki nem mondott belátás: az állam, főként szegénysége okán, de képtelen a nagy ellátórendszereket megfelelő szinten finanszírozni, s az egyetlen megoldás a magántőke és magánkezdeményezés szabadjára engedése. A gazdaságpolitika lemondott az állami szerepvállalás mindenhatóságának hitéről és a vele járó bürokratikus kontrollról. Szabadjára engedte a piaci viszonyokat, és számolt annak egyenlőtlenségteremtő hatásaival, amivel szemben a társadalmi ellenállás mindvégig elviselhető szinten maradt.

A szerző cikkét a vasárnapi romániai választásról lásd itt.

Neked ajánljuk