Zavarba ejtő képek: 72 buddhista szerzetes imát mormol egy népirtással vádolt tömeggyilkos holtteste fölött; gyászolók tömege búcsúztatja ugyanezt az embert, az arcokon őszinte bánat és megrendülés. Közben pedig tudjuk: ha a rezsim, amelynek a nyolcvanévesen elhunyt Ta Mok az első számú katonai vezetője volt, nem bukott volna meg, a szerzetesek is, a gyászolók egy része is jelöletlen tömegsírban feküdne. Ilyen sírokat egyre-másra tártak föl Kambodzsában az elmúlt években, de igazából nehéz egyértelműen megállapítani, vajon milyen mértékben óhajtja a lakosság, hogy igazság tétessék, hogy felelősségre vonják a véres terror irányítóit. Vajon nincs-e még ma is átszőve a társadalom, a közhivatalok állománya a szervezet egykori tagjaival, támogatóival?
Amikor a 17 kambodzsai és 10 külföldi bíró néhány hete, július elején esküt tett Phnom Penhben, kilenc hosszú éven át húzódó előkészületek után hivatalosan munkához látott a Vörös Khmer rémtetteit vizsgáló bíróság. Az előreláthatóan több éven át tartó eljárás végén elítélik a népirtás vádjával felelősségre vont főbűnösöket, akik közül azonban jelenleg csak egyetlenegyet tartanak őrizetben, név szerint Kang Kek Ieut, aki ráadásul másodvonalbeli, félig-meddig végrehajtó pozícióban lévő vezetőnek számított, amennyiben egy börtönt, pontosabban halálgyárat igazgatott. Mintegy tizenötezren kerültek föl itt a kínvallatások futószalagjára, és csak heten kerültek ki élve. Az elhurcoltaknak, akik közül sokan a szervezeten belüli tisztogatások áldozatai és ezek családtagjai voltak, ellenséges szervezkedésekben vállalt részvételükről kellett vallomást tenniük, hogy végül
tarkón lőjék vagy agyonverjék
őket. Az eddig összegyűlt tanúvallomások és börtöndokumentumok, a koponyahegyek és a látogatható kínzókamrák gyötrelmesen részletgazdag képet nyújtanak a fantáziadús, döbbenetes kegyetlenkedések kimeríthetetlen sokféleségéről.
Persze Ta Mokot sem ok nélkül kapták el. Attól fogva, hogy 1977-ben Pol Pot a hadsereg élére állította, személyesen vezényelt le több tisztogatási műveletet, amelyek közül konkrét adatok vallanak egy harmincezer áldozatot követelő akcióról - ekkortól emlegetik Hentesként. A szervezetnek egyébként alapelve volt, hogy a meggyilkoltak egész családját - a gyerekekkel együtt - el kell pusztítani: ne maradjon senki, aki személyes gyűlöletet táplálna a hatalommal szemben. A Vörös Khmer a hozzá hasonlatos, szigorú hirarchiába szervezett, diktatórikus hatalomra törő, radikálisan egyenlősítő politikát ígérő mozgalmak közül is kitűnt gyilkos ámokfutásával, onnantól kezdve, hogy már évekkel a hatalom megszerzése előtt hozzákezdett saját sorainak a ritkításához, és jóval a hatalom elvesztése után is folytatta ezt a gyakorlatot. A szervezet első embere, Pol Pot 1997-ben csapott le utoljára, mégpedig egy Son Sen nevű harcostársára és szűkebb környezetére. A következő áldozat pedig - ha igaz - Ta Mok lett volna, aki azonban egy puccsal megfordította a helyzetet a Vörös Khmer egyik utolsó bázisán, az északi határvidéken fekvő Anlong Vengben. Így egy hevenyészett népbíróság meglehetősen kusza "demokratikus" eljárás során életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtotta a megfáradt vezért, aki aztán a következő évben meghalt - egyesek szerint öngyilkos lett, mások szerint voltak, akik besegítettek neki, a hivatalos verzió szerint a betegsége végzett vele.
Ahogy most Ta Mokkal, akit évekig tartó próbálkozások után 1999-ben fogtak el a thaiföldi határ közelében. Az elmúlt hónapban kezdett betegeskedni, aztán a múlt héten kómába esett. Hosszú élete a kezdeti buddhista szerzetesi stúdiumok után illegalitásban, gerillaharcokban telt. A negyvenes években először a francia gyarmati uralom, aztán a japán megszállók ellen harcolt. A világháború után egy kisebb ellenállási mozgalom tagja lett. A vietnami háború kezdetéig a semlegességét - Sihanouk herceg mint államfő ügyes regionális taktikázgatásának hála - megőrző Kambodzsa fokozatosan belesodródott a harcokba: az észak-vietnamiak egyfajta hátországként használták a dél-vietnami akciókhoz. Sihanouk ezt hallgatólagosan tudomásul vette, ahogy azt is, hogy amerikai gépek 1969-ben titokban bombázni kezdték a gyakorlatilag észak-vietnami irányítás alatt álló Vietcong kambodzsai bázisait. Ezután Kambodzsában egy nyíltan Amerika-barát kormány puccsal átvette a hatalmat. Az ekkortól felélénkülő gerillaakciók során Ta Mok elvesztette a fél lábát. Ekkor már a Kambodzsai Kommunista Párt vezetői közé tartozott. Az országban egyre inkább eluralkodott a polgárháború, amelyben a Vörös Khmer hivatalosan egyfajta hazafias, Amerika- és Vietnam-ellenes, ugyanakkor békepárti ideológiát képviselt.
A Vörös Khmer fekete egyenruhás harcosai 1975 áprilisában vonultak be Phnom Penhbe. Arra hivatkozva, hogy amerikai bombázástól kell tartani, rögtön hozzáláttak a kétmilliósra duzzadt főváros, majd pedig a vidéki városok teljes kiürítéséhez. Pol Pot és társai a társadalmi békét meglehetősen radikális formában képzelték el, magát az esztendőt is Nulladik évnek keresztelték el. És ettől kezdve valóban minden megváltozott. Az evakuáltak egyáltalán nem térhettek haza: egyenesen a rizsföldekre terelték őket, ahol aztán a következő években látástól vakulásig dolgoztak, megfosztva identitásuktól és individualitásuktól. Ráadásul még szerencsésnek is mondhatták magukat, szemben azokkal a társaikkal, akiket a bukott rendszerben betöltött - akár csak egyszerű közalkalmazotti - szerepük, iskolai végzettségük vagy bármilyen más,
kiszámíthatatlan gyanú, feltételezés
alapján százezerszámra meggyilkoltak. Éhínség, az orvosi ellátás teljes hiánya is tizedelte a lakosságot.
Mindennek végül az 1978 végén elkezdődött vietnami támadás vetett véget, amelybe több, időközben a határ túloldalára szökött egykori Vörös Khmer-hacos is bekapcsolódott. A nagy kísérlet, a piac nélküli, önellátó agrártársadalom megteremtése nem járt sikerrel.
Viszont a béke sem köszöntött be: a joggal vietnami bábkormánynak tekintett új rezsim szűk körű legitimációja a szovjet tömb országaira korlátozódott. Az ENSZ továbbra is a Vörös Khmer kormányát tekintette Kambodzsa legális képviselőjének. Az Egyesült Államok a még javában dúló hidegháború logikájának engedelmeskedve akkoriban, a nyolcvanas évek elején-közepén egyrészt egyfajta enyhülési politikát folytatott Kínával szemben, másrészt Vietnam - rajta keresztül pedig a Szovjetunió - elszigetelésén dolgozott. Ebben a célrendszerben az új helyzet megingatása volt a követendő cél, miközben Moszkva természetesen saját délkelet-ázsiai pozícióinak megerősítésében volt érdekelt. A Vörös Khmert a maga szörnyű múltjával közvetlenül nem támogatta Washington, később azonban létrejött egy ellenzéki koalíció, amelybe két szalonképesebb, jobbra húzó csoport mellé már inkább befértek a katonai erejük miatt ráadásul nélkülözhetetlen egykori tömeggyilkosok, akik közvetlenül nem részesültek ugyan az amerikai segítségből, mint társaik, de azért nekik is csurrant-cseppent - ha máshonnan nem, hát a lakosságnak szánt segélyekből.
Közel egy évtizeden át folytatódott a belháború, elsősorban a nyugati és északi, határszéli területeken. Ilyen körülmények között szóba sem jöhetett a legkevésbé sem lezárt múlt feldolgozása. Már csak azért sem, mert az új kormányzat számos vezetője maga is a Vörös Khmer soraiban kezdte a pályafutását egykoron, arról nem is szólva, hogy ezekben az években
a kormányerők sem Þnomkodtak
túlzottan a lakossággal. A helyzet a hidegháború végeztével vett új fordulatot: 1989-ben a megszálló vietnami csapatok kivonultak Kambodzsából, béketárgyalások kezdődtek, és átmenetileg az ENSZ kormányozta az országot. Végül 1993-ban parlamenti választásokat tartottak, a Vörös Khmer katonái egy amnesztiarendelet hatására ezrével tették le a fegyvert, később pedig a szervezet egyes fontos vezetőinek is amnesztiát ígért az új kormány. Ily módon idő előtt kialakult egy olyan jogi helyzet, amelyből nehéz volt eljutni a felelősségre vonás kereteinek a kialakításáig. Meg kellett teremteni a belső alkotmányos kondíciókat, meg kellett találni a módját, hogy a politikai nyomástól függetlenül lehessen majd ítélkezni a bűnösök fölött. Most pedig csak reménykedni lehet, hogy valamilyen módon sikerül a törvényszék elé idézni nemcsak a tanúkat, hanem a vétkeseket is, akik, miközben a tartózkodási helyük nagyjából ismert, jelenleg több-kevesebb mozgásszabadságot élveznek, tehát minden lehetőségük megvan arra, hogy megússzák a szembenézést a tetteikkel, a tömeges halálos ítéletekkel, a börtönökben módszeresen elpusztított kambodzsaiak tömegével.
