Az Idősödő Elnök, aki, tudjuk, hosszú élete során volt már Tito legkedvencebb kisunokája és kommunista tábornok, történész, nacionalista máskéntgondolkodó és házi őrizetes, vén, naiv hülye, valamint etnikai tisztogató is, ezúttal a szavazatok közel 60 százalékát szerezte meg, valamivel többet, mint 1992-ben, amikor másodszor választották újra. A két ellenjelölt közül Vlado Gotovac, a Horvát Szociálliberális Párt jelöltje mindössze 17 százalékot kapott, annak dacára, hogy kilenc ellenzéki párt támogatta őt; Tudjman másik riválisa, Zdravko Tomac, aki a reformkommunista Horvát Szociáldemokrata Párt (SDP) jelöltjeként indult, 22-t.
Oszt akkor mi van?
Igazából semmi. Tényleg semmi: a volt Jugoszlávia országaiban 1990 óta töméntelenül sok választást tartottak, de arra a Jugoszláv Kommunista Szövetség 1990-es buktája óta még nem volt példa - Szlovéniától és néhány helyhatósági választástól eltekintve -, hogy ne a mindenkori és mindenholi kormánypárt vagy államelnök győzött volna. Tudjman kora nyári szabadgyakorlata is csak a jól bevált figurákat tartalmazta: az ellenjelöltek államellenes elemekké nyilvánítását, az állami média teljes kisajátítását, valamint az ellenjelöltek és a rájuk szavazók megfélemlítését (Vlado Gotovacot egy nagygyűlésén például tettleg is fejbe ütlegelte egy horvát katonatiszt, amiből nyilván a saját testi épségükre vonatkozóan is súlyos következtetéseket vontak le azok, akik Gotovacra gondolták volna leadni voksukat). Az önmaga újraválasztását mint a horvát állam fennmaradásának alfáját és omegáját prezentáló Tudjman elnök a kampány heteiben mindent felavatott, ami az útjába került, ellátogatott Vukovarra, amit ugyan Horvátország még nem kapott vissza az ENSZ-től, de ettől még csak izgalmasabb lett az egész, és valahogy mindig ott volt a közelben a híradó. Igazi csoda lett volna, ha végül is nem ő jön be.
Ennek ellenére az első választási adatok elemzése nem minden tanulság nélkül való. A választási részvétel 57 százalékos volt, ami viszonylag alacsonynak mondható: Tudjman végül is a szavazásra jogosultak körülbelül 30 százalékának voksával lett örökös tiszteletbeli bajnok (és a sportszerűségi verseny győztese). És bár fölénye a horvátországi nagyvárosokban, Zágrábban és Splitben is megnyugtató (a hétfő esti adatok szerint), Isztriában nem sikerült az 50 százalékot elérnie (nem mintha ez a végeredmény szempontjából bármit is számítana), Bosznia-Hercegovinában pedig nyilvánvaló kudarc érte.
Könyékig Boszniában
A boszniai horvátok ugyanis - akárcsak a korábbi horvát parlamenti választásokon - szavazhattak a horvát elnökválasztáson is. Igaz ugyan, hogy nincs Bosznia-Hercegovinának olyan alkotmánya (pedig van neki legalább kettő), amelyik ezt lehetővé tenné, és hogy ez a tény alapvetően kérdőjelez meg minden demokratikus népképviseleti alapelvet, de a 300 ezer, egy másik államtól imigyen elcsenhető szavazat várományosa természetesen az Elnök volt: és hát ki az a szívtelen gazember, aki, csak mert a határ buta helyen van meghúzva, megkeserítené egy Koros Államférfi utolsó szép éveit? A boszniai horvátok azonban tojtak Tudjmanra, és jobbára nem mentek el szavazni: az az ötvenezer szavazat, amit Tudjman Alija Izetbegovic államából bekasszírozott, jobbára Hercegovinából származott - a közép-boszniai és szarajevói horvátok pedig úgy gondolták, hogy nekik nem elnökük Tudjman, és ők egy másik országban élnek. (Ami persze továbbra sem fogja zavarni a horvát elnököt, hogy minden horvát elnökének tekintse magát, de akkor is. Legalább mi tudjuk.) És persze nem szavaztak Tudjmanra a Horvátországból kipaterolt szerbek sem: ez a dolog speciel, hogy a vagy félmillió (volt) horvátországi szerb - akik visszatelepülését minden, a balkáni rendezésről érvényben lévő dokumentum előírja - is élhetne egyik alapvető állampolgári jogával, senkinek eszébe sem jutott. (És ha már itt tartunk: a még mindig ENSZ-protektorátus alatt álló, de rövidesen minden valószínűség szerint Horvátországhoz visszakerülő kelet-szlavóniai szerbek 15 százaléka szavazott: lehet, hogy pont épp ennyien nem akarnak elmenni majd.)
Horvátország tehát, summa summarum, maradt, ami volt: az alkotmányos demokrácia minden kellékével látszatra felszerelt puha diktatúra, amely nem kalkulál saját szerb polgáraival, számít viszont egy másik állam horvátjaira; az élén Nagyapó áll, aki kiveri a rendetlenek popsiját, aki a kezében tartja a pártját, a parlamentet, a bíróságokat, a médiát, és aki ezt a meglehetősen kétes értékű győzelmet és alig harmincszázalékos támogatottságát valószínűleg elsöprő, fantasztikus, nagy, nemzeti diadalnak fogja beállítani. És akit nem nagyon érdekel, hogy a nemzetközi tényezők egyre rondábban fintorognak a viselt dolgai hallatán. Horvátországot az emberi jogok tiszteletben nem tartása, Bosznia-politikája és a szerbek visszatelepülésének tudatos akadályozása miatt időről időre nemzetközi izolációval fenyegeti a Nyugat; és ha ezt eddig mindig sikerült is megúsznia, az például nyilván nem véletlen, hogy a NATO-csatlakozásról még viccből sem jutott senkinek az eszébe déli szomszédunk. Horvátország maradt, ahol volt: könyékig Boszniában, kötésig a diktatúrában, nyakig a Balkánban.
Bojtár B. Endre
Stojan Obradovic (STINA)
