Ahogy kinéz, ketten maradnak végül: Kohl és Waigel. S amikor legutóbb rámentek az aranyra, érződött, hogy tényleg beszorultak. A német jegybank aranykészletének felértékelése, az ebből adódó nyereség átcsúsztatása a költségvetésbe pénzcsinálással lett volna egyenlő - ezt azonban nem véletlenül tiltja a törvény a kormánynak. A példátlan szándék, a beavatkozás a jegybank függetlenségébe, az Európának ajánlott német recept átírása külföldön röhejbe, odahaza a bankárok hörgésébe fulladt.
"Istenben nem minden német hisz, de a jegybankban igen" - mondta egyszer Jacques Delors, a volt EU-elnök. Pontosabban a márkában, amelynek a jegybank földi helytartója csupán. Most pedig kétely gyötri a német lelket. Mert
élveteg mediterránnak
esetleg mindegy, lesz-e olyan szilárd az euro, mint a tárgyiasult német lényeg. A hozzájárulás feltételei ugyan szigorúak, érinthetetlenségén független európai jegybank őrködik majd, és a túlságosan költekezőket büntetés fenyegeti. De az euróba mások is belebeszélhetnek.
A franciák máris akadékoskodnak (Jospinnek villantani kell valamit választási ígéreteiből) - a költséges európai foglalkoztatási programoknak azonban beintett a bonni koalíció. Nem mintha a konzervatív-liberális koalíció bevallaná, hogy a munkanélküliség nem konjunkturális, hanem - legalábbis erőteljes jövedelemelvonás és szakszervezeti bérszabályozás esetén - strukturális tény; Kohl még mindig nem vonta vissza, hogy az ezredfordulóig megfelezik a munkanélküliséget. De annyit azért tanultak a hetvenes évek szociáldemokrata kormányzásából, hogy állami programok végső soron csak adósságot hoznak állások helyett.
Egyelőre az is bizonytalan, hogy Németország meg tud-e felelni a kritériumnak, amelyhez makacsul ragaszkodik: nem haladja-e meg idén a költségvetési hiány a bruttó társadalmi termék három százalékát? Az OECD előrejelzése szerint igen, amivel
fuccs lenne
1999. január elején az európai valutauniónak. S nem látszik kiút. Bármiféle adóemelés ellen - jövőre választások - a koalíciós liberálisok kapálóznak, a szociális kiadások kurtítását - jövőre választások - a szövetségi tanácsot uraló szociáldemokraták utasítják el. Új felállás is nehezen képzelhető el. A szabaddemokraták léte a kereszténydemokratákhoz kapcsolódik. A szocdemek meg hülyék lesznek belemenni egy nagykoalícióba, amikor - jövőre választások - a zöldekkel oldalukon győzelmet szimatolnak.
Adná még magát, hogy egyelőre hagyni az egész euro-balhét. A német jegybank aggódó elnöke, Hans Tietmeyer állítólag ezért lobbizik a kulisszák mögött - de egyelőre kőkeményen ütközik a kancellárba és a pénzügyminiszterbe. Helmut Kohl
terve történelmi:
a német egyesítés után megcsinálná az európait is. "Aki egyszer halaszt, talán mindörökre halaszt" - szólott a kancellár. S a mind ritkább konzervatív ormok egyikéről lepillantva a rózsaszínbe hajló Európára, igazolva látja balsejtelmeit.
A kancellár, mert halasztani semmiképpen nem akar, inkább belemegy a kritériumok lazításába, hallatszanak a legutóbbi találgatások - egyetértésben Franciaországgal, amely az OECD-prognózis szerint ugyancsak túllépi a megengedett költségvetési hiányt. Kohl már a német egyesítéskor bizonyította, hogy a pénzügyeknél azért fontosabb számára a politika: a keletnémet márka komolytalanul előnyös átvállalása volt az első súlyos csapás a fiskális észre.
A nyolcvanas években
a konzervliberális
koalíciónak még jó esélye volt, hogy megvalósítsa a reagani-thatcheri váltást, a kevesebb állam, több piac német, vagyis enyhített, konszenzusos változatát. Csökkent az állami kiadások aránya a társadalmi termékhez viszonyítva, mérséklődött az új hitelek felvétele, és volt olyan év, hogy - először ´53 óta - megszűnt az infláció. Megszületett az állami monopóliumok privatizálásának terve, barkácsolni kezdtek a társadalombiztosítási rendszereken.
A kilencvenes években mindez folytatódott, kiegészülve a radikális adócsökkentés elképzelésével - csak a történelem vett időközben váratlan fordulatot. A keletnémet gazdaság még mindig nem állt saját lábára a példátlan, eddig több százmilliárd márkás vérátömlesztéstől, a volt NDK eltartása, a még mindig évi 13 milliárd márkás központi szubvenció viszont megrendítette az államháztartást. A közkiadások aránya a társadalmi termékhez viszonyítva 50 százalék fölé szökött, az állami (szövetségi, tartományi és önkormányzati) összadósság a 80-as évek végi egybillió helyett kétbillió márka fölé, a társadalmi termékkel összevetve 40 százalékról több mint 60 százalékra emelkedett. Hozzátartozik a képhez, hogy az ország nyugati fele komolyabb
érvágás nélkül
úszta meg a dolgot. Ahogy a kancellár megígérte, senkinek sem ment rosszabbul, az állam egyetlen kitartottjának, a felduzzasztott bürokrácia folyosóin lődörgő köztisztviselőknek, az ártámogatott mezőgazdáknak és a szubvencionált szénbányászoknak sem.
Kelet-Németország talpra állítása még be sem fejeződött, amikor Bonn újabb, ezúttal európai kihívás előtt áll. S éppen az előbbi, az NDK pénzt nem kímélő bekebelezése veszélyezteti most az európai valutaunió szilárdságát. Lehet, hogy ebbe az egészbe a Kohl-kormány jövőre belerokkan, s a kancellár történelmi álma már csak távollétében teljesül.
Sausic Berlin
