Jemen fővárosába hajnalban érkezünk, a vízumot a reptéren vehetjük meg. Az ország szereti a turistákat, mert belőlük legalább szert tesz valamilyen jövedelemre. Minden ismerős figyelmeztetett, hogy a sajtós papírjainkat rejtsük a hátizsák legaljára: ha felmerül a gyanú, hogy szahafák vagyunk, nem engednek be minket az országba. Az arab szó nemcsak újságírót, de kémet is jelent.
Kifizetünk hatvan dollárt. Egy kellőképpen barátságtalan motozás után már bent is vagyunk az országban. Szanaára, mely egy kráter közepén helyezkedik el, tökéletes sötétség borul. Gyakori az áramingadozás. A helyi férfiak, övükben a tradicionális tőrrel, a dzsambíjával megszokták a dolgot: az utcán valaki a kezünkbe nyom egy gyertyát, hogy odataláljunk a szállásunkra. A hotelnél már vár ránk a kísérőnk, Hóda Bulbul. A hatvanéves, főállásban nagymamaként, mellékállásban nőügyi aktivistaként dolgozó asszony nevetve ölel magához minket. "Látjátok, hogy én nem takarom el az arcom?" - kérdezi csillogó tekintettel. "Na, ilyet is ritkán fogtok látni errefelé." Gyertyafény mellett ismerteti a szabályokat. A fővárosból kivezető utak minden irányban le vannak zárva, katonai engedély kell, ha utazni szeretnénk a hegyek között. Az országban hivatalosan nincs sem polgárháború, sem népirtás. Ha ilyesmiről készítünk felvételt, borítékolhatjuk a tíz év börtönt kémkedésért. "Reggelre intézek nektek papírokat, de ne felejtsétek, ti hivatalosan alapítványi munkatársak vagytok." Azt is megtudjuk, hogy az óváros tökéletesen biztonságos, ezért jöhetnek ide a turisták. "A helyi lakosokból szerveződő polgárőrség leszed bárkit, akinek egyujjnyinál hosszabb szakálla van."
Négyezer facér dzsihádista
Jemen történelmét sűrű vérzivatarok tarkítják: béke és egység talán a dicső ókorban, Sába királynő idején volt utoljára. Még az Oszmán Birodalom sem tudta teljes mértékben konszolidálni hatalmát az ország belső részein. Míg a mai Jemen déli, délkeleti fele (a kikötővárossal, Ádennel mint központtal) a 19. századtól fokozatosan brit befolyás, majd fennhatóság alá került, addig az északi vidékeken síita vallásos állam, az imámátus alakult ki. A hatvanas évek felszabadító küzdelmeiben először az északiak szabadultak meg (némi egyiptomi segítséggel) a vallási alapú királyságtól, majd a déliek (1967-ben) a britektől, hogy aztán Észak - a Jemeni Arab Köztársaság - és Dél - a szovjet befolyás alá kerülő Dél-jemeni Népi Demokratikus Köztársaság - egymás ellen vívjon hosszú és véres polgárháborút. A Szovjetunió felbomlásával lehetőség nyílt arra, hogy a politikailag és gazdaságilag is közös érdekszférába tartozó Észak és Dél egyesüljön - ez meg is történt 1990. május 22-én. Az akkor megválasztott, az északiak felszabadító küzdelmeiben 1979-től részt vevő elnök, Ali Abdullah Szaleh azóta is hatalmon van. Ám a politikailag, vallásilag és törzsileg is megosztott ország már 1994-ben visszasüllyedt a polgárháborúba. Heves harcok után a kormánycsapatok július 7-én bevették a déli "fővárost", Ádent, és szétverték a szeparatista erőket, akiknek vezetői külföldre menekültek. Az országban azonban azóta sincs stabilitás. A kormányzat háborút folytat a fővárostól északra fekvő Szaáda tartományban található síita huthik ellen (róluk lásd keretes anyagunkat), akiket azzal vádolnak, hogy az imámátus visszaállításán dolgoznak. Délen is mindennaposak a tüntetések, a polgárháború után munka nélkül maradt veteránok pártba szerveződtek, és egyre hevesebben követelik a két déli tartomány elszakadását. Az afganisztáni háborúból hazatért körülbelül négyezer dzsihádista is, akiket eredetileg az amerikaiak ellen képezett ki az al-Káida. Jelenleg az északi tartományok feltérképezetlen hegységeinek barlangjaiban húzzák meg magukat, több terrorcselekményért is ők a felelősek. A kormányzat - jelentős amerikai támogatással - ellenük is háborút folytat. A huthisták és/vagy az al-Káida meg a kormányerők közt gyakoriak a fegyveres konfliktusok; és erősödik a vahabizmus, az iszlám puritanista mozgalom is.
Túszejtés mint nemzeti hagyomány
A második napunk az utazási engedélyek megszerzésével telik. Egy kis kihallgatószobában azt hazudjuk, hogy azért mennénk Szaádába és Ádenbe, hogy felmérjük egy iskola létrehozásának a lehetőségeit. A katonatiszt, pofazacskójában legalább fél kiló kattal, homályos tekintettel közli, hogy kérelmünkről másnap születik döntés. A hotel kávézójában találkozunk két, velünk nagyjából egyidős német lánnyal. Mélyen vallásosak, Szaádában dolgoznak egy holland keresztény alapítvány, a World Wide Services kórházában. Megegyezünk, hogy másnap iszunk egy kávét Szaádában, feltéve, ha van még ilyen jellegű műintézmény, amire nem lőtt rakétát a kormányzat. Győzködnek, hogy menjünk velük, hiszen az alapítványi dzsipet nem piszkálják a kormányzati ellenőrző pontoknál. Mivel van még egy interjúnk, inkább holnap megyünk utánuk - feleljük.
Soha többé nem találkozunk velük. Ismeretlen fegyveresek negyven kilométerre Szaádától megállítják a kocsijukat, és elrabolják őket, több külföldivel együtt. A holttestüket pásztorok találják majd a hegyekben: több lövéssel végezték ki őket. Az éjszaka folyamán hírt kapunk az elrablásukról. "Ne aggódjatok, meglesznek" - mondja Fikri Al Eimad ellenzéki újságíró, közös katrágcsálás közben. "Ebben az országban nemzeti hagyomány a túszejtés, a legtöbbször egy-két hét után elengedik a túszokat, ha a kormányzat megadja azt, amit kérnek. Ez legtöbbször a törzsek bebörtönzött tagjainak az elengedése vagy egy vitás területi kérdés tisztázása."
Valóban, a statisztikák szerint az országban az elmúlt tizenöt évben 200 túszejtés történt, ez főleg a törzsek számlájára írható. Ezek legtöbbször nem végződnek tragédiával, a túszokat inkább megbecsült vendégként, mintsem fogolyként tartják. "Jemenben az állam és az állampolgárok között nincs valós társadalmi szerződés" - magyarázza Fikri, a huthisták is elsősorban azért harcolnak a kormányzat ellen, mert semmilyen juttatást nem kapnak az állami javakból, a források elsősorban Szanaára koncentrálódnak. Emellett pedig síita kisebbségként a puszta létezésüket is veszélyeztetve érzik a szunnita többséggel szemben. Mivel a kormányzat válogatás nélkül tüzel az északi régió falvaira, városaira, a huthisták erősen vallásos mozgalma nagy népszerűségnek örvend, több északi régiót is ők irányítanak. Ám Fikri kizártnak tartja, hogy ők rabolták volna el a humanitárius munkásokat. Inkább a törzsekre tippel.
Másnap a helyi sajtóban megjelenik a kormányzat hivatalos közleménye, melyben a huthistákat vádolják a túszejtéssel. A mozgalom vezetői visszautasítják a vádat. "Egyetlen szervezet sem vállalja fel a túszejtést, ami rossz jel. Ez az al-Káida módszere" - mondja Hafez Al Bukari, a jemeni közvélemény-kutató intézet (Yemen Polling Center) igazgatója. Megtudjuk azt is, hogy az északi politikai helyzet nagy valószínűséggel mesterségesen generált: legutóbbi felmérésük során, amit az országba áramló kézifegyverek számának növekedéséről végeztek, nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos érdekszféráknak igen jól jön a háború. Nevet is említ: Tarek Al Fadli vahabita vezető, Uszáma bin Ládin személyes jó barátja jelenleg mind a kormányzatnak, mind a lázadóknak is nagy mennyiségű fegyvert ad el.
Estére megtalálják a két német lány és a dél-koreai munkatárs holttestét. A többi túszról nincs hír. Több külföldi munkás szerint azért ölték meg őket, mert a gyógyítás mellett misszionáriusi tevékenységet is folytattak a kórházon belül. A helyi imámok immár jó két évtizede intéznek rendszeresen kirohanásokat a World Wide Services ellen. "A kilenc túszból ezért végeztek csak hárommal azonnal" - meséli egy neve elhallgatását kérő holland humanitárius munkás, aki már húsz éve él az országban. "Várható volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Ezeknek az embereknek a vallásukon kívül semmi másuk sincs, és engem is felháborítana, ha az orvosi ellátásomat egy vallásba való betéréshez kötnék." A misszionáriusi munka vádját tagadja a World Wide Services rotterdami irodája, a telefonba azt mondják: "ilyen szándékunk nem volt". Ennek azonban ellentmondani látszik az amerikai USAID (az interneten is megtalálható) támogatási listája, amely szerint az alapítvány komoly összegeket kapott - kifejezetten jemeni misszionáriusi célokra.
A napsütötte dél
Másnap hivatalosan elutasítják a kérelmünket, hogy Szaádába utazhassunk. A kormány lezárja az összes észak felé vezető utat. Nagy a fegyveres mozgás a térségben, úgy tűnik, a törékeny tűzszünet a kormány és a huthisták között hamarosan véget ér. A reptéren rengeteg külföldi gyűlik össze: a kivégzett humanitárius munkások miatt több alapítvány is evakuálja a térségben dolgozó embereit.
Buszra szállunk, és elindulunk Áden felé. Az állomáson egy férfi hangosan ránk kiabál: "be careful, be careful!". Megtudjuk, hogy miért néz ránk mindenki furcsán. Az al-Káida meghirdette a vadászidényt az idegenekre, sajtóközleményben javasolták, hogy a külföldiek hagyják el az országot, mert "nem védik meg őket többé". Az utasok azonban nemcsak a testi épségünkért aggódnak: ha rajtaütnek a buszon, a bíróság bárkit bűnösnek találhat terrorizmusban való közreműködésben, aki a helyszínen tartózkodik. Ez húsz év letöltendőnél kezdődik. Heves vita tör ki, hogy felengedjenek-e minket a buszra. Végül elindulunk. Hét órán keresztül utazunk dél felé. A kanyargós út mellett vörös, kopár hegyek meg kilőtt harckocsik roncsai. Az ötven kilométerenként felállított ellenőrzési pontoknál leállítják a buszt, és leterelik a külföldieket kihallgatásra. Este hétre érünk Ádenbe. "riási a klímaváltozás, az ingünk rátapad a bőrünkre. Forró, nedves trópusi éjszaka van. A Yemeni Center for Human Rightsban Mohamed Kasszem Noman, az alapítvány elnöke fogad. A férfi négy újságot alapított már Délen (párszor a börtönt is megjárta emiatt), az alapítványt is a saját pénzéből finanszírozza. Röviden vázolja a szeparatista mozgalom történetét. Az ország egyesülése óta nem kiegyensúlyozott az északi és déli tartományok képviselőinek szerepvállalása a parlamentben. A '94-es polgárháború után a kormányzat jelentős területeket adományozott északi vezetőknek - és vett el előtte eredeti tulajdonosaitól, miközben a déli politikai elitet leépítette. Több ezer magas rangú katona maradt munka nélkül pusztán déli származása miatt, emellett a kormányzat déli katonákat küld harcolni északra a huthisták ellen. "Nem a kormányzat legyőzött provinciája vagyunk" - foglalja össze Noman. "Bár erre utal, hogy sok déli politikus merénylet áldozata lesz." Már az év elején nagy kormányellenes demonstrációk voltak a térségben, de a java csak most várható. Az obsitos katonák létrehozták a Július 7-e Mozgalmat (ez az a nap, amikor a kormányzat bevette Ádent), melynek több százezer fős bázisa van Dél-Jemen nagyobb településein. "Kevés újságíró jut el hozzánk Nyugatról. A kormányzat nem akarja, hogy a Nyugat tudja, mi történik pontosan az országban." Naszer Szaleh Abdel Kaúitól (a teljes interjút lásd az előző oldalon), a légierő nyugalmazott főparancsnok-helyettesétől, a mozgalom vezetőjétől arról értesülünk, hogy az országnak ezek az utolsó békés napjai. Július 7-én a Dél lángba borul. A tábornoktól egy működőképes első világháborús német puskát kapunk ajándékba. Férfinak ajándékba fegyvert illik adni ezen a vidéken.
Ballagunk vissza a szállásunkra, a város sötétben áll. Elhagyjuk a Rimbaud hotelt - ez volt a költő első szállása afrikai utazása során -, az épület jelenleg üresen áll, a falakban patkányok fészkelnek. Az egyik sikátorban szomáliai menekültek pisztolyt nyomnak a homlokunknak, nekicsapnak a falnak, és kirabolnak. Fekszünk a földön, az orrunkból lassan szivárog a vér, látjuk az égboltot. A tenger felől forró levegőt hoz a szél.
A huthik
Az iszlám egyik síita szektájának, a zajdizmusnak a követői. A huthik nemcsak az ország lakosságának 55 százalékát adó szunnitáktól, de a kormányzattól és a terjedő vahabizmustól is féltik önállóságukat. (A jemeni síiták legnagyobb része a zajdi irányzat követője.) Komoly kapcsolatokat ápolnak más síita szervezetekkel (például a Hezbollahhal), illetve Iránnal. A mozgalom a nevét Huszein Al Huthi után kapta, akinek hasemita családjából kerültek ki az ország régebbi uralkodói. Úgy 1000 éven keresztül uralták Észak-Jement. A huthiknak van pártjuk és ifjúsági szervezetük, a háborúskodás köztük és a kormányzat között 2003 januárjában kezdődött, amikor a huthi ifjúsági mozgalom tagjai "Nagy az Isten! Halál Amerikára! Halál Izraelre! Átok a zsidókra! Éljen az iszlám!" felkiáltásokkal fogadták Szanaá egy mecsetjében az elnököt. Al Huthi ellen, aki rendszeresen bírálta a kormányzat külpolitikáját, körözést adtak ki, s a szülőföldjére menekült. A fegyveres összecsapások 2004-ben kezdődtek, Huszein Al Huthit az év szeptemberében megölték, a mozgalom vezetője azóta Abdul Al Huthi. A jemeni kormány azzal vádolja őket, hogy szeretnék visszaállítani az imámátust (melynek értelemszerűen ők lennének a vezetői). A huthik szerint a kormányzat etnikai tisztogatást végez, és hadjáratot folytat ellenük.
Egy nemzet a cuccon
A kat körülbelül másfél méteres cserje, melynek levelei hasonló alkaloidokat tartalmaznak, mint az amfetamin. Azt, hogy Jemenben és a közeli országokban mikor terjedt el a tömeges felhasználása, senki sem tudja, de már a XI. századi orvosi könyvekben is találhatunk utalást a növényre. Jemenben a katlevél rágcsálása minimum hatórás szociális tevékenység (razzan), rendszerint délután három órakor állnak neki. A férfiak megbeszélik fontos dolgaikat, de vendéget is ekkor fogadnak. A közös rágásra való meghívás visszautasítása komoly sértésnek számít. A legutóbbi statisztikák szerint a lakosság körülbelül 45-50 százaléka katfüggő, akiket komoly elvonási tünetek kínoznak, ha nem jutnak hozzá a napi adagjukhoz. Egy adag kat körülbelül negyed kiló levelet jelent, az ára a hatóanyag-tartalomtól függően 200-3000 rijádig (1-15 USD) terjed. Nők és gyerekek is fogyasztják, láttunk hatéves gyereket katmámorban az utcán. A hatása, mely úgy négy-öt óra rágcsálás után jelentkezik, megfelel egy komolyabb ecstasy tablettáénak. A Közel-Keleten kívül a kat mindenhol kábítószernek minősül.
"Egy zsarnok áll a torkunkon"
Naszer Szaleh Abdel Kaúi, a jemeni légierő nyugalmazott főtisztje, a Július 7-e Mozgalom szóvivője
Magyar Narancs: A kormányzati sajtó számára a Július 7-e Mozgalom terrorszervezet, ami szét akarja rombolni az ország stabilitását. Olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy Izrael és az Egyesült Államok támogatja a mozgalmat, hogy megosszák az amúgy egységes országot.
Naszer Szaleh Abdel Kaúi: A Közel-Keleten a Nyugat felé minden belpolitikai feszültséget el lehet adni úgy, mint a terrorizmus elleni harcot. Az Egyesült Államok terror elleni háborúja következtében a világ bármely kormányzata rásütheti a saját ellenzékére, hogy az terrorista. Különösen igaz ez az olyan országokban, ahol nincs az a kimondott politikai stabilitás. A Július 7-e Mozgalom nem terrorszervezet, nincs harcoló szárnya, a tagjai pedig azokból a veteránokból szerveződtek, akik többek között Izrael ellen is harcoltak. Nincs semmilyen kapcsolatunk a politikai iszlámmal és nem kapunk tárgyi támogatást külső országokból. Elsődleges célunk a déli tartományok függetlenségének kivívása.
MN: Akár fegyveresen is?
NK: Bár hiszünk az önvédelem jogában, a mozgalom erőszakmentes. Megpróbáljuk felhívni a világ figyelmét a kormányzat igazságtalan politikájára a Déllel szemben, arra a politikai tisztogatásra, ami immár két évtizede zajlik az országban. A déli embereknek elegük van abból, hogy másodrendű állampolgárok a saját országukban, hogy hátrányos megkülönböztetéseket szenvednek el a származásuk miatt. Július 7-én megmutatjuk a kormányzatnak, hogy már nincs esély a tárgyalásokra. Már nem tudnak lefizetni senkit sem, hogy a rendszer változatlan maradjon. Bár már voltak az idén tüntetések, a java csak most következik: 7-én lángra fog lobbanni a Dél, minden városban, és az elszakadást követelő tüntetések lesznek. 'szintén remélem, hogy a kormány nem fog fegyverrel fellépni ellenünk.
MN: A Július 7-e Mozgalom bázisa elsősorban katonákból verbuválódott, később csatlakoztak hozzá a déli ellenzéki pártok.
NK: Igen, a mozgalom kezdetben azért jött létre, hogy segítse azt a körülbelül tizennyolcezer déli tisztet, akit elbocsátottak a hadsereg kötelékéből az 1994-es polgárháború után. Először kényszernyugdíjazták őket, később a nyugdíjt sem folyósították. Az első tüntetéseket azért szerveztük, hogy a tisztek jogai valamennyire érvényesüljenek, hogy felhívjuk a kormányzat figyelmét, hogy azok az emberek szenvednek jogsértést, akik a vérüket adták ezért az országért. Dalaában munkabeszüntetést tartottak, békés tüntetés volt, a kormányzat mégis a tömegbe lövetett. Túl sok déli vér folyt már el, minden ok nélkül. A 94-es polgárháború után a kormányzat kulturálisan, gazdaságilag leépítette a déli városokat. Az elnök, mint valami király, földeket adott a hűséges embereinek délen, e földeket fegyverrel vették el a helyiektől. Van olyan északi katonatiszt, aki akkora földbirtokkal rendelkezik itt, mint Bahrein. Habár a parlamentben elvileg egyenlő arányban kellene lenniük a különböző régió politikusainak, az elmúlt két évtizedben 149 déli politikust öltek meg kormányközeli csoportok, köztük Abu Bahr Al Bashert, a védelmi tanács déli miniszterét, akit fényes nappal tartóztattak le az utcán és végeztek ki egy baltával egy laktanya udvarán a fia szeme láttára. Mint bizonyára észrevette, jelentős kulturális különbség van az északi és a déli tartományok között. A déli városok sokkal demokratikusabbak, mint az északiak, itt nem teljesen fedettek az asszonyok, és a férfiak öltözködése is kevésbé tradicionális. Mivel brit gyarmat voltunk, sok kulturális szokást vettünk át az angoloktól. Ez sem tetszik a kormányzatnak, minden kulturális különbséget el akar törölni. Minden ádeni újság, televízió, mely nem kormányközeli, be van tiltva, költőink, művészeink, újságíróink börtönben ülnek. A kormány déli katonákat küld az északi tartományokba, Szaádába, hogy harcoljanak a huthik ellen és haljanak meg. Abu Bahr fia is Szaáda mellett vesztette életét, tisztázatlan körülmények között. Emellett óriási a korrupció és a munkanélküliség Délen, a kormány minden gyárat bezáratott. 1984-ben Áden a világ egyik legjelentősebb kikötője volt. Nézze meg most: mintha egy falu lenne. El akarunk szakadni Északtól, ez így nem mehet tovább.
MN: A kormányzat nem mutatja jelét annak, hogy hajlana a függetlenségi tárgyalások vagy egy konföderáció lehetősége felé.
NK: Nagy nyomás nehezedik most a kormányra, mind kívülről, mind belülről. Az Öböl-országok mind támogatják a jemeni konföderáció ötletét, csakúgy, mint Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok. Emellett a kormányzat háborút vív az északi tartományokban is. A tüntetésekkel együtt remélhetőleg ez elegendő lesz ahhoz, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Bár én ennek személy szerint nem látom esélyét: magas rangú kormányzati politikusok látogatják mostanában a déli katonai bázisokat és az unió iránti hűségre kérik a katonákat, a tiszteket pedig megpróbálják lefizetni. Ez nem annak a jele, hogy a kormány kompromisszumra törekszik. Inkább az újabb háborúé. A mozgalmunknak körülbelül háromszázezer aktivistája van, jelentős a támogatottságunk a lakosság körében. Többmilliós tüntetések lesznek hamarosan, ezeket nem lehet következmények nélkül vérbe fojtani.
MN: Rendelkeznek fegyverekkel? Vannak politikai kapcsolataik a huthi lázadókkal?
NK: Ebben az országban mindenki rendelkezik fegyverrel. A mozgalom azonban békés célú, nem készülünk nyílt konfliktusra, de meg fogjuk védeni a politikusainkat, ha az életükre törnek. Mivel az északi konfliktus elsősorban etnikai és vallási jellegű, nincs kapcsolatunk a huthikkal, nincsenek közös politikai elképzeléseink. Nehezen is tudnánk tárgyalóasztalhoz ülni, hiszen jelenleg déli katonák harcolnak velük északon.
MN: Tegyük fel, hogy a kormányzat meghátrál és kivívják a függetlenségüket. Hogyan tovább?
NK: Választásokat írunk ki és felállítjuk a déli parlamentet. Felszámoljuk a korrupciót és megszüntetjük a társadalmi igazságtalanságokat, az ellopott földeket visszaadjuk eredeti tulajdonosaiknak. Fejleszteni fogjuk a régiót, hiszen jelenleg a kormányzattól semmilyen támogatást nem kap a Dél, a gazdag nyersanyaglelőhelyek minden profitja Szanaába áramlik, míg mi fuldoklunk. A mozgalom nem új diktatúra felállítását szorgalmazza, nem az a célunk, hogy egy elűzött zsarnok helyébe újat ültessünk. Amint sikerül kivívni területeink függetlenségét, a mozgalom párttá alakul és megméreti magát a demokratikus választásokon. Ne higgye, hogy Jemenben jelenleg demokrácia van! Jelenleg egy zsarnok áll a torkunkon.
