A harmadik világháborúról szóló mémek végig eltúlzottak voltak, és egy kiterjedt, szárazföldi iráni–amerikai háború veszélye sem volt igazán jelentős. Ez nem az a háború, amit akár Irán, akár az Egyesült Államok meg akarna vívni.
Donald Trump számára pedig egy elnökválasztási évben különösen kockázatos lenne egy sok amerikai áldozattal járó, elhúzódó konfliktus, miközben még a korábbi katonai beavatkozások sincsenek megnyugtatóan rendezve.
Machinációk
Mi több, a 2003-as iraki háborút emlegető analógiák tévesek voltak: akkor több hónapig tartottak a (katonai, propaganda-) előkészületek és majdnem kétszázezer katonát vezényeltek a térségbe, ezúttal egy néhány ezres, elsősorban védekező célú különítménnyel erősítették meg a közel-keleti jelenlétet.
| ||
Mindez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem volt valós a veszély. Azzal, hogy Trump elrendelte Szulejmáni meggyilkolását (aki persze egy különösen kártékony szereplője volt a térség politikai machinációinak, rengeteg amerikai és nem amerikai életéért felelve), olyan eszkaláció mellett döntött, aminek elsőre nem látszott az egyértelmű végpontja. Rakétatámadások és bombázások egymást követő sora jöhetett volna, a térségbeli amerikai szövetségesek – és különösen a mindig ingatag Irak – pedig az iráni megtorlás lehetséges célpontjaivá váltak.
De mire is gondolhatott Trump, amikor a döntést meghozta? Az elnök fejébe nem láthatunk ugyan bele, de az elmúlt napok – ugyan helyenként egymásnak is ellentmondó – sajtóbeszámolói alapján valamennyire kirajzolódik, hogy mi vezetett a döntéshez. Érdemes tehát az események sorát felidézni.
December 27-én egy Irán által támogatott síita milícia rakétákat lőtt ki az észak-iraki Kirkuk mellett fekvő bázisra. Több amerikai katona megsérült, egy iraki születésű, amerikai állampolgár tolmács pedig meghalt. Két nappal később Trump megtorlásként elrendelte a milícia elleni légicsapásokat. Az amerikai sajtó háttérbeszámolóiból kiderül, hogy Szulejmáni kilövése már ezen a ponton felmerült, azonban az nem világos, hogy ez mennyire volt komoly opció ekkor.
Pompeo pompás ötlete
A New York Times cikke szerint a Pentagon mintegy direkt elvetendő lehetőségként hozta csak fel: egy olyan lehetséges válaszként, ami a többi felkínált opciót ésszerűbbnek mutatja. A Washington Post azonban azt hangsúlyozta, hogy Mike Pompeo külügyminiszter már hónapokkal korábban felvetette Trumpnál Szulejmáni meggyilkolását, és amikor december 29-én Mark Esper védelmi miniszterrel és Mark Milley tábornokkal, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetőjével meglátogatták az elnököt floridai magánklubjában, már előzetesen egyeztettek arról, hogy ezt lehetséges válaszlépésként tálalják.
Pompeo szerepe mindenképp kulcsfontosságú a történetben: az Iránnal kapcsolatban régóta „héja” külügyminiszter befolyása jelentősen megnőtt, miután a kormányt sorra elhagyták olyan riválisai, mint Jim Mattis korábbi védelmi miniszter és John Bolton volt nemzetbiztonsági főtanácsadó.
| ||
Az elmúlt héten pedig lényegében az amerikai akciók arcává vált – minden televíziócsatornán ő magyarázta az eseményeket. A döntést így is Trumpnak kellett meghoznia, a végső kiváltó okot pedig az év legutolsó napjának fejleményei közt lehet megtalálni.
Rossz emlékek
A légicsapásokra válaszul december 31-én síita milíciák által feltüzelt tüntetők rohamozták meg az USA bagdadi követségét. Ez Trump két meghatározó élményét idézhette fel.
- 1979-ben a teheráni nagykövetségen 52 amerikai diplomatát ejtettek túszul, akiket végül 444 napig tartottak fogva – Trump első ismert külpolitikai megnyilatkozása éppen ebből az időszakból származik, és itt fogalmazhatta meg először azt az azóta sokat ismételt gondolatot, hogy Amerika „nem kap elég tiszteletet” a világban.
- A másik pedig természetesen a bengázi konzulátus elleni 2012-es támadás, amit – messze túldimenzionálva – a Hillary Clinton elleni kampány egyik kulcstémájává emelt.
A bagdadi eseményeket figyelve Twitteren figyelmeztette Iránt, hogy súlyos árat fog fizetni, ha bárkinek bántódása esik, majd miután a közvetlen veszély elhárult, „anti-Bengáziként” foglalta össze a történéseket.
A beszámolók szerint az amerikai követséget ért támadás képeire reagálva az elnök impulzív döntést hozott, és elrendelte Szuljemani megölését. Bár Pompeo először egy folyamatban lévő támadás megakadályozására hivatkozott, de a kongresszusi vezetők szerint semmilyen konkrét veszélyhelyzetet nem jeleztek a szolgálatok, és különben sem egyértelmű, hogy Szulejmáni hatástalanítása min változtatott volna.
Ugyanakkor az is kiderül: a javaslat nem a semmiből jött, és a kormányzaton belül Pompeo vezetésével többen már régebb óta akarták Trumpot a lépésre rávenni. Az pedig, hogy pont most határozta el magát Trump, nem lehet teljesen független a belpolitikai szempontoktól sem.
Irán és az „impeachment hoax”
December közepén a demokrata többségű képviselőház megszavazta a Trump elleni alkotmányos vádemelés mindkét pontját, így az impeachment eljárás új fázisához érkezett. Az ünnepek alatti szünetben azonban világossá vált, hogy patthelyzet állt be a törvényhozás két háza között.
| ||
Nancy Pelosi házelnök addig ugyanis nem akarta a megszavazott impeachment vádpontokat átadni a republikánus többségű szenátusnak, amíg Mitch McConnell szenátor, republikánus frakcióvezető nem tesz ígéretet alapos, tanúkat is felvonultató tárgyalásra. (A demokraták attól féltek, hogy a republikánusok többségi erővel gyorsan, valódi tárgyalás nélkül elvetik a Trump elleni vádakat.)
Mivel az alkotmány nem rögzíti a pontos folyamatot, Pelosi akár – egyes értelmezések szerint – azt is megteheti, hogy egészen a novemberi választásokig visszatartja a pontokat, Trump pedig érthető módon minél gyorsabban szeretné letudni az ügyet. Ezt nem is nagyon titkolja: bár Iránt konkrétan nem említette, hétfőn arról twittelt, hogy a kongresszusnak nem szabadna az „impeachment hoax”-ra pazarolni az idejét, amikor „annyi más fontos ügy van folyamatban”.
Önmagában az, hogy a bagdadi támadásra „anti-Bengáziként” hivatkozott, jól mutatja, hogy mennyire előtérben van nála a belpolitikai értelmezés, és valójában Hillary Clintonhoz és a demokratákhoz viszonyítva határozza meg saját reakcióját.
Gumicsont?
Az Irán elleni eszkaláció tehát felfogható egy olyan lépésként is, ami egy kellemetlen belpolitikai pillanatban Trump elnöki megjelenését erősítené, a demokraták vizsgálatát pedig háborús helyzethez méltatlan belső széthúzásként állítaná be.
| Amikor a farok csóvál Ez persze önmagában nem példátlan jelenség: az 1997-ben bemutatott Amikor a farok csóválja... című film egy elnöki szexbotrányra adott válaszként kreált, kitalált albániai háborút mutat be, ami különösen aktuálissá vált egy évvel később, amikor Bill Clinton Irak elleni légicsapásokról döntött – miközben a képviselőház éppen vádat készült emelni ellene. |
De vajon egy kiterjedtebb Irán elleni akció belpolitikailag valóban kifizetődő? A Gallup tavaly nyári mérése szerint az amerikaiak túlnyomó többsége ellenezne egy Irán elleni szárazföldi háborút, és még abban is erősen megosztottak, hogy be kellene-e avatkozni az iráni nukleáris fegyverkezés leállítására, ha minden nem-katonai próbálkozás kudarcot vallana.
Szulejmáni meggyilkolása sem hozott lényeges változást: bár többen támogatják Trump döntését (42% az Ipsos kutatása szerint), mint ellenzik (33%), a támogatók száma nem tér el lényegesen azoktól, akik amúgyis egyetértenek az elnök politikájával, miközben a többség szerint a lépés kevésbé tette biztonságossá Amerikát.
Egy erősen polarizált politikai környezetben nem is lehet számítani arra, hogy egy ellentmondásos katonai lépés nemzeti egységet hoz létre, ebben az értelemben Trump nem sokat nyerhet. Ráadásul a lehetséges kimenetelek nem szimmetrikusak: ahogy az Abu Bakr al-Bagdadi elleni őszi támadás után is hiába remélte Trump, hogy akár csak rövidebb időre is elterelheti a témát az impeachmentről (már a következő héten folytatta a képviselőház a meghallgatásait), úgy most sem valószínű, hogy a túl sokáig marad a média fókuszában a Szulejmáni-ügy.
Ha Irán mégis téma lesz, az pont egy kedvezőtlen eszkaláció miatt történhet: újabb rakétatámadások miatt, esetleg a nukleáris fegyverek fejlesztésével kapcsolatban vagy például Irak destabilizálásából adódóan. Ezek a forgatókönyvek viszont mind Trump felelősségét (pontosabban felelőtlenségét) vetnék fel, ami nem vetne rá jó fényt az újraválasztási kampányban.
Demokrata esélyek
Egy esetleges váratlan eszkalációt leszámítva tehát nem valószínű, hogy Irán döntő téma lehet Trump újraválasztási kampányában. Befolyásolhatja viszont azt, hogy ki lesz az ellenfele, hiszen a demokrata előválasztási sorozat heteken belül megkezdődik az iowai jelölőgyűlésekkel.
Máskor a kampány ezen szakaszában szinte minden figyelem az elnökjelöltekre irányult, most Irán és az impeachment együtt alig hagy teret a kampánynak, így kifejezetten érdekes lehet, hogy a megváltozott körülményeket ki fordíthatja a saját javára.
| ||
Papírforma szerint a külpolitikai helyzet éleződése Joe Biden volt alelnöknek kedvez: legtapasztaltabb politikusként az ő külpolitikai szakértelmében bíznak meg leginkább a demokrata szavazók. Másrészt viszont Biden magyarázkodásra szorul az iraki háborút támogató 2002-es szenátusi szavazata miatt, miközben Bernie Sanders a legkövetkezetesebben háborúellenes jelöltnek állíthatja be magát.
Vélhetően Biden megerősítheti pozícióját a párt centrista, Sanders pedig a balszárnyán, és ez még akkor is igaz, ha a jövő heti tévévita a többieknek is biztosít kiugrási lehetőséget. (Elizabeth Warren arról beszélhet, hogy a katonai kiadásokhoz viszonyítva a belpolitikai programja nem is olyan költséges, míg Pete Buttigieg minden bizonnyal saját háborús tapasztalatát hangsúlyozza majd.)
Kiszámítható kiszámíthatatlanság
Habár minden demokrata jelölt elítélte Trump húzását, a válaszok közötti finomabb eltérések leképezik a párton, sőt az egész amerikai külpolitikai eliten belüli vitát: több vagy kevesebb amerikai beavatkozásra van szükség a Közel-Keleten vagy általában a világon?
Ebben a kérdésben nehéz Trump pozícióját pontosan meghatározni. Bár olykor a visszafogottabb külpolitikát támogató „galambok”, máskor pedig a beavatkozás-párti „héják” közé sorolják, valójában az indokoltnál nagyobb koherenciát feltételez az elnök külpolitikai nézeteiről ezek közül bármelyik kategória.
Igen, Trump többször felszólalt a „vég nélküli háborúk” ellen, és hajlott a visszavonulásra mind Szíriából, mind Afganisztánból, de eközben minden korábbinál merészebb csapásokat is elrendelt, ahogy ez most is történt. Van, amiben viszont következetesen és élesen szembemegy az amerikai külpolitikai establishmenttel: láthatóan nem hisz abban, hogy az Egyesült Államoknak bármilyen kötelezettsége vagy felelőssége lenne a nemzetközi politikában, mert – ahogy a belpolitikában vagy akár az üzleti és magánéletében – tagadja mindenféle normák és értékek relevanciáját.
Trump világképe szerint minden alku tárgya, és – ahogy a kurdok ügye mutatja – az sem zavarja, ha ehhez szövetségeseket kell feláldozni. Mindez erős nacionalizmussal vegyül: csak a nyilvánvalóan amerikai érdekek és életek számítanak, de pont ezzel járul hozzá az USA nemzetközi befolyásának gyengüléséhez.
Gyakran felmerülő kérdés, hogy Trump elnöksége valóban rendkívüli jelenség-e, vagy minden különlegessége dacára sincs személyének sorsfordító jelentősége. Mike Pompeo szerepe az elmúlt hetek fejleményeiben arra utalhat, hogy a Szulejmáni elleni csapás egy másik republikánus elnök alatt is bekövetkezhetett volna. Ugyanakkor egyvalamiben biztosan egyedi Trump: amit mond, vagy ahogyan beszél, kiszámíthatatlanná tesz akármilyen eltervezett politikai szándékot.
Amikor az 52, egykor Teheránban ejtett túszra utalva 52 iráni kulturális jelentőségű célpont kijelölésével fenyegetőzött, akkor valószínűleg maga sem tudott arról, hogy háborús bűncselekmények elkövetését helyezte kilátásba, és hogy ez milyen következményekkel járna.
Márpedig a Közel-Keleten elég egy szikra ahhoz, hogy minden begyulladjon. 2012-ben, a bengázi konzulátus megtámadása idején szerte a térségben tiltakozások kezdődtek egy provokatív, iszlámellenes amerikai videó miatt (a konzulátus elleni támadás persze egy előre megtervezett terrortámadás volt, ami csak kihasználta az elégedetlenségi hullámot). Akkor az Obama-kormány joggal védekezhetett úgy, hogy a videó nem tükrözi az ország álláspontját, és mivel Amerikában szólásszabadság van, időnként gyűlölködő nézetek is megjelennek.
Ma már azonban ezek forrása sokszor az USA elnökének Twitter-fiókja.
(Nyitókép: az iráni hadsereg parádézik. Forrás: MTI)
