A kelet-afrikai ország szupermarketjeiben december második felében igencsak megcsappantak a pangakészletek. A hagyományos, fegyverként is használatos bozótvágó kés iránti kereslet növekedése - a szavazást megelőző szórványos rendőrgyilkosságokkal együtt - nem csak a későbbi elszabadult öldöklést jelezte előre. Kifejezte a lakosság egy részének azt a gyanúját is, hogy a választásokat el fogják csalni. Minden jel, a külső, többek között európai választási megfigyelők beszámolói, a folyamat belföldi résztvevőinek nyilatkozatai - és közvetve talán a felháborodás mértéke is - arra utal, hogy ez valóban bekövetkezett, még ha csak visszafogott módon is. A parlamenti választásokat biztosan megnyerte az ellenzéki Narancs Demokratikus Mozgalom (NDM), amely a demokrácia és a szegénység enyhítése jelszavaival toborzott magának híveket. Az elnökválasztáson viszont a 17 millió szavazásra jogosulthoz képest elenyésző mértékben, mintegy
kétszázezer szavazatnyi
többséggel a hivatalban lévő államfő, Mwai Kibaki futott be úgy, hogy egyes körzetekben több mint 110 százalékos volt a részvétel, és a szavazatszámlálás irányítói több ízben is megtagadták az együttműködést a külső megfigyelőkkel.
Az eredmények kihirdetését és az elnök sietős felesketését követően azonnal tombolni kezdett az erőszak egyrészt a főváros, Nairobi hatalmas nyomornegyedeiben, másrészt az ország belsejében, főleg a Kelet-afrikai-árok néven ismert, sűrűn lakott földrajzi egység területén. Először a kikuju etnikum tagjait támadták más népcsoportok, aztán bosszúakciók következtek, és pár nap alatt több százra nőtt a halottak száma, a lakóhelyükről elmenekülőkkel kapcsolatban pedig már kétszázezres nagyságrenden mozognak a becslések. Sokan közülük a szomszédos Ugandában kerestek menedéket.
A kikujuk 22 százalékos számarányukkal nem csupán Kenya legnépesebb etnikumát alkotják, ők foglalják el a jóléti hierarchia csúcsát is - legalábbis a nagy számok szintjén. Egy helyszíni beszámoló találó megfogalmazása szerint vannak közöttük nincstelenek, nyomornegyedekben máról holnapra élő szegények is, de nekik is van legalább egy távoli rokonuk, aki minimum egy aprócska bolt vagy egy taxi tulajdonosának mondhatja magát. És ez a többi népcsoportra - a luókra (13 százalék, közülük való az NDM vezetője, a magát az elnökválasztás tényleges győztesének tartó Raila Odinga), a kalendzsinekre (12 százalék, az eggyel korábbi, 24 éven át kormányzó elnök, Daniel arap Moi szűkebb közössége), a luhjákra (14 százalék), kambákra (11 százalék) és a több tucat kisebb etnikumra - nem áll. Õk mind úgy érzik, hogy a független Kenya több mint négy évtizedes történelme során folyamatosan háttérbe szorították őket, és a kikujuk továbbra is ezen igyekeznek minden eszközzel, így most éppen választási csalással.
Való igaz, az eredetileg az ország délnyugati részében, a Kelet-afrikai-magasföldön, egy mérsékelt klímájú, mezőgazdasági művelésre kiválóan alkalmas területen élt népcsoport sajátos történelmi pályát futott be a XX. század folyamán. A gyarmati időkben a kedvező körülmények miatt az ő földjeiket foglalták el a brit telepesek. Ezért aztán - Afrikában egyedüliként - ők voltak azok, akik fegyveresen szembeszálltak a gyarmati hatalommal. Ez volt a negyvenes években kezdődött, Mau Mau felkelés néven ismert mozgalom, amelyet a britek 1956-ra levertek ugyan, de a független Kenyának a felkelést irányító Kikuju Központi Szervezetet vezető Jomo Kenyatta lett az első elnöke - egészen 1978-ban bekövetkezett haláláig. Ez a közel húsz esztendő megszilárdította
a kikujuk befolyását
a politikában és a gazdasági életben is, és máig ható erővel kiépítette azt az etnikai alapú klientúrarendszert, amely természetes melegágya lett a korrupciónak, és később csak tovább mélyítette a kenyaiak abbéli, tapasztalatokkal erősített meggyőződését, hogy a társadalmi felemelkedés felé az etnikai kapcsolatokon keresztül vezet az út.
Ezt igazolta a következő két évtized is, amikor Daniel arap Moi a remények szerint a törzsi befolyási viszonyok kiegyenlítésén, valójában azonban saját klientúrája kiépítésén fáradozott, mégpedig oly mértékben, hogy 2002-ben - igaz, hogy ekkorra már eltelt egy évtized a többpártrendszer bevezetése óta - Kibaki kikuju létére egyértelmű győzelmet aratott az elnökválasztáson. Sikerében része volt persze annak is, hogy a politikai támogatásért cserébe kormányfői tisztséget ígért Odingának, aki a királycsináló pozíciójában érthető módon rosszul viselte, hogy Kibaki visszatáncolt ettől az ígéretétől. Elnökségének öt éve alatt a korrupció felszámolása érdekében tett kezdeti lépéseit sem követte folytatás, mint ahogy a hatalom decentralizációjára vonatkozó választási ígéreteit sem követték tettek, sőt: egy olyan alkotmányreform tervezetét bocsátotta népszavazásra, amelyben ellenfelei inkább az elnöki hatalom megerősítésének szándékát látták. A kezdeményezés az erőteljes ellenzéki kampány hatására el is bukott.
Eközben a Nyugat, pontosabban Washington számára a hidegháború után leértékelődött Kenya mint szövetséges ismét fontosabbá vált a terrorizmus elleni harc szempontjából, így az országra nem igazán nehezedett külső nyomás az erősödő szociális feszültségek és a demokrácia komoly hiányosságai kiküszöbölése érdekében. Már csak azért sem, mert eredményeket is fel tudott mutatni: bevezette az általános és ingyenes alsófokú oktatást, a gazdasági élet pedig - részben az idegenforgalomnak és az ország kereskedelmi kapu helyzetének köszönhetően - élénkülni kezdett. A gazdasági növekedés éves üteme 2006-ban hat százalékon állt. A fellendülésből azonban a kenyaiak többsége alig érzékel valamit - és ez megint csak az elittel (ezen belül a kikujukkal) szembeni gyűlöletet fokozta.
A mostani választásokra meglepő módon (vagy talán inkább tartva a még megőrzött pozíciók további eróziójától) az egykori - öt éve általa megbuktatott - állampárt is az ő jelölését támogatta, pedig az államalapító elnök fia, Uhuru Kenyatta is népszerű politikus. A magát szociáldemokratának valló Odinga most a jelek szerint valamilyen módon
mindenképpen részt kér
a hatalomból, miután két menettel korábban egy ideig még arap Moi utódjelöltjének is tekinthette magát, mígnem az utóbbi mégis Uhuru Kenyatta mellett döntött. Bírálói szerint azonban Odingától sem várható, hogy választási ígéreteit betartva végre megtisztítja az országot az etnikai politizálástól és a korrupciótól: jövőbeni diktátort látnak benne, aki legfeljebb keménykezűségével különbözik majd a nála másfél évtizeddel idősebb, betegeskedő, fontos tanácskozásokon is el-elbólintó Kibakitól.
Egyelőre azonban még nem tartanak itt a dolgok: ezen a héten kezdődnek a tárgyalások a két politikus között, amelyeken John Kufour ghánai elnök, az Afrikai Unió elnöke közvetít. Előzőleg már mások mellett Desmond Tutu, az ismert dél-afrikai érsek és békéltető, Washingtonból pedig az afrikai ügyekben eljáró Jenday Frazer járt az országban. A kenyai emberéleteken túl is nagy a tét: az ország egy hatalmas válságövezeten belül számított eddig stabil tényezőnek - gondoljunk csak a vele határos Szudánra, Szomáliára, Ugandára. Az utóbbi, valamint mellette a tengertől ugyancsak elzárt Ruanda számára gazdasági szempontból Kenya a legfontosabb köldökzsinór a külvilág felé. Mindenesetre biztató, hogy Odinga lefújta a hét elejére tervezett ellenzéki tüntetéseket, és mindkét fél hajlandó tárgyalni a jövőről.
