Magyar Narancs: Emlékszik még a kunduzi bombázás estéjére?
Jecs Lajos: Tökéletesen. Szeptember 28-án a tálibok elfoglalták Kunduzt. Kemény harcok zajlottak azokban a napokban, és mindössze tízen maradtunk külföldiek a kórházban, hogy segítsünk a helyi orvosoknak és ápolóknak. Hétfőtől szombat reggelig négy-ötszáz sérültet láttunk el. A harcok ellenére a kórház volt akkor a legbiztonságosabb hely a városban, hiszen a tálibok és a kormányerők is tiszteletben tartották. Voltak persze a közelben harcok, volt egy nap, amikor a kórház is a frontvonalra esett, és a mi épületeinket is érték a lövedékek, de minket nem bántottak. A valódi csapás onnan jött, ahonnan a legkevésbé vártuk volna: az amerikaiaktól. Emlékszem, hajnali két óra nyolc percet mutatott a telefonom, amikor felébredtem, valószínűleg az első robbanásra. Négyen aludtunk egy irodaszobában, pár méterre a kórház épületétől. A szobánk golyóálló ajtókkal és ablakokkal volt felszerelve, hogy ki tudjunk tartani egy ideig, ha valaki betörne a kórházépületbe. A bombákkal szemben viszont kevésbé hatásos. Elkezdtem hívogatni a kollégákat, egyikük teljesen sokkos állapotban volt, mondta, menjünk segíteni, mert rengeteg a sérült. De nem tudtunk, mert kint még mindig bombáztak. Pár perccel később kopogtak az ajtónkon, és ott állt egy helyi kolléga: a karja leszakadt, az egyik szeme is odavolt, és ömlött belőle a vér. Akkor jöttem rá, hogy mennyire nagy bajban vagyunk. Amennyire tudtuk, megpróbáltuk ellátni, majd amikor egy óra elteltével vége lett a bombázásnak, kimentem az épületből túlélők után kutatni. De a kórházba nem tudtam bejutni, mert lángokban állt.
MN: Mikor jött a segítség?
JL: Amikor feljött a nap, olyan hat óra felé, megérkezett a helyi kórház pár mentője, és mi felpakoltuk a sérülteket. Aztán beindult újra a lövöldözés. Végül katonák jelentek meg a kórház területén, akik kikísértek minket a reptérre.
| ||
MN: Nyilvánvaló volt, hogy a katonák milyen szándékkal érkeztek?
JL: Amikor először megláttuk, hogy közelednek felénk a fegyveresek, azt nyugtalanítónak találtuk. Szerencsére a parancsnokuk hamar megnyugtatott minket. Talán a kormányerőktől lehetett.
MN: Mennyire tartják tiszteletben a harcoló felek az orvosokat és az ápolókat?
JL: Nagyon. Volt például olyan, hogy a felfegyverzett tálibok hozták a sérültjeiket, én meg épp kinn cigiztem a sürgősségi előtt. Amikor megláttam őket, mondtam, hogy vagy lerakják a fegyvert, vagy nem jönnek be – a mi kórházaink szabályzata ugyanis tiltja a fegyvert az épületben. Erre elmentek a fegyverszekrényekhez, szépen berakták, amijük volt, majd vitték a sebesülteket a kórházba. Szóval a harcoló felektől nem kellett tartanunk.
MN: Akár még a városba is zavartalanul bemehettek volna?
JL: Azt azért nem. Legalábbis Kunduzban nem. Itt csak a szállás és a kórház között mozoghattunk, és akkor is csak sofőrrel. Az ilyen helyeken mindig van egyfajta félelem, hogy elrabolják a külföldieket, hiszen mégiscsak jó pénzeket lehet értük kérni. Viszont három-négy évvel ezelőtt dolgoztam az afgán fővárosban, Kabulban is: ott volt egy nagyobb bevásárlóutca, ahova el tudtunk menni boltokba vagy éttermekbe. Kabulban dolgozva egy időben mobil klinikával jártam a környéket is, ahol aztán több tálib vezetővel tárgyaltam, hogy megértessem velük, kik vagyunk, és miért vagyunk az országban. Ez alatt az idő alatt nem volt semmi problémám: ők is belátták azt, hogy szükségük van arra az ellátásra, amit biztosítani tudunk. A mobil klinikával ráadásul rengeteget láttam az országból is: olyan helyekre jutottam el, ahova civil európaiként nem sok embernek van lehetősége eljutni. És Afganisztán tényleg gyönyörű hely.
MN: Amikor mobil klinikát visz, mi biztosítja a védelmet? Csak az autón lévő MSF-logó?
JL: Csak annyi. De még a szálláson sincs fegyvere a testőrünknek. A szervezet egyetlen helyen alkalmazott fegyveres őröket: Szomáliában. Ott máshogy nem működött.
MN: Mitől függ, hogy a helyiek elfogadják-e a szervezet segítségét vagy nem?
JL: Nagyon sokat számít az iskolázottság. A tálib vezetők elegendő időt töltöttek iskolában, az utasítás pedig tőlük jön, amit az embereik tiszteletben is tartanak. Szomáliában ennél nagyobb a fejetlenség.
MN: Kell-e attól tartani, hogy a jövőben megtörténhet a kunduzihoz hasonló eset?
JL: Sajnos igen. A világ eljutott egy olyan pontra, hogy senkit és semmit nem tisztelnek. Ez Jemenben és Szíriában is nagyon látszik. Ezért voltunk kénytelenek bezárni a szíriai missziónkat is. Valamennyi segítséget azért ott is adunk még helyi kórházaknak, de egyre kevesebb a még működőképes intézmény, hiszen sokat lebombáztak.
MN: Hogyan kell elképzelni azokat a kórházakat, amelyekben dolgozik?
JL: Kunduzban egy traumakórházban dolgoztam. Egy régi szövőgyárból alakították át, de egész jól megfelelt a célnak, egyes magyarországi kórházakkal is vetekedne. Rengeteg életmentő műtétet hajtottunk végre, három műtőnk is volt, és a sürgősségi betegellátónk is jól fel volt szerelve.
MN: Az MSF-nél a háborús sérültek ellátása a legfontosabb?
JL: Nem csak az, én például voltam kétszer ebolamisszión is Libériában. Két nagyobb területen vagyunk aktívak: egyrészt segítünk az olyan humanitárius vészhelyzetekben, amelyekre hirtelen kell reagálni, mint például a cunamik, földrengések vagy épp az ebolajárvány, másrészt nagy számban vannak olyan instabil országok, ahol már évtizedek óta jelen vagyunk, mint Afganisztánban vagy Kongóban. Ilyenkor sem kizárólag konfliktuszónákban dolgozunk, de ahol hosszabb misszióink vannak, ott gyakran előfordulnak fegyveres összecsapások is. Afrika turistaparadicsomaiba nyilván nem megyünk. Az ellátás típusa pedig helyről helyre változik: Kunduzban csak traumaellátás van, de amikor Dél-Szudánban dolgoztam, az ottani kórházban volt minden a háborús sérülésektől a megfázásig. Ott a semmi közepén épült a kórházunk, és rajtunk kívül nem volt senki, aki ellátta volna a betegeket, míg Kunduzban volt egy helyi kórház is a városban.
MN: Miért döntött úgy, hogy csatlakozik a szervezethez?
JL: Korábban mentőztem Budapesten és Szolnokon, és nagyjából öt évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy kiégtem. Úgy döntöttem, keresek valami mást. Nálam az volt a döntő, hogy az MSF-nél azokkal az emberekkel foglalkozhatok, akiknek tényleg szükségük van rá. Nem voltam persze Magyarországon sem felesleges mentőápolóként, de itt előfordul, hogy semmiségekre is mentőt hívnak, míg egy konfliktuszónában szinte minden eset komoly.
MN: Nem volt sokkoló, amit a konfliktuszónákban látott?
JL: Tíz év mentőzés alatt is láttam már sok mindent, de az, ami az MSF-nél fogadott, teljesen más volt. Emlékszem a legelső esetemre Kunduzban: egy katonát hoztak be, aki taposóaknára lépett. Hívtak, hogy van egy sérült, akit el kellene látnom. Amikor benyitottam, ott feküdt egy ember a hordágyon, akinek leszakadt mindkét lába, de nem tudta még felfogni, hogy mi történt vele, nézte a csonkokat, majd elkezdett velük hadonászni, miközben a vér fröcsögött mindenfelé. Kellett vennem egy mély levegőt, mielőtt el tudtam kezdeni vele foglalkozni. Idővel aztán hozzá lehet szokni. Azóta rengeteg szörnyűséget láttam, például gyerekeket, akiknek leszakadtak a végtagjai.
MN: És mi az, amihez nem lehet hozzászokni?
JL: Nem tudom, nekem személy szerint mi lenne ilyen. Mindig is távol tudtam tartani magam attól, amit ilyen helyzetben tapasztalok. Ráadásul a munkám során rengeteg halált látok, ha nem zárom ki a tudatomból, talán nem is tudnék itt dolgozni.
| Az Orvosok Határok Nélkül A Médecins Sans Frontières (MSF) nemzetközi, független humanitárius szervezet, amely fegyveres konfliktusok, járványok, természeti katasztrófák sújtotta területeken nyújt orvosi segítséget. A szervezetet 1971-ben, Párizsban alapították orvosok és újságírók, köztük Bernard Kouchner, a Sarkozy-kormány külügyminisztere, miután közülük többen a Francia Vöröskereszt önkénteseiként megjárták a biafrai háborút. (Nigéria kőolajban gazdag keleti tartománya, Biafra 1967-ben kikiáltotta függetlenségét; több évig elhúzódó, véres polgárháború kezdődött az országban, amely végül éhínségbe és komoly humanitárius válságba torkollott.) A szervezet hitvallása szerint az egészségügyi szolgáltatások mindenkit megilletnek nemre, vallásra vagy származásra való tekintet nélkül. Az MSF-nek ma közel 35 ezer alkalmazottja van 70 országban (orvosok és ápolók mellett logisztikai munkatársak, valamint higiéniai szolgáltatások szakértői), de a fejlődő országokon és a kríziszónákon kívül dolgoznak a görögországi menekülttáborokban is. 1999-ben az MSF megkapta a Nobel-békedíjat. A kunduzi eset nem az egyetlen, amikor támadás ért egy MSF támogatta intézményt: idén április végén a szíriai Aleppóban semmisítette meg egy légitámadás az Al Quds Kórházat, ahol legalább 55 férfi és nő vesztette életét, beleértve az ostromlott város utolsó gyermekorvosát. |
| A kunduzi bombázás 2015. október 3-án hajnalban az amerikai légierő részben megsemmisítette az afganisztáni Kunduzban található MSF-kórházat. A támadásban 42 ember meghalt – 24 beteg, 14 orvos és ápoló, valamint további négy kórházi alkalmazott –, és többtucatnyian megsebesültek. A mozdulni képtelen betegek közül többen bennégtek az épületben, és szemtanúk szerint több menekülőt is célzott lövések értek. Az MSF többször (utoljára öt nappal a támadás előtt) elküldte a kórház GPS-koordinátáit a harcoló feleknek, jelezve, hogy a helyszín sérthetetlenségét tartsák tiszteletben. Az amerikai hadsereg belső vizsgálata szerint az épületet emberi mulasztás miatt bombázták le: a repülő legénysége összetévesztette egy fél kilométerrel arrébb álló kormányzati épülettel, amit valamivel korábban elfoglaltak a tálibok. A hadsereg 3000 oldalas, 65 szemtanú megkérdezésével készült beszámolója szerint a légitámadás fél órán át tartott, és a repülők 211 bombát dobtak le a kórház épületére. A támadás hajnali 2 óra 8 perckor kezdődött. A Kabul közelében található bagrami légibázisra, a különleges műveleti erők egyik tisztjéhez 12 perccel később futott be egy hívás az MSF-től, amelyben jelezték neki, hogy az amerikai repülő rossz épületet lő. További 17 percbe telt, mire leállították a bombázást. A kórházban dolgozók az MSF beszámolója szerint összesen 18-szor hívták az afgán és az amerikai hadsereget, hogy baj van. A BBC azt írta, 16 amerikai katona ellen indult fegyelmi eljárás, de büntetőjogi felelősségre vonás nem történt. A vizsgálat eredményét a sajtóval ismertető John Campbell tábornok szerint az amerikai hadsereg több hibát is elkövetett aznap este: a katonák túlságosan fáradtak voltak, a repülőn nem működött megfelelően a kommunikációs berendezés, és nem volt minden rendben a támadások tervezési és engedélyezési folyamatával sem (például nem tájékoztatták megfelelően a katonákat a felszállás előtt, és nem vitték magukkal a védett épületek koordinátáit tartalmazó listát). A repülőgép legénysége ráadásul koordináták helyett külső ismertetőjegyek alapján próbálta beazonosítani a célpontot. Vajon hányszor történhetett meg korábban, hogy a légitámadások során a katonák elnézték a célpontot? Hiszen ha nem egy ennyire fontos szervezet kórházát lövik szét Kunduzban, akkor talán soha nem derül fény a történtekre. |
