A referendum eredménye jogilag nem kötelező érvényű, azaz a brit kormánynak nincs alkotmányos kötelessége bármit is lépni – akár figyelmen kívül is hagyhatja az eredményt, és zavartalanul tovább kormányozhatja az uniós tagállam Egyesült Királyságot. Amit persze nyilvánvalóan nem fog megtenni – de a kilépésnek sem a jogi, sem a politikai feltételei nem világosak. Sem az Egyesült Királyságon belül, sem azon kívül. A lisszaboni szerződés 50. cikke szerint a kilépő tagállamnak először hivatalosan jeleznie kell az Európai Unió Tanácsa felé a távozási szándékát. Ha ez megtörténik, ketyegni kezd az óra: két év múltán automatikusan semmissé válnak az EU-val kötött szerződések, és megszűnik az illető ország tagsága. Hogy milyen feltételek mellett fog a jövőben együttműködni az unióval vagy annak tagállamaival, hogy a felek igényt tartanak-e valamiféle megegyezésekre például a bevándorlás, munkavállalás és a kereskedelem terén, azt ezen idő alatt kell megtárgyalni. A felek megegyezhetnek abban is, hogy meghosszabbítsák ezt a kétéves időszakot.
Ki lépjen ki?
David Cameron, a maradásért síkra szálló konzervatív miniszterelnök még a múlt pénteken bejelentette, hogy az októberi pártkongresszus előtt lemond, és utódja kezdheti el a tárgyalásokat a kilépésről. Hogy Cameron nem szívesen vinné el a balhét, az érthető; hogy miért októberben akarná csak átadni a kormányrudat, már kevésbé. Cameron (és az uralkodó tory álláspont) szerint előbb informális tárgyalásokat kellene folytatni az EU-val, aztán lehet hivatalosan is elindítani a folyamatot; hétfőn a kormányfő arról beszélt, hogy a mostantól számított két év múlva az Egyesült Királyság még nem állna készen a függetlenségre – több idő kell, hogy ezt menedzseljék.
A Konzervatív Pártot a népszavazási kérdés nemhogy megosztotta, de egyenesen a szakadás szélére sodorta már a kampányban. A 330 tory képviselőből legalább 130 – a miniszterelnökkel szemben – a kilépés mellett lépett fel, egy kisebb csoport egyenesen bizalmatlansági indítványt fontolgatott Cameron ellen. Egyes győzelemittas kilépéspárti konzervatív képviselők és az őket támogató sajtó most a kilépési tárgyalások mihamarabbi megkezdését szorgalmazzák – a kormányzati tisztség nélküli tory képviselők úgynevezett 1922-es Bizottsága például lapunk megjelenésének napjáig lezárná a jelölési folyamatot, hogy legkésőbb szeptember 2-ig elfoglalhassa a helyét az új miniszterelnök. Ám a kilépés mellett szívvel-lélekkel elkötelezett új kormányfő feltalálása nem biztos, hogy önmagában elég a folyamat elindításához. Mértékadó brit alkotmányjogászok véleménye szerint a kormánynak ehhez parlamenti felhatalmazásra van szüksége, s ilyen igénnyel már némely képviselő is fellépett (például egy bizonyos David Lammy nevű munkáspárti honatya). Az pedig, hogy az új kormányfő, bárki is legyen az, hogyan szerzi meg az alsóházi többséget a kilépési kérelem beadásához, ugyancsak homályos: a
House of Commons 650 képviselőjének többsége ugyanis ellenzi a Brexitet. (Vagy legalábbis péntek hajnalig ellenezte.) Könnyen lehet, hogy a kilépéspárti toryknak munkáspárti szavazatokra is szükségük lesz a kilépési tárgyalások megkezdéséhez. De előfordulhat-e az, hogy a Munkáspárt segítő kezet nyújt ehhez a toryknak?
A népszavazási kampány nemcsak a konzervatív pártot, de a Labourt is szétzilálta. A hétvégén Jeremy Corbyn pártelnököt párttársai megpróbálták lemondásra bírni, lapzártánkig sikertelenül. Árnyékkormányának szinte minden tagja vette a kalapját, mire Corbyn a grassrootot, mezei támogatóit mozgósította; hétfő este a viharos frakcióülés után háromezer elszánt corbynista követelte a parlament előtt az elnök tovább szolgálását. Corbyn, bár névleg a híve volt, nem sokat tett a maradás érdekében: arra például nem volt hajlandó, hogy együtt mutatkozzon a miniszterelnökkel, holott az uniós tagság mellett kampányoló csapat, a Stronger In (Erősebb bent) a felmérések alapján arra jutott, ez mozdítaná meg igazán a Munkáspárt választóit is. A Politico oknyomozó írása szerint a kampánystáb (amelyben Cameron emberei mellett munkáspárti káderek is dolgoztak) valósággal könyörgött Corbynnak, még Gordon Brown egykori miniszterelnököt is bevetették a meggyőzésére, de az elnök hajthatatlan maradt. Úgy vélte, a Munkáspárt azért bukott akkorát a tavalyi parlamenti választáson, mert egy évvel korábban, a skót függetlenségi népszavazás idején valójában Cameronék szekerét tolták, amikor a skótok maradása mellett álltak ki. A Labour nem volt hajlandó a választói adatbázisát sem megosztani; attól féltek, hogy a toryk ellopják a nyilvántartást. De Corbyn nem csak ezért vonta ki magát a kampányból. A korábbi években a demokrácia állítólagos hiánya és a munkások érdekeinek semmibe vétele miatt többször is hangot adott erős ellenérzéseinek az unióval szemben. A BBC információi szerint közeli munkatársaival leginkább szabotálni próbálta a kampányt: igyekezett felvizezni az üzeneteit, nehogy a választókban komolyabb érdeklődés támadjon. Ugyanakkor az is tény, hogy a kilépés olyan angliai választókerületekben aratott nagyarányú győzelmet, ahol a Munkáspárt egykor hagyományosan erős volt: a maradáspárti kampány itt aligha lett volna túl népszerű, és inkább a UKIP malmára hajtotta volna a vizet. (Ez lehet a Labour Jobbik-dilemmája.)
A kedd reggeli állás szerint a Munkáspárt parlamenti frakciója – mivel leváltani Corbynt nem tudják – a pártszakadást fontolgatja, s az ő okoskodásuk sem alap nélküli. A Munkáspárt nagyjából 30 százalékon áll, a maradásra 48 százalék voksolt: ha a különbséget a Munkáspárt valahogyan, például a Brexit valaminő visszacsinálásának ígéretével be tudná húzni, akár kormányra is kerülhet (akár a Skóciában egyeduralkodó Skót Nemzeti Párttal együtt). De ugyanennyire elképzelhető az is, hogy a Munkáspárt a következő hetekben, hónapokban egyszerűen eltünteti magát a brit politikából.
A kilépést nem csak a két nagy párt és a kormányzás totális káosza, meg az előre hozott választások mind reálisabb perspektívája nehezíti. Az 1998-as úgynevezett Skócia-törvény előírja, hogy a skót parlament beleegyezése nélkül az Egyesült Királyság nem hozhat olyan törvényt, ami Skóciát kivonná az uniós szerződések hatálya alól (ugyanez vonatkozik Walesre és Észak-Írországra is). Ezt a törvényt ugyan bármikor eltörölheti a brit parlament, ám politikailag ez nem lenne egyszerű játszma. Nicola Sturgeon skót miniszterelnök asszony már amúgy is arról beszélt, „nagyon valószínű”, hogy Skócia újabb függetlenségi népszavazást fog tartani.
Tűzveszély
Ugyancsak aggasztó politikai állapotokat hozott létre a népszavazás Észak-Írországban.
A tartomány választóinak 56 százaléka szavazott a maradásra, s az izgalmas mindebben az, hogy nem az etnikai-felekezeti választóvonalak döntöttek. Vagyis hogy igen, de némi csavarral. A választókerületek etnikai-felekezeti arányainak és pártszimpátiáinak vizsgálatából (nagyjából) az derül ki, hogy a katolikus (ír tudatú) kisebbség – függetlenül attól, hogy a radikálisabb (a helyi terminológával: republikánus) Sinn Féin, vagy a mérsékeltebb, balközép (a helyi szóhasználattal: nacionalista) SDLP híveiről beszélünk – egyöntetűen a maradás mellett tette le a garast. Ám ez, bármennyire is magától értetődő, kevés lett volna a Remain regionális győzelméhez. Az pedig már kevésbé magától értetődő, hogy az unionista (brit tudatú, protestáns) többség egy része is a maradás mellett voksolt. Megosztottságuk nagyjából az unionista közösség pártszimpátiáit tükrözte: a radikálisabb, nagyon brit, és a távozás mellett kampányoló Demokratikus Unionista Párt (DUP) szavazói akartak lelépni, míg a mérsékeltebb, békülékenyebb, centrista kistestvér, az Ulsteri Unionista Párt (UUP) szavazói választották a maradást, ugyancsak összhangban azzal, amit a pártjuk tanácsolt nekik. Nem túl nehéz azonban elképzelni azt a közeljövőt, amikor súlyos megpróbáltatások érik ezt a törékeny és részleges békét az identitások (felekezetek, nemzetek) között. Az 1998-as rendezés, a Nagypénteki Egyezmény éveken át tartó, az alacsony intenzitású polgárháborúval párhuzamosan zajló, drámai tárgyalások után hozta létre azt az alkotmányos, politikai és nemzetközi politikai konstrukciót, amelyet mindkét közösség többsége valamennyire a sajátjának érzett. (És amelynek tíz hosszú évre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán működni kezdjen.) Eme építmény – melynek egyik fundamentuma éppenséggel az Észak-Írországot is magában foglaló Egyesült Királyság és az Ír Köztársaság uniós tagsága volt – minden eleme összefügg egymással: Írország és az északír katolikusok lemondása az egyesülésről, a nyitott (a napi gyakorlatban: nem létező) határ Írország és Észak-Írország között, Írország és Észak-Írország különleges kapcsolatai, az angol–ír szívélyesség, a tartomány belső politikai viszonyainak alkotmányos kiegyensúlyozása. Nagy-Britannia kilépése az EU-ból szükségszerűen a határőrzés visszaállításához vezet, az unió – elsősorban London és Dublin közötti – közvetítő szerepének megszűnéséhez, és a tartományba áramló nem kevés uniós forrás elapadáshoz. A katolikus közösség ezt másként, mint árulásként nem is élhetné meg, s innen viszont egyenes út vezet az északír függetlenség, helyesebben Észak-Írország és Írország egyesülése kérdésének a kinyílásához. És ami ezzel jár: a tetszhalott republikánus mozgalom, sőt, akár a physical force republicanism – a terrrorizmus – újjáéledéséhez. (És ha nem az egykori IRA fedőpártja, az 1998 óta lecsendesült Sinn Féin lesz ennek a fedőszervezete, majd lesz más.) Az pedig egészen elképesztő, hogy a brit kormány Észak-Írországgal foglalkozó kváziminisztériumának, a Northern Ireland Office-nak a vezetője, Theresa Villiers – egy közszolga! – mindezen körülmények ismeretében is a kilépés mellett kampányolt: a tűzoltóautó sofőrje spriccelte imigyen a benzint a szunnyadó parázsra.
A kilépés trollja
Péntek hajnal óta óráról órára világosabbak a kilépés katasztrofális következményei – de lehetséges-e, hogy Cameron utódja (bárki is legyen az), s az őt kormányfővé választó parlamenti többség kicselezi a többségi népakaratot, és Nagy-Britannia valami furfanggal mégis tagja marad az Európai Uniónak?
Ezt a népszavazást nem a racionális érvek nyerték meg. Annál nagyobb szerepet játszott benne a 25 éve a kilépésért kampányoló, és 1999 óta EP-képviselő UKIP-vezér kitartása. Nigel Farage elpusztíthatatlan: 21 évesen súlyos autóbalesetet élt túl, nem sokkal később hererákkal diagnosztizálták, pár évvel ezelőtt azt is megúszta, amikor lezuhant az őt szállító helikopter. „Mivel háromszor majdnem meghaltam, sokkal hajlamosabb vagyok kockázatot vállalni” – mondta egy ízben a Telegraphnak. Ügyes szónok, és a legkevésbé sem tisztel semmiféle tekintélyt; emlékezetes fellépése volt, amikor Herman von Rompuynek, az Európai Tanács akkori elnökének azt vágta a fejéhez, annyira karizmatikus, mint egy „nedves rongy”, megjelenése pedig egy alacsony beosztású hivatalnoké. „Mégis, ki maga? Én soha nem hallottam önről, Európában senki nem hallott önről. Szeretném megkérdezni, elnök úr: mégis, ki szavazott önre?”
A kérdés Farage és a UKIP számára most az: merre tovább e győzelem után? Az alsóházban egyetlen képviselővel rendelkező párt aligha kap lehetőséget arra, hogy részt vegyen a kilépési tárgyalásokon, a Brexitet követően pedig nem fog tudni olyat kínálni, ami miatt vonzó lehet nagyobb számú választónak. Farage ráadásul elesik európai parlamenti mandátumától is, amely révén idáig a legtöbb szereplési lehetőséget kapta. A túlélésre, sőt, a növekedésre a legnagyobb esélye épp akkor lenne, ha a 48 százalék most valamiképpen kicselezné azt az 52-t.
„El kell fogadnunk a népszavazás eredményét. Tiszteletben kell tartanunk a közvéleményt és a választói akaratot” – ezt a Corbyn árnyékkormányából eltávolított, maradáspárti Hilary Benn munkáspárti képviselő mondta a hétvégén. Bárki is jön Cameron után, aligha tehet mást, mint előbb-utóbb működésbe hozza az 50. cikket. Innen lesz szép nyerni – a következő körben.
| A közös nevező Vajon hol folytatódhat az európai dezintegráció, melyik tagállam követheti Nagy-Britannia példáját? *
Margot Wallstrom svéd külügyminiszter a brit népszavazás előtt arra figyelmeztetett, hogy a kilépés sikere után újabb országok választhatják az elszakadásnak ezt az útját; különösen Svédország, Dánia és Hollandia helyzete tűnhet aggasztónak. Ezek az országok gyakran kerültek egy platformra Londonnal, s hagyományosan a Németországgal szembeni ellensúlyt látták az Egyesült Királyságban. Mivel az északi királyságok méretükhöz képest lényegesen nagyobb részt vállalnak a közös kasszából, több munkahelyet teremtenek a szegényebb tagállamokból érkezőknek, és lélekszámarányosan több menekültet is fogadnak be, e három tag elvesztése beláthatatlan következményekkel járna. Mindhárom országban jelentős hagyománya van az euroszkepticizmusnak. A dánok népszavazáson maradtak ki az eurózónából, és egyszer elvetették az unió alapszerződését is. A svédek szintén nem vezették be a közös valutát, és már a belépéskor is rezgett a léc. A hollandok pedig népszavazáson vitték be az első torpedót az európai alkotmány tervezetének, amit aztán a francia referendum végzett ki. Mindhárom országban jelentős, EU-ellenes szélsőjobboldali pártok működnek, Hollandiában a Szabadságpárt (PVV) vezet a közvélemény-kutatásokban, a Dán Néppárt tavaly második lett a választásokon. Svédországban jelen van a radikális baloldali és jobboldali EU-ellenesség is. Nagy-Britanniában 1975 és 2016 között csak nagyon rövid időszakokban volt többsége a kilépésnek; a múlt csütörtökön végül a választók 36 százaléka szavazott mellette, 34 százalékuk a maradásra. A kampány lényegesen nem változtatott az EU megítélésén, ám sikeresen mozgósított egy olyan nagy létszámú választói tömböt, amely korábban nem rendelkezett politikai képviselettel. Az EU-ról tavaly novemberben a britek 30 százalékának volt pozitív, 31 százalékának negatív véleménye; ezek a 28 tagállam körében rossz mutatók, de jobbak a cseh, osztrák, görög vagy ciprusi közvélemény bizalmi indexénél. Az északi országokban ennél jobbak az arányok; a fő baj mégis az, hogy a britek lényegesen bizalmatlanabbak és kevéssé informáltak voltak az európai ügyekben, mint a legtöbb tagállam szavazói. A britek 63 százaléka nem bízik az EU intézményében – ennél magasabb arányt csak Görögországban és Cipruson mértek az Eurobarometer közvélemény-kutatói. Az északi euroszkepticizmus a britnél tájékozottabb és befogadóbb politikai térben működik. A brit háztartások 40 százalékában soha nem beszélnek európai ügyekről otthon, ez a mutató Svédországban mindössze 12, Hollandiában 17, Dániában 20 százalék. A három országban a lakosság negyede, harmada aktívan tárgyalja otthon az európai politikát, így itt nehezebb nagy választói tömböket találni, akik elhiszik, hogy az EU be akarja tiltani a tejeskancsót vagy azt, hogy négyesével árulják a banánt. Az északi országok arányos képviseleti rendszere időnként meghökkentően partikuláris politikai csoportoknak is parlamenti képviseletet biztosít, míg az egyfordulós brit többségi választási rendszerben tömegeknek nincsen képviseletük. (A UKIP 2015-ben a szavazatok közel 13 százalékával egyetlen mandátumot szerzett a 650 fős alsóházban.) A kilépés győzelme azért keltett meglepetést, mert a Leave-tábor sikeresen mozgósított olyan választókat is, akik csak nagyon ritkán vagy soha nem vesznek részt választásokon. Ez a frissen aktivizálódott, sőt radikalizálódott választói csoport parlamenti képviselet hiányában single issue politikai akcióban formálódott csoporttá. A szavazás napján már nyíltan a londoniakkal és a skótokkal szemben azonosította magát. Az idegengyűlölet közös nevezőt teremtett az idős szavazók körében népszerű nosztalgikus imperalializmus és az új keletű, s a brit identitás egyes elemeit megkérdőjelező angol nacionalizmus számára. Szinte homogén választói körről van szó: férfi többségű, tanulatlan és legalábbis nem fiatal, döntően angol csoport, akik a maradáspártiakkal szemben nem adtak sem az üzleti élet, sem a szakszervezetek, sem az egyházak, sem az agytrösztök vagy a nemzetközi szervezetek véleményére. Az északi országokban a kritikus hozzáállás árnyaltabb, és az esetek legalább felében megáll annál, hogy egyes jogköröket, például a monetáris politikát tartsák távol a közös intézményektől; és racionális érvekkel ez a szavazókör többnyire elérhető. A Pew Global Attitudes/Trends június elején publikált felmérése szerint ugyan a hollandok, a svédek és a dánok relatív többsége is szeretne nemzeti hatáskörbe venni jögköröket, de az így gondolkodók jelentős része a tagságot nem vonná kétségbe. Ráadásul jelentős társadalmi csoport áll velük szemben, amely elkötelezett híve az EU-tagságnak, és az integráció mostani fokát vagy ennél is mélyebb integrációt támogatna. Hollandiában a TNS-NIPO a brit népszavazás másnapján készített felmérése szerint változatlan az a több éve tartó folyamat, melynek során csökken az uniós tagság híveinek az aránya, de a biztosan tagságpárti 33 százalékos tábor jóval nagyobb a biztosan kilépéspárti 17 százaléknál. Az északi országokban összességében többen vannak azok, akik bővíteni, de legalább szinten tartani szeretnék az EU jogköreit – ezzel szemben a briteknél még a maradáspártiak nagy része is jogköröket vonna el az uniótól. Az északi euroszkeptikusok a britnél lényegesen tájékozottabb, és az unió intézményeit lényegesen többre becsülő maradáspárti táborral állnak szemben. Bár az elkötelezett EU-pártiak aránya csak kevéssel magasabb Hollandiában és a két másik királyságban a hasonlóan gondolkodó britek arányánál, a brit tagság pártjával szemben ezek az emberek hisznek és bíznak az unióban, és nem gyengítendő, szükséges rosszat látnak benne. A két nagy brit párt, a konzervatívok és a munkáspártiak maguk is megosztottak voltak a kilépés vagy a hatáskörszűkítő maradás mellett, az erős uniót csak a marginális zöldek és a liberálisok védték. Ezzel szemben az unió az északi királyságokban a hagyományos néppártok támogatását élvezi. Az északi országok még okozhatnak bizonytalanságot és kellemetlen meglepetéseket, ugyanis a fejlett vitakultúra és az árnyalt vélemények miatt elképzelhető, hogy változásokat fognak követelni. A TNS-NIPO-felmérés szerint a hollandok jelentős része népszavazáson szeretne dönteni a tagságról, részben függetlenül attól, hogy jelenleg mi a véleménye a tagságról, továbbá az egész északi térségben relatív többségben vannak azok, akik az unió hatásköreit szűkítenék. Ezzel együtt jelenleg nem látható olyan politikai erő, amely többséget tudna a kilépés mögé állítani. Ha a következő gyenge láncszemet keressük, akkor a Pew Research és az Eurobarometer adatai alapján Bécsre kell vetni tekintetünket. Ausztriában az idegengyűlölő, nacionalista Szabadságpárt néhány hete az elnökválasztás második fordulójában hajszál híján maga mögé állította a többséget, s Ausztriában lényegesen negatívabb az EU megítélése, mint az Egyesült Királyságban. Úgy tűnik, leginkább itt adottak a lehetőségek arra, hogy az unió ellen mobilizálják a választók többségét. Antal Dániel |
