2014. szeptember 29-én, hétfőn Hongkong lakossága különös hírekre ébredt. A rendőrség éjszaka – korábban sosem tapasztalt – erőszakot alkalmazott a békésen tüntető diáksággal szemben. A hír óriási megütközést keltett, mondhatni, traumatizálta a közvéleményt. Az emberek az élet különböző színterein próbálták felidézni, megérteni az okokat: hogyan lehetséges az, hogy a mi rendőrségünk a mi gyerekeinkre támadt könnygázzal, gumibotokkal? És miért állítottak elő fiatalokat, ha csak órákra is, a rendőrségen? A közvélekedés szerint a gyerekek csak éltek a jogukkal, a szólásszabadság jogával, és nem viselkedtek ellenségesen. A rendőrség akciója ezzel szemben aránytalan és agresszív volt, s nem is lehetett más célja, mint színtiszta provokáció – gondolta az utca embere.
Hongkongban elég izgalmasra sikeredett ez a nyár. A július elsején (a visszacsatolás évfordulóján) tartott szokásos, civil szervezetek felhívására megrendezett felvonuláson szokatlanul hatalmas tömeg verődött össze. A Victoria Parkból a központ felé tartó mintegy félmillió ember, akit néhány erőteljes felhőszakadás és némi rendőrségi kellemetlenkedés sem tántorított el céljától, talán először tapasztalhatta meg, hogy repedezik a társadalmi stabilitás egy-két alappillére. Egyrészt a rendőrség, mely alapvetően polgárbarát, azaz együttműködik a civilekkel, és partneri viszonyban végzi a munkáját, most mindent elkövetett, hogy a felvonulók ne érjék el a céljukat. Felesleges forgalomkorlátozásokkal akadályokat gördítettek a tömeg elé, s így a korábban 3-4 órásra tervezett demonstráció 7-8 óráig is eltartott. Mindeközben kisebb-nagyobb provokációk is előfordultak, néhányan az éjszakai órákban megpróbálkoztak középületek elfoglalásával – követve a 2013-ban alakult Occupy Central mozgalom stratégiáját –, így a híresen polgárbarát rendőrség úgy 500 embert be is gyűjtött. Másrészt a városvezetés a mérvadó sajtóval összhangban csupán néhány tízezerre becsülte a tüntetésen részt vevők számát, ami jelentős kételyeket ébresztett a közösségben akár a politikai vezetés intenciói, akár a sajtó elfogulatlan működésével kapcsolatban.
A pekingi vezetés augusztus utolsó napjaiban közölte a hongkongiakkal, hogy a város a Kínai Népköztársaság része, ezért joga és felelőssége segítenie a demokratizálódási folyamatot. Azaz engedélyezi a szabad választásokat 2017-ben – a jelöltállítás jogát (3 fő kiválasztását) azonban magánál tartja. A hongkongiak árulásnak és fenyegetésnek érezték a kínai politikai vezetés e kinyilatkoztatását. Különben is C. Y. Leungot, a jelenlegi városvezetőt már addig is sokan tartották kínai (értsd: kommunista) ügynöknek, aki titokban Hongkong teljes behódolását készíti elő.
A diákszervezetek szeptember második felében sztrájkot hirdettek, amelynek társadalmi elfogadottsága eleinte vegyes volt, sokan nem is vettek részt az akciókban. Ám a vasárnapi rendőri erődemonstráció radikálisan megváltoztatta a közfelfogást. Ama szeptember végi hétfőn a fiatalok vezetésével tüntetők lepték el a város néhány stratégiailag fontos pontját, barikádokat állítottak a főútvonalakon – az Occupy Central mainstream mozgalommá lett –, s még éjszakára sem mentek haza. Ezzel kezdetét vette Hongkong újkori történelmének legnagyobb szabású tömegmegmozdulása, az esernyős forradalom.
Nehéz eső jön
Az átlagos hongkongi ember mindig visz magával esernyőt – vagy azért, mert esik az eső, vagy azért, mert süt a nap. A szokásos napi úti felszerelés tehát: okostelefon, tablet, mp3-lejátszó, esernyő, de ma már a védőszemüveg is a csomag része. A város lakói a kommunikációs eszközökön immáron nem kizárólag finom ebédek fényképeit és a barátok vicces szelfijeit nézegetik a metróban, hanem a percről percre alakuló forradalmi híreket követik. Talán most vált nagyobb tömegek számára is érthetővé, hogy a közösségi média kifejezés mit takar. Ha a hivatalos sajtó lassú és nem megbízható, ez veszi át a hírellátás és a közösségformálás szerepét. Amíg a nagy Kínában erősen szűrik a social mediát és a különböző platformokat, applikációkat, addig Hongkong a 4G paradicsoma. Az internetelérés szinte teljes, és olcsó is. A hongkongiak gyakorlatilag okostelefon-függők, ha megvonnák tőlük a kommunikációs eszközeiket, valószínűleg nem élnék túl. Annyira rá vannak tapadva a képernyőkre, hogy a mozgólépcsőknél újabban felhívják az utazók figyelmét, nézzenek a lábuk elé, ne csak a kijelzőket vizslassák, s ne kizárólag periferiális látással érzékeljék a való világot.
Az Umbrella Revolution protagonistái diákok, gimnazisták és egyetemi hallgatók, akik önkéntes szervezőként a világot ámulatba ejtő profizmussal, alázattal és kedvességgel látják el a feladatukat. A tüntetések helyszínén italokat, főként vizet és gyümölcsöt, papír zsebkendőt, törlőrongyot, esőkabátot, esernyőt osztogatnak, természetesen ingyen. Mindezeket a hongkongi lakosság szerzi be és juttatja el az elosztóhelyekre. A fiatalok, bár kialvatlanok, és nyilván őket is megviseli a hőség és a páratartalom, még a 6. napon is őszintén kedvesek, és szívesen segítenek bárkinek. Önkéntesek működtetik az elsősegélypontokat is, ahol orvosi felügyeletet is biztosítanak (szintén önkéntes orvosi részvétellel), a netán elgyengülő tüntetőket ellátják. Mivel autópályákat is lezártak, diákok segítik az átkelést a magas korlátok között. A tüntetők nem szemetelnek, de biztos, ami biztos, nejlonzacskós fiatalok szedik fel a véletlenül lehullott papírokat. Kétségtelen, hogy speciális kulturális okai is vannak a fegyelmezett viselkedésnek. Az alkohol vagy egyéb tudatmódosító szerek gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszanak a demonstrációkon. Nincsenek részegek, kötekedők, eldobott söröspalackok, üvegszilánkok. Mire felvirrad a nap, a félmilliós tüntetések másnapján szinte nyoma sincs az előző néhány óra eseményeinek. A demonstrációkon nincsenek zászlók, sem kínai, sem hongkongi, s a pártok logói sem lepik el a tereket. Civilek harcolnak politikai célokért, nem párthívek. Érthető talán, miért olyan büszke saját fiatalságára ez a város. A fiatalok lázadnak és konfrontálódnak a hatalommal, a felnőttek társadalmával – ez a kínai felfogás szerint, a konfuciánus kultúrában korántsem magától értődő és támogatandó viselkedés. Mégis, az a mód, ahogyan ezt teszik, példát adhat az idősebbeknek is. Nem véletlen, hogy az idősek közül is sokan viselik a sárga szalagot, a szolidaritás jelvényét.
Létezhet-e idilli forradalom?
Az oktatási intézmények támogató hozzáállása döntően járult hozzá a tüntetések elismertségéhez. 2012-ben, a frissen kinevezett C. Y. Leung beiktatása után nem sokkal a városi vezetés új tantárgy felvételét javasolta a tanintézményeknek. Maga a tananyag a hagyományos kínai kultúra megismertetését szolgálta volna, és intenzíven buzdított a hazafias (nagykínai) viselkedésre, ám az erőteljes és egységes fellépés eredményeként (városszerte sztrájkoltak és tiltakoztak az iskolák, az egyetemek, a szülők és a tanárok) a kezdeményezést visszavonták. A pedagógusok, az intézményvezetők bátor kiállása meghozta a gyümölcsét: az esernyős forradalom kezdetekor a diákok és a tanárok azonnal szóba elegyedtek, s azóta is együttműködnek. Ez nem jelent teljes és feltételek nélküli támogatást a fiataloknak, de korrekt és felelős dialógust feltétlenül. Az egyetemi intézmények hivatalból támogatják a fiatalok szólásszabadsághoz fűződő jogainak gyakorlását, így egy pillanatig sem kétséges, hogy e téren akár csak jottányit is engednének. Ez azonban nem jelenti, hogy a konkrét politikai vitákban állást kellene foglalni intézményi szinten is. Azt ugyanis magánügyként kezelik. Nem is tehetnének másként, hiszen az oktatók és a hallgatók is sokfélék, különböző politikai nézetet képviselhetnek, más és más alapállásból vesznek részt a vitában. Mind az oktatók, mind a hallgatók körében nagyon sok kínai, azaz a Kínai Népköztársaságból érkezett kínai van, akik előtt az amúgy is bonyolult forradalmi állapotok kényes kérdésként merülnek fel.
Az anyaországból érkező fiatalok jobbára nem beszélnek kantonézül, s beilleszkedésük a hongkongi diáktársadalomba nem zökkenőmentes. Érezni lehet, hogy óvatosak velük, idegenkednek tőlük, s ez nyilván nem a személyüknek szól csupán. A hongkongiak ambivalensen viszonyulnak Kína lakóihoz, tartanak tőlük, hogy átveszik a város politikai és gazdasági irányítását, amire minden valószínűség szerint sor is kerül valamikor. Csak az a kérdés, hogy mikor. Kínai kínainak lenni eleve nem könnyű tehát, most meg pláne nem. Míg a hongkongi diákok többsége sztrájkpárti, addig ők bejárnak az órákra, s próbálják távol tartani magukat a véleménynyilvánítástól. Nyílt titok, hogy kínai ügynökök tömegei figyelik a helyszínen és a távolból az állampolgárok viselkedését, jobbára egyszerű turistának álcázva magukat, de az utóbbi napokban már provokációkban is részt vállalnak. Az egyetemi oktatók közül is sokan jöttek át a szomszédból, ők az állásukkal, egzisztenciájukkal játszanak, ha túlságosan aktívan politizálnak. Mindezek ellenére vagy emellett egyelőre példaértékű az egyetemi oktatók és a hallgatók együttműködése, egymás szempontjainak megértése, elfogadása. Hatalmas és beláthatatlan következményekkel járó bizalmi tőke halmozódik fel ezekben a napokban. A diákok e-mailek ezreiben köszönik meg a tanárok támogatását, s hangsúlyozzák, mennyire büszkék arra, hogy ilyen oktatóik lehetnek. A tanárok viszont úgy érzik: nekik van igazán okuk a büszkeségre, hogy ilyen felelősen viselkedő, ám véleményüket bátran vállaló tanítványaik vannak.
Csakhogy ez az idilli forradalom nem tartható fenn a végtelenségig. Hongkong a világ egyik legfontosabb pénzügyi központja, az utakat néhány napra le lehet ugyan zárni, de a tőke a szó átvitt és konkrét értelmében is szabad mozgást követel. A városvezetés hosszú hallgatás után végre megszólalt október 2-án, s bár jelezte, semmiben nem kíván engedni a tiltakozóknak, párbeszédre, megbeszélésekre hívta a fiatalokat. Ezzel egy időben visszatértek a rendőrök az utcákra. Csak utólag fogták fel a hongkongiak is, hogy a tömegdemonstrációk idején nem láttak rendőröket, s napokon keresztül egyetlen incidens sem történt a városban. A rendfenntartók mellett azonban az ellentüntetők is megjelentek; provokátorok tűntek fel október 3-án a város különböző pontjain, s törni-zúzni kezdték az utcán tárolt ital- és gyümölcskészleteket. Kék szalagot viseltek, és igyekeztek minél több és durvább konfliktust kirobbantani. A felháborodást kiváltó rendőrattak helyett a hatalom a belső – az interneten terjedő bizonyítékok szerint fizetett – ellenzéket tolja a frontvonalba, akik harcmodorukban direkt szembemennek a diákok és a lakosság túlnyomó többségének elegáns és kulturált polgári fellépésével. A rendőrség (bár szemtanúk szerint Kínából is érkeznek a helyi nyelvet nem beszélő új alakulatok) toleránsan viselkedik, békésen figyeli a provokátorokat, a hivatalos verzió szerint a konfliktusokat a társadalmi vita részének tekinti. Nyilvánvaló, hogy a politikai vezetés csak arra vár, hogy elcsattanjanak az első pofonok, a sebesültek képeivel legyen tele a sajtó, s akkor a világ is megláthatja, milyen veszélyes anarchisták sodorták veszélybe a békés várost.
Ám függetlenül az események kimenetétől, a hongkongi fiatalság világra szóló demonstrációja nem marad következmények nélkül. A diákok és a városlakók életre szólóan megtapasztalhatták a társadalmi szolidaritás és a békés harcmodor katartikus élményét, s ez generációk sorsára lesz hatással. Le a kalappal, vagy inkább fel az esernyőkkel előttük!
