Közfelkiáltás

Az új köztársasági elnök egy éve alapított mozgalmának óriási sikerét hozta a – szokatlanul alacsony részvétel mellett megtartott – nemzetgyűlési választások első fordulója Franciaországban. A vesztesek a demokrácia végével riogatnak.

En Marche! – azaz: Indulás! Így szólította fel tavaly áprilisban a franciákat az Hollande-kormány ifjú gazdasági minisztere, Emmanuel Macron a politikai és közélet teljes megújítására. És megindultak. Macront, minden előrejelzésre rácáfolva, függetlenként államfővé választották, La République en Marche (Lendületben a Köztársaság, LRM) néven párttá alakult mozgalma pedig tönkreverte a hagyományos politikai erőket a múlt vasárnapi nemzetgyűlési választások első fordulójában. Az LRM a szavazatok 28,2 százalékát kapta, amivel nemcsak messze megelőzte, de a választási rendszernek (erről lásd keretes írásunkat) köszönhetően az 577 fős nemzetgyűlési helyek legalább kétharmadát, de akár háromnegyedét is megszerezheti. Mindezt úgy, hogy az LRM képviselőjelöltjeinek a fele ismeretlen, a politikai életben járatlan, gyakorlatlan civil; többségében fiatal, részben bal-, részben jobboldali érzelmű, gyakran leginkább apolitikus.

A pálya szélére küldött, illetve lemosottak eredményei: a jobbközép Köztársaságiak (Les Républicains) alig 16, a szélsőjobboldali Nemzeti Front harmadik legnagyobb pártként 13,2, a szélsőjobboldali Engedetlen Franciaország (La France Insoumise) 11, míg – az előző választáson 41 százalékkal nyertes – Szocialista Párt megsemmisítő vereséget szenvedve 7,4 százalékot szerzett.

A számokat látva sokan forradalomról beszélnek, maga Macron is ezen a címen tette közzé megújító reformtéziseit egy éve megjelent könyvében, ám a kifejezés – legalábbis egyelőre – kissé túlzónak tűnik. A 60 milliós ország 47 millió választásra jogosult polgárának ugyanis mindössze 49 százaléka vett részt a választáson – soha még nem volt ilyen alacsony a részvétel. Az LRM tehát úgy 6,4 millió szavazót állított maga mögé, és bevallottan közülük is sokan inkább a hagyományos pártokkal szembeni csömör, a kiábrándultság szülte lázadásként adták a voksukat az új, ismeretlen erőre. Valójában nem is magára a pártra, hanem Macronra, mondván, adjunk neki egy esélyt, a többiek leszerepeltek, hátha ő majd változást hoz. E várakozásra a frissen beiktatott elnök rá is szolgált. Főként a nemzetközi porondon valóban kitűnően szerepelt: az áprilisi brüsszeli EU- és NATO-, majd a taorminai G7-csúcstalálkozón államférfihez méltó szereplésével kivívta nem csak a franciák, de az egész világ elismerését.

 

Tiszta kezek

Az elnökválasztás harmadik fordulójának is tekintett választás megnyeréséhez rövid elnöki tevékenysége során Macronnak otthon is volt néhány látványos dobása. Bemutatkozásképpen és annak bizonyítására, hogy meghaladható a bal-jobb politikai megosztottság, mindkét oldalról, valamint más pártoktól és civilek közül választott új kormányába minisztereket, méghozzá a legjobbak közül. A kormányfői posztot a Köztársaságiaktól Édouard Phi­lippe-re, Le Havre polgármesterére bízta, aki az elnökválasztáskor még Macron kemény kritikusa volt. Jobboldali Bruno Le Maire gazdasági miniszter is, a belügyi tárcát pedig Gérard Collomb volt szocialista lyoni polgármester vezeti, míg a környezetvédelemnek sikerült megnyerni Nicolas Hulot nagy tekintélyű zöld aktivistát, akit eddig senki nem tudott rávenni politikai tisztség vállalására.

Egyértelmű sikerként az LRM majdnem mind az 577 választókerületben állított képviselőjelöltet, felerészben civileket. Átlagéletkoruk 47 év, a paritás elvét meghaladóan 52 százalékuk nő. Annak a kritériumnak már kevésbé sikerült megfelelni, hogy a jelöltek az egész francia társadalmat képviseljék, többségében tanárok, orvosok, ügyvédek, gazdasági tanácsadók, más pártokból átigazolt politikusok – mindössze két munkás akad közöttük. Jó érzékkel, s ugyancsak egyik legfontosabb ígéretét beváltva Macron utasításba adta, hogy kormánya első lépése a politikai élet erkölcsi megtisztításáról szóló törvénytervezet elkészítése legyen. Igazságügyi minisztere, a centrista MODEM párt vezére, François Bayrou már hivatalba lépése másnapján hozzá is látott a kidolgozásához. Az új szabályozás része lesz például, hogy politikusok nem vállalhatnak cégeknél tanácsadói állást, adózniuk kell a költségtérítések után, nem alkalmazhatnak családtagokat, rokonokat asszisztensként. A népszerű és ennek megfelelően nagydobra vert reform szépséghibája, hogy időközben több kormánytagról is kiderült: épp ezen elvárásoknak nem felelnek meg. A legkínosabb Richard Ferrand területfejlesztési miniszter ügye. A volt szocialista politikus, Macron egyik legrégebbi és legközelebbi támogatója ellen vizsgálat indult, amiért még 2011-ben egy biztosítótársaság igazgatójaként élettársától bérelt borsos összegért irodahelyiséget a cégének. A kormány Európa-ügyi minisztere pedig állítólag ugyanúgy fiktív szerződéssel alkalmazott asszisztenseket, mint François Fillon, a jobbközép Köztársaságiak elnökjelöltje, akit épp egy ilyen malőr ütött el a majdnem biztos államfői pozíciótól.

A Macron-reformok harmadik, ahogy a franciák mondják, nagy dossziéja a munkajogi reform új kidolgozása és bevezetése. Ebbe már az Hollande-kormány is belevágott, méghozzá Macron hathatós közreműködésével, ám a tervezet tavaly hónapokig tartó, olykor véres utcai tömegdemonstrációkat váltott ki, ezért néhány pontját visszavonták, majd rendeleti úton vezették be. Kényes és rizikós terep ez: bár Macron a közel 10 százalékos munkanélküliség csökkentésére és a gazdaság fellendítésére továbbra is elengedhetetlenül fontosnak tartja a munkajogi szabályok rugalmasabbá tételét, azt ígérte, az érintett felekkel egyeztetve dolgozzák ki a tervet. Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy amilyen gyorsan lehet, már kora ősszel szintén rendeleti úton fogják bevezetni a törvényt. Az egyeztetések meg is kezdődtek, ám az is kiszivárgott, hogy az érintett minisztériumokban ezektől függetlenül lázas munka folyik, és olyan új passzusok is bekerülnének a törvénybe, amelyekről korábban szó sem volt.

Gyorsan reagált Macron a terrorveszélyre is: átszervezte a terrorelhárítást és a titkosszolgálatokat, a terrorizmus ellen 20 fős stratégiai tanácsot állított fel, amely hetente ülésezik, és közvetlenül neki számol be. Emellett meghosszabbította a 2015-ös terrortámadások óta érvényben lévő rendkívüli állapotot – amikor elődje, François Hollande tette ugyanezt, azt feleslegesnek tartotta és helytelenítette. Nem csoda, hogy e lázas és főleg nagyszerűen kommunikált elnöki aktivitás sokakat meggyőzött arról: van remény, hogy végre valaki rendbe teszi az ország dolgait. Nagy kérdés azonban, hogyan lehet majd egyben tartani és irányítani a meghatározhatatlan politikai színezetű LRM-et, milyen eszközökkel győzik meg vagy szorítják rá képviselőit a macroni elképzelések keresztülvitelére, s hogyan működik majd szinte ellenzék nélkül a törvényhozás. (A legnagyobb ellenzéki párt a Köztársaságiaké lehet: a becslések szerint 80–100 képviselőre számíthatnak, szemben az LRM 400–430 fős frakciójával.) Vasárnap este óta a francia belpolitika fő témája az, hogy a Macron-mánia veszélyeztetheti-e a demokráciát; a mérsékelt jobboldali, Macron-szimpatizáns Alain Juppé több más politikussal együtt a demokratikus erők mozgósítására szólított fel. Bármi történik azonban a jövő heti második fordulóban, a régi politikai térkép teljesen átrajzolódott: a hagyományos nagy pártok összezsugorodtak, és a szélsőségek is visszaszorultak. Az LRM a maga heterogenitásában tovább nőhet, mivel a vesztesek közül balról is, jobbról is – mint már eddig – nyilván sokan megpróbálnak átigazolni az új erőhöz. Ekkora feladatra valószínűleg még a rendkívül ambiciózus Macron sem számított.

Hogyan választanak?

Franciaországban a törvényhozás kétkamarás, az alsóház a Nemzetgyűlés, a felső a Szenátus. A nemzetgyűlési képviselőket öt­évente választják újra kétfordulós, ún. abszolút többségi rendszerben. (A Szenátus 348 tagja a helyi közösségeket képviseli, őket hatévente közvetett választásokon elektorok, a régiók, megyék választott vezetői választják.) A Nemzetgyűlés 577 tagú, ebből 27 képviselőt a tengeren túli területeken választanak meg, 11-et pedig a külföldön élő 1,3 millió francia. Aki a nemzetgyűlési választások első fordulójában megszerzi a sza­va­zatok 50 százalékát plusz 1 voksot, az elnyeri a képviselői helyet, ha nincs ilyen, a regisztrált választók 12,5 százalékának vok­sát szerzett jelöltek jutnak tovább a második for­dulóba. Itt már a relatív többséget szerző jelölt kerül ki győztesen a küzdelemből. Az idén összesen 7882 képviselőjelölt indult a választáson. E rendszer előnye, hogy a győztes pártnak nagy képviselői többséget és ezzel viszonylag stabil kormányzást biz­tosít, ugyanakkor, mint az idei példából is látszik, nem tükrözi az ország valós politikai hely­zetét.

A nemzetgyűlési választásnak komoly következményei vannak a pártok anyagi helyzetére is. A francia pártok bevételeinek közel felét az állami finanszírozás adja (a többi párttagsági díjakból, magánadományokból jön, az utóbbiak egyenként nem haladhatják meg a 7500 eurót), erre az idei költségvetésben 63 millió eurót különítettek el. A mostani választás után a pártok, ha a rájuk leadott voksok meghaladják az 1 százalékot, minden választójuk után 1,42 eurót kapnak 5 éven keresztül, plusz minden megválasztott képviselőjükért évi 37 280 eurót csenget nekik ki az államkassza. Az előző ciklusban a legtöbbet, évente közel 25 milliót, az első fordulóban 29,3, a másodikban 40,9 százalékot elérő, összesen 280 képviselői helyet szerző Szocialista Párt kapta, a Nicolas Sarkozy vezette jobbközép UMP-nek (ma Köztársaságiak) 27,2, illetve 37,95 százalékos eredménye és 194 képviselője után 18,6 millió euró járt. A két hagyományos nagy párt idei gyenge szereplése, a szocialisták megsemmisítő veresége tehát nem csak politikai csapás, de óriási anyagi veszteség is a számukra.

Emmanuel Macron

Alig több mint egy éve szinte ismeretlenül robbant be a francia nagypolitikába, hivatalosan ismerhető életrajza lenyűgöző.

1977-ben jómódú orvoscsalád gyerme­ke­ként az észak-franciaországi Amiens-ban született, s kisgyermekkorától megkapott mindent, hogy sikeres lehessen. 17 éves koráig szülővárosa jó nevű jezsuita iskolájába járt, s tíz évig zongorázni tanult a helyi konzervatóriumban. 16 évesen tagja lett az iskola Brigitte Trogneux francia–latin szakos tanárnő vezette színjátszó körének. Macron fülig szerelmes lett a nála 24 évvel idősebb, háromgyerekes Brigitte-be, ezért szülei kivették a jezsui­ták­tól és a párizsi Henri IV. elitgimnáziumba küldték. Ez után a nanterre-i egyetemen szerzett filozófiából mester fokozatot, majd a Scien­ces Po politikatudományi egyetemen is elvégzett két évet, ez után pedig az államigazgatási elitképző ENA (École Nationale d’Administration) jött. Első munkahelye 2004-ben a pénzügyi főfelügyelet, ekkor már bekapcsolódik az akkori köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy gründolta, s a gazdaság fellendítésén fáradozó Attali-bizottság munkájába is. Aztán jön egy váratlan váltás: 2008-ban az egyik legnagyobb francia befektetési bankhoz, a Roth­schild & Cie-höz igazol. Komoly ügyeket bíznak rá, a legsikeresebb a 9 milliárd eurós Nestlé-ügylet, amelynek során az élelmiszer-ipari óriás megvásárolja a Pfizer egyik leányvállalatát. Macron röpke két év alatt eurómilliomos lesz, majd odébbáll: a frissen elnökké választott François Hollande gazdasági ta­nács­adója, majd titkárságvezető-helyettese, 2014-től gazdasági minisztere lesz.

2016 áprilisában megalapítja En Marche! nevű mozgalmát, négy hónappal később lemond miniszteri posztjáról, s novemberben bejelenti, hogy függetlenként indul az elnökválasztáson. Korábban választott tisztsége soha nem volt, s ekkor már a Szocialista Pártból is kilépett. Szociálliberálisnak és elkötelezett européernek vallja magát. Május 14-e óta ő Franciaország államfője.

Amilyen tökéletes és sikeres az eddigi pályakép, annyira rejtélyes, hogy milyen egyéniség van mögötte. „Olyan magával ragadó személyiség, aki eszkimóknak is el tudná adni a havat” – mondta róla egy ismerőse. Macront mindenki kivételes adottságokkal megáldott, kedves, rendkívül szeretetreméltó, empatikus, nyitott fiatalembernek írja le. Sokan dicsérik műveltségét, éles eszét, sokoldalúságát. Állítólag három regényt is írt, de mind az asztalfiókban maradt, mert nem találta elég jónak őket. Több nyelven beszél, nagyszerűen zongorázik, az „Élysée Mozartjának” nevezik kollégái. Minden munkahelyén kitűnt jó modorával, a portástól az igazgatóig mindenkivel egyformán kedves, közvetlen volt.

Ugyanakkor a szelíd, kisfiús mosolyú Macron a magánéletben valójában magának való, zárkózott, igazi barátai nincsenek és nem is voltak. Eddigi életét két nő határozta meg: anyai nagyanyja, akit rajongásig szeretett, és Brigitte Trogneux, akit 16 évesen ismert meg, és ma a felesége, általa pedig hét gyermek (mostoha) nagyapja.

Mentorait – Jacques Delors, Jacques Attali vagy éppenséggel a filozófus Paul Ricoeur – a legjobbak közül választja. Kivételes tehetségére, hihetetlen munkabírására az ellenoldal is felfigyelt, Nicolas Sarkozy és François Fillon is szívesen látta volna csapatában.

Mégis vannak – igaz, nem sokan –, akik kiismerhetetlen ufónak, zseniális manipulátornak tartják, aki a kedvesség, közvetlenség álcája mögé rejti határtalan karriervágyát, monarchikus uralkodói hajlamait. Úgy tesz, mint aki a semmiből bukkant fel „megváltóként”, miközben maga is a kiváltságosok közül, az establishmentből jött, és a békés építkezést, megújulást a potenciális ellenfelek táborának bomlasztásával, szétverésével kezdi. A transzparencia elkötelezett hívének vallja magát, de csak arról beszél, amiről akar és persze akkor, amikor épp jónak látja. Ha kínos ügyekről kérdezik, kitér a válasz elől. Állítólag utasításba adta, hogy a kormánytagok csak engedéllyel és előre egyeztetett tartalommal nyilatkozhatnak, a szivárogtatókat büntetik. Legutóbb a munkajogi törvény munkaanyagát juttatta el valaki a Libération című napilapnak, mire a kormány azonmód eljárást indított az újság (!) ellen, bár a szivárogtatót még keresik.

A szórványos kritikák ellenére a franciák túlnyomó többsége – még azok is, akik nem értenek egyet a programjával – Macront friss és sokat ígérő politikai vezetőnek, igazi államférfinak látja, akivel Franciaország és Európa nagyon sokat nyerhet.