Lesz-e alkotmánya az uniónak?: A lélek és a számok

  • Miklósi Gábor
  • 2004. május 13.

Külpol

A dilemma, hogy vajon az unió képes lesz-e továbblépni az európai föderáció irányába, nem kis részben a hónapok, évek óta vitatott alkotmányos szerzõdés sikerén múlik. Ám az alkotmányozást váratlan viták akasztották meg, melyek mögül lehetetlen nem kihallani a nemzetállami felhangokat. Míg riportunk elõzõ részében (Így jöttünk, Magyar Narancs, 2004. április 29.) azt firtattuk, hogyan evickéltünk be, most arra keressük a választ: vajon milyen európai hatalmi játszmák vezettek az unió alkotmányos szerzõdésének megalkotásához, majd - remélhetõleg ideiglenes - bukásához?

A dilemma, hogy vajon az unió képes lesz-e továbblépni az európai föderáció irányába, nem kis részben a hónapok, évek óta vitatott alkotmányos szerződés sikerén múlik. Ám az alkotmányozást váratlan viták akasztották meg, melyek mögül lehetetlen nem kihallani a nemzetállami felhangokat. Míg riportunk előző részében (Így jöttünk, Magyar Narancs, 2004. április 29.) azt firtattuk, hogyan evickéltünk be, most arra keressük a választ: vajon milyen európai hatalmi játszmák vezettek az unió alkotmányos szerződésének megalkotásához, majd - remélhetőleg ideiglenes - bukásához?

Az unió 15 tagországa 2000 decemberében Nizzában látott neki az intézményrendszer és a döntéshozatali mechanizmus átalakításának: a cél az volt, hogy az unió alkalmazkodjon a bővüléssel megváltozó viszonyokhoz. A nizzai szerződés vitája többek közt arra is alkalmat teremtett, hogy újraszabják a Miniszterek Tanácsának szavazatsúlyozási rendszerét, s ezzel orvosoljanak egyes, régebben kialakult aránytalanságokat. A Miniszterek Tanácsa az unió általános politikai irányelveit meghatározó döntéshozó szerv, ahol a tagállamok meghatározott számú szavazattal rendelkeznek, s amelynek megfelelő fórumain, szaktestületeiben a tagállamot képviselő kormányfő, miniszter vagy államtitkár a döntéseket e súlyozás szerint befolyásolhatja. E befolyás azért olyan fontos, mert itt születnek a tagállamoknak jutó fejlesztési forrásokról, a strukturális és kohéziós politikáról szóló döntések is. (A szavazatsúlyozási rendszer változásairól lásd keretes anyagunkat.)

A legkirívóbb ilyen aránytalanság nyilvánvalóan az volt, hogy Németország szavazatainak száma nem tükrözte az 1990-es egyesítés eredményeképpen 16 millió fővel megugrott népességét. A súlyozás átvariálása mögötti fő érv ennek megfelelően a népességarányos kiigazítás igénye volt. Mindez a német külpolitika paradigmaváltásával függ össze. A háború utáni kancellárok Adenauertól Brandton át Kohlig alapvetően a világháborús örökség jegyében politizáltak: Németország nem tartott igényt növekvő gazdasági súlyának megfelelő politikai szerepre. A hidegháború lezárultával és az újraegyesítéssel azonban ez a helyzet mind tarthatatlanabbá vált. Az elmúlt két évtizedben a (nyugat)német társadalomban élénk és gyakran katartikus diskurzus zajlott a múltról, a mai választók, adófizetők többsége pedig már csak generációs okok miatt sem tekinti magát felelősnek a történelmi bűnökért. A németek egyre inkább elvárják politikusaiktól, hogy az ország a tényleges teljesítményéhez méltó regionális és világpolitikai szerephez jusson; ezt a társadalmi igényt felmérve tesz egyre offenzívabb külpolitikai lépéseket 1998-as győzelme óta Gerhard Schröder kancellár.

A nizzai kudarc

Így történt az Európai Tanács nizzai tanácskozásán is, bár az alapszerződéseket módosító kormányközi konferenciák sosem tartoztak az EU nagy sikerei közé. A bővítéshez szükséges intézményi reformról például eredetileg az 1997-es amszterdami szerződést megelőző konferencián kellett volna megállapodni, ám ez nem sikerült. A bővítés perspektívája miatt a reform Nizzában elodázhatatlanná vált - ám a létrejött szerződés a puha kompromisszum mintapéldája.

Franciaország ellenezte a legfontosabb, a szavazatok súlyának népességarányos kiigazítására vonatkozó német törekvést, mert a két ország közötti szimbolikus erőegyensúly felbomlását látta benne. Ha azonban a franciák ugyanak-kora szavazati súlyra tarthattak igényt, mint a németek, akkor a britek és az olaszok sem kaphattak kevesebbet, hiszen ezeknek az országoknak a népessége nagyjából ugyanakkora, mint Franciaországé. A népességarányos képviselettel kapcsolatos érvek viszont ezután már kevesebbet nyomtak a latban: a közepes és kisebb országok segítségével esetleg összeálló alkalmi szavazásblokkoló tömb ellensúlyozására a népességük szerinti két európai "középhatalom", Lengyelország és Spanyolország kirívóan nagy szavazati súlyhoz jutott. Berlin Varsóban ekkor még szoros szövetségest remélt, ezért bólintott végül a lengyelek igényére.

A franciák azt is ellenezték, hogy a tanácsban a fajsúlyos kérdések eldöntésére az addigi minősített többség helyett dupla többségi szavazati rendszert léptessenek életbe. E rendszer szerint egy-egy döntéshez nemcsak a tagállamok többségének a támogatására lett volna szükség, hanem arra is, hogy az igennel szavazó országok az unió lakosságának a lélekszám szerinti többségét is kiadják.

A kompromisszumkényszer miatt létrejött öszvér megoldást (intézményi reform helyett csak nőttek az uniós testületek, és bonyolódott a döntéshozatali mechanizmus) már megszületésekor kritizálta mindenki. "Nizza egy katasztrófa volt: a megállapodás gyengén volt előkészítve, és jobb lett volna, ha egyáltalán nem jön létre - fejti ki véleményét Helmuth Kohl egykori külügyi államtitkára, Werner Hoyer. - Bárhol máshol kudarcra lett volna ítélve, de Nizza egyben a féléves francia elnökség záróepizódja is volt: a szerződés elutasítása a francia elnökség bukását is jelentette volna, és ezt Schröder nem akarta."

"A német külpolitika a háború óta először lépett a geopolitikai nehézsúly felé" - magyarázza a fejlemények hátterét Hoyer, akit 1994-es hivatalba lépése első napján a kancellár és Genscher külügyminiszter még arra figyelmeztetett, hogy figyeljen a kis országokra. "Az 50-es, 60-as években még meg kellett nyugtatni őket, hogy nem lesz gond Németországgal. Mára viszont szinte megszűntek például a német-dán vagy a német-portugál kétoldalú kapcsolatok" - panaszkodik a szemléletváltásra Hoyer, aki szerint valójában Schröder és Németország Jacques Chirac túsza.

Tény, hogy fokozódó nagypolitikai szerepvállalását Berlin kénytelen elsősorban Párizshoz igazítani, hiszen a német-francia viszony az összeurópai stabilitás sarokpontja. Csakhogy a francia gazdaság a németnél rosszabb állapotban van, és az ország már csak földrajzi helyzete miatt is kevesebbet profitál az unió bővítéséből, mint keleti szomszédja. Franciaország jelentős társadalmi feszültségekkel és szociális problémákkal is küzd, s az utóbbi években befelé forduló társadalma a németeknél jóval kevésbé vevő az unió súlypontjának keletre tolódására, az európai szolidaritás, az integráció és a bővítés magasztos eszméire, nem is szólva azok pénzügyi vonzatairól.

Hoyer, aki a német liberális párt, az FDP tagja, és Schröder ellenzékeként hivatalból kritikus, elismeri viszont, hogy a nizzai szerződésnek vannak jó oldalai is: demokratikusnak tartja a tagállamok közt forgó elnökség intézményének fenntartását, és hogy mindegyik tagállam állíthat biztost a bizottságba. Az elhúzódó csúcstalálkozó hajnali óráiban összetákolt, bizarr szavazatsúlyozási rendszer alkalmi jellege viszont előrevetítette, hogy a nizzai rend nem végleges: a kormányfők még a helyszínen megállapodtak, hogy egy új kormányközi konferencia előkészítése érdekében alkotmányozó konventet hívnak majd össze.

A konvent és alkotása

A nizzai szerződés 2003 februárjában lépett hatályba; eközben a belga elnökséget lezáró 2001. decemberi laekeni csúcstalálkozón hivatalosan is döntöttek a volt francia elnök, Valéry Giscard d'Estaing vezette Európai Konvent felállításáról, hogy az a tagországokkal és az uniós intézményekkel együttműködve, új alapszerződés-tervezetet készítsen, mely átláthatóbbá teszi és racionali-zálja az unió működését. A konvent az új európai alkotmány tervezetét tavaly októberben, a Rómában összeülő kormányközi konferencia asztalára tette le; a döntés a tavaly év végi brüsszeli csúcstalálkozóra maradt.

Az előjelek nem voltak rosszak. A diplomáciai akadályok többsége 2002 végére elhárulni látszott: a franciák támogatták a németek szavazatszám-növelési igényét, miután biztosítva látták, hogy hiába lesz kisebb a szavazatuk súlya, az új tanácsban mégis megkerülhetetlenebb szövetségesek lesznek, mint korábban. Brüsszelben az is kiderült, hogy Németország nem tesz keresztbe a (javarészt általa finanszírozott) szubvenciók folytatódásának és az uniós agrárreform elodázására törekvő francia politikának, és Berlin (mint Irak esetében láttuk) kiáll Párizs világpolitikai törekvései mellett is. A britek megőrizték a számukra oly fontos adózási és külpolitikai pozícióikat azáltal, hogy ezeken a területeken az alkotmánytervezet által eltörölni kívánt nemzeti vétó intézménye a brüsszeli alku eredményeképpen mégis megmaradt, a London által nem szívelt közös védelmi politikai kezdeményezés pedig zsákutcába jutott.

Csakhogy az új alkotmányt nemcsak a régi, de az új tagországoknak is el kellett fogadniuk: ezért aztán az egyeztetéseken a tízek is teljes mellbedobással képviselték az érdekeiket. Különösen a lengyel tárgyaló delegáció volt aktív és csökönyös: a spanyolokkal karöltve makacsul ragaszkodtak a 27-27 szavazathoz. A brüsszeli csúcs sikertelenségét az elemzők elsősorban Lengyelország számlájára írják: a középhatalmi ambíciókat dédelgető lengyelek nem voltak hajlandók lemondani a Nizzában kivívott és 2009-ig mindenképpen fennálló pozíciójukról.

Annak, hogy Lengyelország nem feltétlenül kíván örökké Németország farvizén politizálni, már korábban is voltak jelei. Egy a Narancsnak nyilatkozó berlini külügyi tisztviselő szerint erősen kijózanító hatású lépés volt, amikor 2002 decemberében - nem sokkal azután, hogy Varsó több száz modern tankot kapott a német hadseregtől és Koppenhágában, a csatlakozási tárgyalások záró fordulójában jelentős pénzügyi engedményt csikart ki - a lengyel védelmi minisztérium 3,5 milliárd dollárért nem európai, hanem amerikai gyártmányú (48 darab F16-os) harci repülő vásárlásáról döntött. "Ezek után már senkit nem érhetett Berlinben igazán váratlanul - idézi fel forrásunk -, amikor egy évvel később Lengyelország saját érdekei védelmében nagyjából meghiúsította az új alkotmánytervezet elfogadását." "Nem arról van szó, hogy kígyót melengettünk volna a keblünkön - válaszolta lapunk kérdésére a neve elhallgatását kérő berlini diplomata -, hanem hogy a lengyel diplomácia még nem teljesen sajátította el az óhajtott középhatalmi státus-sal járó körültekintést és kompromisszumkészséget."

Kevésbé tapintatos megfigyelők kapzsisággal és hálátlansággal vádolták Lengyelországot (és Spanyolországot); sőt, egyesek mind a két államban a valójában az unió működésképtelenségében érdekelt Egyesült Államok meghosszabbított karját vélik felfedezni. A konvent alkotmánytervezete a fontosabb ügyekben ugyanis a már említett dupla többségi döntési technikát írta volna elő, ami bár nominálisan csökkenti a négy nagy ország szavazatainak számát, az arányok megváltoztatása miatt mégis nekik kedvező: az új rendszerben bármelyik három nagy ország blokkolhatja a tanács döntéseit, míg a nizzai felállásban ehhez szükség lett volna kisebb államok, például Lengyelország segítségére is. A szavazatok átsúlyozása mögött a megfigyelők azt a szándékot látták, hogy az unió legbefolyásosabb államai szerették volna elkerülni, hogy egyes országok ismét olyan erős külön szövetségeket kössenek, mint tette azt az Amerika-barát Lengyelország és Spanyolország az iraki szerepvállalás esetében. A két delegáció konokságát az uniós közvéleményt befolyásolni képes vezetők, például Jacques Chirac, igyekeztek is később minél sötétebb színben feltüntetni.

A lengyel érvek

"A játék nemcsak a szavazati rendszerről szól, hanem arról is, hogy kinek van tényleges beleszólása az ügyekbe - avatja be a Narancsot országa álláspontjába Rafal Wisniewski, Lengyelország budapesti nagykövete. - Az a fontos, hogy ne két-három, hanem legalább hat ország véleménye számítson, és a kardinális kérdésekben a közép-európai régió is képviselve legyen" - világít rá a nagykövet a lengyelek befolyásának megőrzéséhez fűződő regionális érdekre. "A csatlakozás után Magyarország tagállamként nem állandó szövetségekben gondolkodik, mert ilyenek nincsenek. Minden egyes kérdésben meg kell vizsgálni, melyek azok a tagállamok, amelyek velünk azonos vagy hasonló álláspontot képviselnek - mond ellent Wisniewskinek Györkös Péter. - Pragmatizmusra lesz szükség. A közép-európai térség kulturális-történelmi közössége fontos szempont, de nem alkalmazandó iránymutatásként az uniós döntéshozatali mechanizmuson belül" - magyarázza lapunknak a Külügyminisztérium Integrációs Államtitkárságának főosztályvezetője a magyar diplomácia álláspontját.

"A nizzai rendszer felértékelte ezt az országcsoportot, és erről a befolyásról csak nyomós ok miatt lehet lemondani - tart ki igaza mellett a lengyel nagykövet. - Nehéz elképzelni olyan lengyel külpolitikai álláspontot, ami más, mint a többi kelet- közép-európai államé. Magyarországnak például az a fontos, hogy az unió hogyan viszonyul Szerbiához és Romániához, míg mi Ukrajnára és Belorussziára figyelünk: ezekben az ügyekben közösek az érdekeink" - érvel a lengyel álláspont regionális jellege mellett Wisniewski. "A tanácsi szavazatok súlyozása kapcsán Varsóval ellentétben Budapest kezdettől fogva elfogadta a kettős többség elvét - árnyalja tovább a diplomáciai stratégiák közti különbséget Györkös Péter. - Mindkét ország pozíciói és motivációi érthetők, de egyben rávilágítanak az eltérő megközelítésekre és érdekhelyzetekre. Ez a különbség azonban nem drámai, hanem természetes jelenség, mint ahogy az is magától értetődő, ha más területeken - például a kohéziós politikában - a pozícióink alapvetően egybeesnek" - fogalmaz diplomatikusan a külügyi főosztályvezető.

Miközben a nagyobb országok egymás közt szépen megalkudtak, a magyar diplomáciának sikerült az egyetlen, számára speciálisan fontos ügyben előrelépnie: kiharcolta, hogy a kisebbségek védelmének megemlítése bekerüljön az alkotmánytervezetbe (e célkitűzés értelméről lásd: A különbözés közössége, Magyar Narancs, 2004. április 15.). A magyar diplomácia egyéb elsődlegesnek nevezett célkitűzései, mint a "hatékony, jól koordinált, a nemzetközi szintéren is cselekvőképes és elismert EU" vagy "a tagállamok egyenjogúságának fenntartása, a szolidaritás és a belső kohézió érvényesítése" (forrás: www.kum.hu - M. G.) azonban messze túlmutatnak egy akkora érdekérvényesítő erővel bíró állam lehetőségein, mint amilyen Magyarország. Az EU belső koordinációja, külpolitikai szerepvállalása, a tagállamok viszonyrendszere, a kohéziós politika alakulása ugyanis nem abba a nagyságrendbe tartozó ügyek, amit Magyarország önmaga bármikor is érdemben befolyásolni tudott volna, bár a hozzájuk fűződő érdeke vitathatatlan. A többek közt a hazai jobboldali ellenzék által szorgalmazott, a keresztény gyökerekre vagy Istenre való preambulumbéli utalás viszont lekerült a napirendről, mert azt többen - köztük Franciaország is - nyíltan ellenezték.

Hogyan tovább?

A spanyolországi kormányváltás óta az új alkotmány ügyében a madridi álláspont puhulni látszik, ám a lengyeleknek van még adujuk. "Ha Varsóban úgy látják, hogy az új alkotmány előnytelen a lengyeleknek, a kérdést népszavazásra fogják bocsátani. Ha pedig a népszavazás sikertelen lenne, az mintaként szolgálna más országokban is: Nyugaton sehol sem lenne könnyű elfogadtatni egy ilyen alkotmányt" - enged bepillantást Wisniewski nagykövet a diplomácia eszköztárába.

"Ha tényleg önzők lennénk, az egyhangú döntések szükségességét hangoztatnánk, hogy megakadályozzuk a Lengyelország számára káros fejleményeket" - vet fel egy további lehetőséget Jan Truszczynski, a lengyel külügyminisztérium helyettes államtitkára, aki szerint az új alkotmány elfogadása a kompromisszumok kultúrájának megerősítése lesz. A volt EU-integrációs miniszter Jacek Saryusz-Wolski viszont a Gazeta Wyborczának adott interjúban elutasította azt az uniós érvet is, hogy a szavazatok újrasúlyozásával hatékonyabbá válna az unió működése: az új felállás szerinte nem racionalizálja, hanem csak a nagy és gazdag tagállamok javára rendezi át a politikai egyensúlyt a szervezetben. Saryusz-Wolski úgy látja, hogy Varsónak nem szabad lemondani a vétó alkalmazásáról, ha a nizzainál lényegesen gyengébb feltételeket akarnak Lengyelországra erőltetni, már csak azért sem, mert vétó esetén a nizzai rendszer reformja a szerződés értelmében automatikusan kitolódna Bulgária és Románia csatlakozásáig (amikor az unió tagállamainak száma 27-re emelkedik).

Ugyanakkor Lengyelországban sem mindenki ég középhatalmi lázban: az egyik, a budapesti lengyel követség által közzétett tanulmány szerzői (köztük Marcin Swiecicki, Varsó korábbi főpolgármestere) szerint az új rendszer jóval igazságosabb, átláthatóbb és demokratikusabb, mint a nizzai, hiszen a minősített többségi döntésekhez az unió népességének 60 százalékát képviselő tagállamok szavazata szükséges, ellentétben a konfúzus nizzai rendszerrel. Úgy vélik továbbá, hogy Lengyelország számára az új alapszerződés kedvező arányváltozást hozhat az unió költségvetésében, mert a strukturális alapokon keresztül több és jobb (munkahelyteremtő) célokat szolgáló pénzhez juthat az ország, mint a mezőgazdasági támogatásokon keresztül, ami leginkább csak a módosabb gazdákat hozza még kedvezőbb helyzetbe.

Varsó hajlandó lesz a kompromisszumra, erősítették meg a Narancs lengyel diplomáciai forrásai, annál is inkább, mert a madridi kormányváltás, a szoros francia-német agrárpolitikai együttműködés és a Tony Blair által váratlanul beígért brit népszavazás jelentősen rontottak a tárgyalási pozícióin. (Blair lépése persze nemcsak a lengyelek vitorlájából foghatja ki a szelet, hanem magát az alkotmánytervezetet is zátonyra futtathatja. Bár Blair feltehetően csak elébe ment a tory ellenzék egy hasonló kezdeményezésének, illetve további engedményeket próbál majd kicsikarni brüsszeli partnereiből, a kezdeményezés könnyen ragályos lehet.) Azt, hogy a júniusban esedékes következő csúcstalálkozóig pontosan milyen szavazati súlyokkal, miféle megállapodás születik, most még nem lehet megjósolni. A frusztráció azonban, amit a lengyelek például a brüsszeli német delegációnak "hálátlanságukkal" okoztak, alighanem jó időre megmarad.

"Az unió korábban még sosem bővült egyszerre tíz országgal, és ezt az intézményi sokkot most Brüsszelnek is ki kell hevernie" - mondja Pierre Mirel, az Európai Bizottság bővítési főigazgatóságának egyik igazgatója. Ám egyéb problémák is körvonalazódnak a bővítéssel kapcsolatosan. Bár Bulgária és Románia 2007-es EU-tagsága eldöntöttnek látszik, sokak szerint az EU még visszatáncolhat, ha úgy ítéli meg, hogy például Romániában a demokratikus intézményrendszer fejlettsége, a hatalmi ágak szétválasztása nem megfelelő szintű. A hatalmas elmaradott régiókkal, óriási munkanélküliséggel, lerobbant agrárszektorral és agilis populistákkal az unióba masírozó, ott viszonylag jelentős engedményeket kiharcoló, majd a privilegizált helyzetével sok uniós forrásunk szerint visszaélő Lengyelország példája könnyen elriaszthatja az uniós közvéleményt olyan országok komolyabb számbavételétől, mit Ukrajna, Belorusszia, Moldova vagy Grúzia, nem beszélve a délszláv térségről. Nem világos az sem, hogy ha lenne is politikai akarat, miképp lehetne népszerűvé tenni egy újabb nagyarányú bővítést: a mindinkább saját, belső problémáikra koncentráló uniós országokban ugyanis egyre magasabb a szolidaritási küszöb. Nagy kérdés, mennyire lehet őket, minket, az uniós választópolgárokat meggyőzni arról: a frissen csatlakozott tagokon kívül a nyugat-európai országoknak is elemi gazdasági és szociális érdeke, hogy az unió jelenlegi keleti határain túl is stabil politikai és gazdasági berendezkedésű államok sorakozzanak.

Miklósi Gábor

A cikk az Európai Kulturális Alapítvány támogatásával született.

A tagországok népessége és szavazatainak száma (súlya) a Miniszterek Tanácsában

Tagállam Népesség Szavazatok száma Szavazatok száma

(millió fő) (a nizzai szerződés előtt) (a nizzai szerződés szerint)

Németország 82 10 29

Nagy-Britannia 59,2 10 29

Franciaország 58,9 10 29

Olaszország 57,6 10 29

Spanyolország 39,3 8 27

Lengyelország 38,7 8 27

Románia 22 - 14

Hollandia 15,7 5 13

Görögország 10,5 5 12

Csehország 10,3 - 12

Belgium 10,2 5 12

Magyarország 10,1 - 12

Portugália 9,9 5 12

Svédország 8,8 4 10

Ausztria 8 4 10

Bulgária 7,3 - 10

Dánia 5,3 3 7

Szlovákia 5,4 - 7

Finnország 5,1 3 7

Litvánia 3,7 - 7

Írország 3,7 3 7

Lettország 2,4 - 4

Szlovénia 2,0 - 4

Észtország 1,4 - 4

Ciprus 0,8 - 4

Málta 0,4 - 3

Luxemburg 0,4 2 4

(A később csatlakozó országokat dőlt betűvel jelöltük.)

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.