A mondott szerződéssel a két évtizede zajló gázháború végére tehetnek pontot (vagy nyithatnak épp újabb frontot általa). Miután Viktor Janukovics ukrán államfő az utolsó pillanatban kifarolt az EU-társulási megállapodásból, csodák csodájára befigyelt egy 15 milliárdos orosz segélycsomag. Optimista elemzők szerint az országnak úgy 10 milliárd dollárra volt szüksége az államcsőd elkerüléséhez, így az orosz segély és a csomag részeként megkapott "rezsicsökkentés" a legjobbkor jött. Más kérdés persze, hogy kinek köszönhetik, hogy egyáltalán ilyen helyzetbe kerültek.
Ukrajna ezután - a 2019-ig szóló gázszerződésük módosításával - 400 helyett 268 dollárért kaphat gázt a Gazpromtól. Ezzel azt a 2009-es megállapodást módosították, ami miatt az akkori miniszterelnököt, Julia Timosenkót bebörtönözték, mondván, hogy szándékosan előnytelen megállapodást kötött, hogy eladósítsa az országot. Mikola Azarov, az előző kormányfő szerint Timosenko miatt 20 milliárd dollárral "túlfizettek" Oroszországnak.
Egymásra utalva
Hogy mi előnyös és mi előnytelen a gázbizniszben, az erősen szubjektív kérdés. Például az nem kifejezetten előnyös, ha fizetés helyett megcsapoljuk a tranzitvezetékeket, majd ráfogjuk Moszkvára, hogy sanyargatja Európát. Ugyanakkor Ukrajna eladósodottságában valóban döntő szerepe van a 400 dolláros gázárnak, bár ennek még a felét sem tudták kifizetni a 2000-es évek nagy gázháborújának időszakában - ellenben a vezetékcsapolás ekkortájt öltött ipari méreteket. Jelenleg úgy 17 milliárd dollárra rúg a gáztartozásuk, és hacsak el nem hisszük Putyinnak, hogy "feltétel nélkül" segítették meg Ukrajnát, akkor a számlát a szokásos módon fogják behajtani: részesedésért. Hogy ez pontosan mit jelent, az innentől lényegében az oroszok hangulatán - és a szerződések titkos záradékain - múlik majd, de nem volt olyan nagyon régen, amikor a gáztartozást Moszkva Ukrajna teljes nukleáris arzenáljáért és tengeri flottája fölötti ellenőrzésért cserébe lett volna hajlandó elengedni (aztán gálánsan beérték az ukrán energetikai infrastruktúra jókora hányadával is).
| ||
A Gazprom és a Kreml a rendszerváltás óta azon serénykedik, hogy a közel-külföldnek szánt baráti árakat feltornássza az "európainak" nevezett szintre, eladósodott partnereit pedig "adósságért részesedést" típusú megállapodásokkal "segítse meg", így szerezvén meg szinte az egész régió gázelosztóit, tározóit, vezetékeit és stratégiai vállalatait. Mivel a világ legnagyobb gázkészletével rendelkező Oroszországból érkezik az európai gázimport 25 százaléka (ennek a fele ukrán tranzitgáz), az "európai árszint" többek között annak függvényében alakul - az olajárak mellett, amihez az árat kötötték -, hogy Oroszország milyen kétoldalú megállapodásokat köt. Persze az sem teljesen közömbös, hogy a szerződő fél energetikai infrastruktúrájában mekkora a Gazprom részesedése. Jelenleg az európai fogyasztók 450-500 dollárért kapják a Gazpromtól a gázt, s a Gazprom bevételeinek fele (évi 30-40 milliárd dollár) innen, a "távoli külföldről" érkezik.
A "volt" befolyási övezetre érvényes árkalkulációt inkább a politikai lojalitás mértéke határozza meg, mint piaci trendek, amire remek példa, hogy korábban a Kreml már elhintette, hogy hajlandó az árcsökkentésre, ha Ukrajna belép az orosz-belorusz-kazah vámunióba. Amikor tehát Putyin Ukrajnát "a szó szoros értelmében stratégiai partnernek és szövetségesnek" nevezte a történelmi megállapodás decemberi aláírásakor, azzal a világ értésére adta: el a kezekkel Ukrajnától. Behálózták, csőbe húzták, megvették kilóra, avagy megmentették - kinek melyik értelmezés a szimpatikusabb. Moszkva energiapolitikai eszköztára bámulatos kreativitásról árulkodik az ukrán csoki betiltásától a szívató vámosok bevetésén át a gázcsapok elzárásáig, vagy akár zavargásokba, forradalmakba torkolló konfliktusok kiélezéséig. Tárgyalási stílusukról pedig legyen elég annyi, hogy amikor Ukrajna még fontolgatta az EU-társulást, a Kreml megpendítette, hogy akkor esetleg nem ismernék el többé szuverén államként Ukrajnát. Gyakorlatilag az összes dzsúdófogást kipróbálták már az országon, de azért őket sem kell félteni, szegény kizsákmányolt szomszédunk ugyanis a világ legjelentősebb gáztranzitálója, és náluk van Európa második legnagyobb föld alatti tárolórendszere, szóval jó ideig megkerülhetetlenek maradnak, és ezzel pontosan tisztában is vannak. Hiába kerüli meg őket északról és délről is egy-egy vezetékrendszerrel Oroszország, még mindig rajtuk keresztül bonyolítja a legnagyobb üzletet a Gazprom - bevételeik kétharmada ebből a folyosóból származik, ezért folyamatosan használhatják és használják is a tranzitkártyát - ha számukra kedvezőtlenek a feltételek, akkor emelik a tranzitdíjat, vagy megcsapolják a nyugatra szánt szállítmányokat.
A kicsi, a nagy
A kölcsönös egymásra utaltság miatt sajátos csapdába lavírozta magát a két "szemben álló" fél. Moszkvának éppen annyira szüksége van egy stabil tranzitfolyosóra, mint Kijevnek a bevételekre. De miután nincsenek egy súlycsoportban, folyamatos az orosz nyomás, ami sajátos módon a nyomás csökkentésében szokott kicsúcsosodni. Ukrajna egyfelől szinte soha nem tudott fizetni, másfelől a folyamatos áremelésekre hol a tranzitdíjak emelésével, hol a tranzitszállítmányok megcsapolásával válaszolt, amiből senki sem jöhetett ki jól. És ez így megy évtizedek óta.
A tartozások miatt már a kilencvenes évek elején többször felfüggesztették a gázszállítást, ekkor terjedt el a "szifonozás" technikája is, amit aztán ipari méretekben kezdtek alkalmazni (a lopások miatt végül 200 millió dollárt és 11 milliárd köbméter gázt kellett visszatéríteniük egy stockholmi ítélet alapján). A kilencvenes évek végére már majdnem 3 milliárd dollárral tartoztak (ekkor a változatosság kedvéért az olaj- és áramellátást állította le Moszkva), majd a 2000-es években - bár évről évre új megállapodásokat kötöttek, és újabb kedvezményeket kaptak - gyakorlatilag minden télen kiújultak a harcok.
A 2000-es évek közepétől a Gazprom radikális áremelést hajtott végre, ez vezetett aztán a legnagyobb csatákhoz. 2006 januárjában például - ismét a "szifonozás" miatt - az összes Ukrajnán keresztül vezető gázvezetéken csökkentették a szállítást, 2008 tavaszán is csökkentették a nyomást, majd 2009 januárjában szinte teljesen megszakították az Európába irányuló orosz gázellátást, aminek köszönhetően 18 EU-tagországban teljesen vagy részlegesen megszűnt az orosz-ukrán gázellátás, a Gazprom pedig milliárdokat bukott. Ezután újabb hosszú távú megállapodásokat kötöttek - köztük a "gázkirálynő" Timosenko hírhedt 400 dolláros dealjével -, azóta már előre kell fizetniük, illetve kellene, de az sem mindig akarózik.
Lehet, hogy Moszkva még mindig posztimperialista másnaposságban szenved, vagy egy új birodalmat épít rabigába taszított térségünk romjain. Egy biztos: Ukrajna már megfogadta a prostitúcióval együtt járó bizonyos kötelezettségekre vonatkozó népi bölcsességet, ami a többi, keleti szélviharba keveredett sorstársnak is intő jel lehet.
Ami a csövön beférEgy 2007-es svéd tanulmány szerint a Kreml 1991 óta legalább 55 alkalommal vetette be az energiát mint politikai fegyvert, beleértve a szállítás leállítását vagy a leállítás belengetését, a kényszerített árakat, illetve az energetikai és infrastrukturális cégek átvételét. Alább a legemlékezetesebb és legtanulságosabb incidenseket vesszük sorra. Azerbajdzsán Bakunak 60 dolláros árról volt szerződése, amit a Gazprom egyoldalúan felmondott, s 2006-ban 200 dollár fölé akarta emelni az árat. Ezt Baku visszautasította, és beszüntette az orosz importot. Gáz- és olajhatalomként Azerbajdzsán megtehette ezt, különösen akkor, amikor egy új azeri gázlelőhelyen már megindult a termelés. Az azeri SOCAR 2009-ben állapodott meg a Gazprommal az azeri gáz oroszországi exportjáról, majd 2010-ben tovább növelték a mennyiséget. Ezek után a SOCAR 25 évre szóló megállapodást kötött európai cégekkel, hogy a transzadriai vezetéken keresztül szállíthasson Európába. A 45 milliárdos üzlet alapján Oroszország megkerülésével szállíthatnak Európába, s a gázból Törökország és Grúzia is részesül. (A megegyezéssel a Socarban a BP lett a legnagyobb tulajdonos, de az orosz Lukoil is benne van a cégben.) Baltikum Észtországban, Lettországban és Litvániában 1992-93 telén, politikai nyomásgyakorlásként zárták el először az orosz gázt. Észtországot adósságaira hivatkozva kapcsolták le a vezetékről az új állampolgársági törvény bevezetése után, amit az oroszok etnikai apartheidnek tituláltak. 2007-ben pedig, amikor egy tallinni szovjet katonai emlékművet áthelyeztek egy katonai temetőbe, Oroszország 17 százalékkal csökkentette az észtországi vasúti szállításait, s az orosz export 30 százalékkal csökkent. Litvánia felé a Transznyefty csak 1998 és 2000 között 9-szer állította le az olajszállítást, éppen amikor energetikai infrastruktúrájuk - kikötőjük, vezetékeik és finomítóik - eladásáról tárgyaltak az amerikai Williams Internationallel. 2006-ban úgymond vezetékszivárgás miatt zárták el a Barátság olajvezetéket. A Mazeikiu Nafta olajfinomító néhány hónappal korábban került lengyel érdekeltségbe, az orosz felvásárlási kísérletek ellenére. Ezek után Moszkva közölte, hogy a meghibásodott cső helyett a Balti-tengeren fog szállítani a Mazeikiuba, ami jelentős áremelést jelentett a finomító és új tulajdonosa számára. Mindezt egy nappal azután, hogy Vilnius jelezte csatlakozási igényét a tervezett európai rakétavédelmi rendszerhez. Lettországot 2002-2003 telén vágták el az orosz olajtól, hivatalosan a Ventspils kikötő túl magas tarifái miatt, éppen azután, hogy Lettország nem volt hajlandó eladni a Ventspils Nafta olajcéget a Transznyeftynek, így az amerikai érdekeltségbe került. Szergej Grigorjev Transznyefty-alelnök ekkor azt nyilatkozta: "Az olaj csak Oroszországból jöhet. A kikötőt persze eladhatják nyugatiaknak, de mit fognak csinálni vele? Strandot nyitnak?" Belarusz 2007 januárjában is elzárták a Barátság olajvezetéket, hivatalosan az exporttarifákon és a tranzitdíjakon robbant ki a vita. A 2008-as orosz-ukrán konfliktus után, amikor Moszkva a korábbi ár dupláját kérte a földgáz szállításáért, Minszk azzal fenyegetőzött, hogy megtiltja a Gazprom hozzáférését a vezetékeihez, amelyeken keresztül Oroszország a nyugat-európai szállításai 20 százalékát bonyolítja. Végül sikerült megállapodniuk, a Gazprom 50 százalékos tulajdonrészt kapott a belarusz állami vezetékhálózatban, Belarusz pedig többmilliárdos hitelt Moszkvától. Grúzia A 2006-os árvitában a Gazprom a szállítás leállításával fenyegette meg Tbiliszit, azután végül belementek a 235 dolláros árba. Ez csak egy volt a két ország közötti energiakonfliktusok sorában, amelynek számos érdekes epizódja volt, például amikor kémkedés vádjával letartóztattak négy oroszt, vagy amikor Moszkva betiltott grúz szeszes italokat. Grúzia tanult a leckéből, és Törökországon keresztül vesz azeri gázt a függősége csökkentésére. Moldova Először 1999 telén zárták el a gázcsapot, majd a kétezres évek közepének árvitája során. Moldova 2006-ig 80 dolllárt fizetett a Gazpromnak - a FÁK-on belül a legtöbbet. 2006 elején a Gazprom 16 napra elzárta a csapokat, ami kellőképp meggyőzte Moldovát, hogy 160 dollárt fizessen. A megállapodás részeként a moldáv elosztóhálózat a Moldovagaz tulajdonába került, aminek felerészben a Gazprom a tulajdonosa. |
Mit tud a Gazprom?A világ legnagyobb olajipari vállalatának játékterét törvények, kormányhatározatok és persze kétoldalú keretmegállapodások biztosítják (a törvényekkel többek között a Gazprom kizárólagos exportjogát, a szállítóhálózat fölötti monopóliumát és a külföldi multik kiszorítását garantálták). A kedvező jogi feltételek megteremtéséhez nem kell túl messzire nyúlni, amikor egy miniszterelnök, ne adj' isten, leendő államfő vezeti a céget (a Gazprom eddig egy kormányfőt és egy államfőt "adott" Oroszországnak Viktor Csertomirgyin, illetve Dmitrij Medvegyev személyében, de a nyugati barátok közül Gerhard Schröder német exkancellár és Paavo Lipponen volt finn miniszterelnök is kapott náluk állást). A kétoldalú megállapodásokkal pedig nemritkán 20-30 évekre biztosítják a "közönséget", vagyis a keresletet Európa és a posztszovjet térség legtöbb országában. Tegyük hozzá, ezt sem selyemkesztyűvel intézik, több európai párt - például a német SPD - közvetlen finanszírozásában és politikusok, állami tisztviselők kistafírozásában is komoly tapasztalatokat halmozott fel a Gazprom. (Nem vicc, külön PR-ügynökséget tartanak fenn volt európai parlamenti tisztviselők és befolyásos újságírók toborzására, és külön irodájuk nyugati politikusok szibériai utaztatására.) A kínálati oldalt pedig a stratégiai energiainfrastruktúra fölötti ellenőrzés megszerzésével biztosítják - az eladástól a terjesztésen és a tároláson át a vezetékhálózatig, sőt sokszor a vevő céggel bezárólag (Németország - a Gazprom legnagyobb európai vevője - például saját leányvállalatával szerződött le 25 évre). A verseny kisiklatására is tökéletes modellt dolgoztak ki: a rivális külföldi gázforrások földi ellenőrzésétől a kisebb gázhatalmakkal (Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán) kötött hosszú távú feltárási, ellátási megállapodásokig változatos módszerekkel próbálják megakadályozni, hogy bárki megkerülhesse őket. A legnagyobb gázhatalmakkal például kartellhálózatot építettek ki: e Putyin által "gáz-OPEC-nek" titulált szövetség tagja Argentína, Bolívia, Venezuela, Irán és Katar, tehát szinte az összes nehézsúlyú játékos. |
