Megelégelték

Mindössze három napig tartó puccskísérlet bukott meg a múlt héten Burundiban. Borúlátó vélemények szerint ezzel még semmi sem ért véget, és a külvilág is – az ENSZ-től kezdve az Európai Unión át a regionális szervezetig, a Kelet-afrikai Közösségig – izgatottan sür­gette az elnöki hatalom helyreállítását.

Ez végül csak részben történt meg, amennyiben az elnök újból elfoglalta helyét a palotájában, és azon melegében kirúgott három minisztert, miközben tovább folytatódik a hajtóvadászat az államcsínykísérlet irányítójának és elmenekült vezetőinek kézre kerítésére. A szervezkedésben összesen 11 tábornok vett részt, és a többségük még szabadlábon van – nem biztos, hogy Burundi határain belül.

Az összefüggések megértéséhez ismerni kell néhány alapvető tényt. Burundi bizonyos értelemben Ruanda testvérországa: túl azon, hogy közös határuk van, mind a kettő kis területű, erősen túlnépesedett, és itt is volt idő, amikor polgárháborúvá fokozódott a hutu-tuszi konfliktus. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy Burundi 1962-es függetlenné válása után (gyarmatként is együtt kezelték Ruandával, Ruanda-Urundi néven) évtizedekig nem szűntek meg a fegyveres konfliktusok. Legutóbb 1993 és 2005 között zajlott egy elhúzódó polgárháború, háromszázezer halottal. Ebben az időben a hadsereg tuszi irányítás alatt állt, és a hutu felkelők ebben és egyebekben arányosságot követeltek. Végül ez meg is valósult az arushai egyezmény keretében, amely kiegyensúlyozottabb berendezkedést írt elő Burundi számára. Ekkor került az ország élére Pierre Nkurunziza, aki azóta már két elnöki cikluson van túl, most pedig bejelentette igényét az indulásra a harmadikon is. Amikor ez április végén formálisan megtörtént, tüntetések kezdődtek, és kevéssel a korábbi polgárháborús menekültek utolsó kontingensének a hazatérését követően máris újabb menekültáradat indult el a szomszédos országokba. A fő célpont Tanzánia, ahol viszont éppen mostanában vettek vissza a befogadói nagyvonalúságból. Így a menekültek zöme a határon – vagyis a Tanganyika-tó túlsó partján – él táborokba zsúfolódva, úgyhogy már ki is tört a kolerajárvány.

Hangsúlyozni kell, és minden helyi vélemény hangsúlyozza is, hogy Nkurunziza ellenzéke egyáltalán nem etnikai alapon szerveződött, és ezzel kapcsolatban felmerült az is, hogy az 1994-es ruandai népirtás előtt is vegyes nemzetiségű volt az ellenzék, csak éppen a tuszikra fogták az egyenetlenség szítását. Ez elvileg megtörténhet Burundiban is, habár a törzsi hovatartozás szempontjából – az ­aru­shai egyezmény jóvoltából – kiegyenlített hadsereg komoly akadályát jelenti az etnikai viszonyok elmérgesedésének. Olyannyira így van ez, hogy miközben az elnök hutu, a puccsisták vezetője, Godefroid Niyombare is az.

Az elégedetlenség célpontja pedig egyértelműen Nkurunziza. Hogy miért? Először is az arushai egyezmény világosan leszögezi, hogy államfő csak két egymást követő ciklusban lehet valaki. Ezzel kapcsolatban az elnök alkotmánybírósági állásfoglalást kért, a magas testület pedig alázatosan megállapította, hogy Nkurunziza első elnöksége nem ér, mert akkor csak a parlament, nem pedig a nép választotta meg. Az egyetlen ellenszavazó pedig elmenekült Ruandába, tartva a bosszútól. Meglehetősen diktatórikus módon gyakorolja a hatalmat az egykori fegyveres felkelő, akit állítólag azért jelöltek elnöknek fegyvertársai, más szóval a hosszú nevű CNDD-FDD jelenlegi kormánypárt vezetői, mert felsőfokú végzettsége volt. Hogy mi a baj vele, az könnyen kiolvasható néhány alapvető adatból, és ezek közül kettő mindent elmond. Először is Burundi a világ második legszegényebb országa, aminek hátterében az egészen szélsőséges mértékű korrupciót láthatjuk. Csak egy friss példa: a Szomáliában békefenntartóként szolgáló burundi katonák részére az ENSZ-től átutalt 25 millió dollárnak egyszerűen lába kelt.

Nkurunziza a tiltakozások, az elégedetlenség elfojtására pártja ifjúsági szervezetét használja, amely az Imbonerakure nevet viseli. Ez azt jelenti, hogy „akik messzire látnak”, igazából azonban a kezük ér messzire, már csak azért is, mert országosan ötvenezer fős tag­ságuk van, amely vidéken egyfajta terrorisztikus, diktatórikus hatalmat gyakorol. Több hír is szól arról, hogy a hadsereg egyes vezetői, akik képtelenek ki­lépni a felkelés egykori viszonyai közül, a készenlét kényszeréből, több ízben fegyvereket is osztottak nekik, és a nevükhöz már jó néhány gyilkosság gyanúja fűződik. Ők azok, akik leverik az ellenzéki pártok emblémáit, megzavarják, ellehetetlenítik a gyűléseiket, éjszakai őrjáratokat tartanak, letartóztatnak embe­reket, megverik, pénzbüntetésekkel sújtják őket.

Érthető tehát a puccskísérletig mélyülő elégedetlenség, amely mindazonáltal csak egy kisebbséget mozgat meg. Maguk az ellenzéki pártok ismerős módon képtelenek arra, hogy együttműködjenek, és közös jelöltet állítsanak Nkurunzizával szemben. A puccsot ünneplő hangulatnak azonban nem szakadt vége, amikor az elnök bejelentette, hogy visszavette a hatalmat, amelyet nem is igazán ragadtak el tőle, hiszen a puccs idején Tanzániában volt, ahol egyébként éppen hazája közállapotairól zajlott regionális tanácskozás. Utána pedig némi késéssel hazatért. A tüntetések viszont tovább folynak, de ez aligha bírja jobb belátásra Nkurunzizát. Talán nagyobb a hatása a szomszédos országok javaslatának, hogy legalábbis halassza el a választásokat, amelyek után a jelenlegi feszült helyzetben könnyen kiéleződhetnek, sőt akár etnikaivá is torzulhatnak a mostani ellentétek.