A borzongással és szánalommal vegyes felháborodás, amellyel a nemzetközi művészvilág érdeklődőbb része az illiberális államok, köztük Magyarország kultúraátalakító törekvéseit figyeli, most mintha valamiféle „aha-élménybe” csapna át. Velünk is megtörténhet? – kérdezi az utóbbi időben sok száz művész a nyugati világ számos országában.
Elveszíti közkultúra jellegét
Az Egyesült Államokban ez korábban azért sem merülhetett fel komoly aggodalomként, mert a kormányok nemigen szólnak már bele a kultúrába, nincs szövetségi szintű kulturális politika, sem kulturális minisztérium, sem átfogó, közpénzalapú kultúratámogatási rendszer. De most történt valami. Donald Trump első költségvetési tervezetéből kimaradt a NEA (National Endowment for the Arts), azaz a művészettámogató alap pénze. Összesen 148 millió dollárról van szó, ami az Egyesült Államok költségvetésében alig tűnik fel: a CNN szerint csak a Trump család New York-i tagjainak – vagyis nem az elnöknek, hanem a Washingtontól távol maradó rokonságának – biztonsága napi egymillióba kerül, ami éves szinten a NEA duplája. Ezért sokan úgy értelmezik, hogy itt szimbólumértékű forráselvonásról van szó.
Már csak azért is, mert a művészet nincs egyedül a sorban. A büdzséből kikerülne – számos más alap mellett – a humán tudományterületek programjait támogató NEH (National Endowment for the Humanities) 148 milliója, ugrana a nem kereskedelmi médiát támogató CPB (Corporation for Public Broadcasting) 445 milliója, illetve a könyvtári és múzeumi szolgáltatásokat segítő Institute of Museum and Library Services (IMLS) 230 milliója. Ez így már világos politikai üzenet: szükségtelen, hogy a szövetségi állam közkultúrára költsön.
Tega Brain brooklyni képzőművész a neafunded.us weboldalon folyamatosan futtatni kezdte az összes olyan projekt nevét, amely 2016-ban nem jött volna létre a NEA támogatása nélkül. Van itt minden: ingyenes zenei kurzusok országszerte, drámaíró pályázat, kisközösségi múzeumpedagógiai projektek, író-olvasó találkozók, filmfesztiválok, könyvtári edukáció, börtönlakóknak szervezett művészeti események, ingyenes szimfonikus koncertek.
A lista impozáns, főként, ha tudjuk, hogy az amerikai kultúrafinanszírozás modellje teljesen más, mint az európai rendszerek: a magánmecenatúrának, valamint a saját bevételeknek van ebben a legnagyobb szerepük. Az adományozók adókedvezményt kapnak, ha nonprofit szervezeteket támogatnak, de az adakozás amúgy is a tradíció része – jórészt azért, mert mindenki tudja, az állam inkább csak szimbolikus feladatot vállal ezen a területen. 2015 minden idők legnagyobb számait hozta a mecenatúrában: a kultúrára és humán területekre adott pénz, amely 2010 óta folyamatosan nőtt, elérte a 17 milliárd dollárt. E mellett a szövetségi kultúratámogatás valóban eltörpül – jelentősége mégis van.
A NEA a pénzt szakmai döntéshozatali folyamatban osztja el. Nem támogat egyéni alkotókat, de olyan tagállami alapokat igen, amelyek aztán megpályáztatják a pénzt az alkotók között. Egy 2012-es tanulmány szerint (ennek szerzőjével, Joanna Woronkowiczcal készült rövid interjúnkat lásd a keretes részben!) az amerikai nonprofit előadó-művészeti és múzeumi intézmények bevételeinek több mint 40 százaléka saját bevétel, a céges, magán-, illetve alapítványi támogatók legalább 30-at tesznek ki, és csak sok egyéb tétel után jön a közpénz (helyi, állami és szövetségi), összesen 7 százalékkal. Tehát nem is az intézménytámogatás a NEA fő fókusza, de még így is jelentősen hozzájárultak múzeumok vagy akár szimfonikus zenekarok működéséhez.
Akik a legsebezhetőbbek
A hangsúly azonban a kisprojekteken van. Főként azokban a társadalmi csoportokban, amelyeket elkerül a kultúra főárama. A NEA-pénz zöme szegény környékekre ment, olyan helyzetű emberek felé, akik jellemzően nem jutnak el a nagy kulturális intézményekbe (jövedelmi, egészségi állapotuk miatt, vagy mertmessze laknak minden ilyesmitől), illetve akiket az ott elérhető kulturális javak alig reprezentálnak. Ide tartoznak azon etnikai csoportok is, amelyek kulturális centrumai jóval kevesebb mecénáspénzt kapnak, mint a fehér európai kultúra talaján álló, hatalmas közönséget vonzó megaintézmények.
Egyes felmérések szerint a világ etnikailag legvegyesebb helye a New York-i Queens. Laura Raicovich egy ottani nagy intézmény, a Queens Museum igazgatója a Narancsnak elmondta: „A NEA és az IMLS nélkül akár itt, akár az országban másutt, a kisközösségek elvesztenék kulturális centrumaikat. De éppenséggel a mi múzeumunk edukációs programjai is lehetetlenné válnának: mindaz, ami a közösségek, iskolák bekapcsolódását segíti.”
Egy 2011-es kutatás szerint a komoly magánadományokat az ötmillió dollár fölötti költségvetésű kulturális intézmények felső 2 százaléka viszi el. A feketéket, karibiakat, dél-amerikaiakat, ázsiaiakat pedig zömmel kis intézmények képviselik – számukra a NEA az életben maradást jelenti. Róluk szóló cikkében az Artsy művészeti magazin úgy fogalmaz: a Trump-adminisztráció megpróbálja megszabni, ki férhet hozzá a kulturális javakhoz, kinek van joga a kreatív önkifejezéshez. A lap szerint a déli határkerítéssel és a hét muszlim országot érintő beutazási tilalommal együtt ez már nyíltan kijelöli, a kormány kiket rekesztene ki a nemzetből.
Sokak szerint a költségvetési terv üzenete az, hogy a kultúra az alt-right kurzusban az elit kedvtelése és biznisze. A republikánusok nem először támadják a NEA-t. A 90-es években igazi kultúrharc folyt, melyben az elitizmus vádja éppúgy előkerült, mint a „keresztényi” alapú hangulatkeltés, miszerint a NEA közpénzen olyan obszcén művészeket támogat, mint Andres Serrano vagy Robert Mapplethorpe. A kampány fő alakja Jesse Helms szenátor volt, aki mögött már akkor is a nálunk Orbán Viktor tanácsadójaként ismert kampányguru, Arthur J. Finkelstein állt.
A művészvilág mai elitje azonban már-már aktivistaként kezd viselkedni. Több mint kétszáz művészt, művészeti szakembert tömörít az a Hands Off! nevű kezdeményezés, amit egy kevésbé ismert művész-tanár, Adam Broomberg indított el. Akkor lett hírértéke a dolognak, amikor nagyágyúk is bekapcsolódtak: Anish Kapoor, William Kentridge képzőművészek, Frances Morris, a Tate Modern újdonsült igazgatója, Laurie Anderson multimédia-művész vagy az újabban hanginstallációkkal is foglalkozó David Byrne az egykori Talking Headsből. A Hands Off!-fal most tele a sajtó, de e percben még nem tudni pontosan, miben ölt majd testet a kiáltványukban emlegetett fellépés a jobboldali populizmussal és a nyílt fasizmussal szemben. Kiállításokat, performanszokat, megmozdulásokat ígérnek, de egyelőre Berlintől Chicagóig workshopok valósultak meg, amelyeken a közös akciók irányait és módozatait mérlegelték.
A művészeti világ tavaly november óta folyamatosan forrong, ami néhány egyszeri, de hatásos akcióban csúcsosodott ki eddig. Ilyen volt Trump beiktatásának napján a művészeti sztrájk az Egyesült Államokban: kis és nagy intézmények sora használta aznap tereit tiltakozásra, nyilvános beszélgetésre, demonstrációra. Az említett Queens Museum plakátkészítő kurzust szervezett. „A szokásos pénteki forgalom duplája volt” – mondja Laura Raicovich. „A művészetnek egyre nagyobb szerepe lesz ezekben az időkben: megnyugvás, remény, inspiráció. Most már a következő választási ciklusra kell koncentrálnunk. És addig is megvédeni azokat, akik a legsebezhetőbbek.”
| A helyzet szépsége Joanna Woronkowicz, az Indiana University Bloomington kulturális politikával foglalkozó docense, a NEA volt munkatársa Magyar Narancs: Mit gondol, megmarad a szövetségi kultúratámogatás? Joanna Woronkowicz: Az elnök költségvetési tervezete egyelőre nem más, mint az elnök költségvetési tervezete. Elég sok fék és ellensúly vár még rá, mielőtt ebből elfogadott büdzsé lesz. A monetáris szigor a Trump-híveknek szóló ígéret volt, és az elnök most a kulturális pénzalapokat használja arra, hogy ezt a célt elérje. Másfelől azt üzeni: a művelődés és a művészet neki nem prioritás. Nem tartok attól, hogy a NEA holnap eltűnik, de pár dolog aggodalomra ad okot. A NEA törvényi beágyazottsága nem annyira stabil, hogy ne lehessen könnyen elkaszálni. Nem kell külön indoklás a megszüntetéséhez, elég, ha kihagyják a büdzséből. A 90-es években a NEA-t rengeteg támadás érte, de a kultúrharc végeztével el lehetett volna érni, hogy stabilabb pozíciói legyenek. Csakhogy ez akkor nem történt meg, így most kiszolgáltatottá vált. MN: A művészettámogatás nagyon kis tétel az amerikai büdzsében, és szinte láthatatlan a magánmecenatúra mellett. Miért küzdenek érte mégis? JW: Mert már régen nem arról van szó, hogy a NEA a keleti parti művészvilágot támogatja. Nem az elitnek szól, hanem leginkább a vidéki Amerikának. Az elnéptelenedő, távoli területekre is eljut, jelen van az ország minden egyes körzetében. A másik ok az, hogy a szövetségi kormányzatnak bizonyítania kell, hogy törődik az emberek életminőségével. Ha úgy tetszik, a globális kulturális színtéren is meg kell jelennie, összevetésben az európai államok kultúratámogatási gyakorlatával. MN: A művészvilág tiltakozik, demonstrál. Milyennek látja az ellenállás esélyeit? JW: Kétfajta aktivitást látunk. Egyrészt az érdekképviseletet; március 20-án zajlott Washingtonban az Arts Advocacy Day, amelyen több száz szervezet jelent meg és érvelt a kormányzat kultúrát érintő javaslatai ellen. A másik magát a művészetet használja mint a megszólalás eszközét. Végső soron ez ennek a helyzetnek a szépsége, újra megtanuljuk a művészetet a tiltakozás kifejezésére használni. Ennek pedig nagyon komoly hagyománya van a történelemben. És ha azt nézzük, hogy a művészet mi mindent képes elérni, akkor hosszú távon optimistának kell lennünk. |
