Mint a Jenga-torony építőelemei, úgy fekszenek egymáson a gépfegyverek a földön. A szépen felépített fegyvertornyot gyerekképű fiú őrzi a falnak dőlve, közben nem túl lelkesen szendvicsét fogyasztja. Az ebédet két kipás katonatársa osztja ki, a kartondobozokban cipelt adagokat egyesével hajigálják a többieknek. Mindennapos látvány ez a jeruzsálemi holokauszt-emlékközpont, a Jad Vasem udvarán: a katonák esznek, isznak, kedélyesen beszélgetnek, és ha arra kérik őket, szelfiznek a turistákkal. Csak az arcok cserélődnek, az egyenruha ugyanaz. A múzeumi látogatás és a pedagógiai foglalkozások a katonai szolgálat szerves része, egyes kritikák szerint a Jad Vasem sokat vitatott állandó kiállítása épp nekik, nekik is szól. Mi történhet egy néppel ország nélkül? Mintha ezt az üzenetet kellene a katonáknak magukévá tenniük.
Az izraeli hadseregben most az számít újdonságnak, hogy történetében először – számos leszerelt, magas rangú tiszt és több vallási csoport hangos tiltakozása közepette – tizenöt női katona kezdheti meg a kiképzését a páncéloshadosztályban. Eddig úgy vélték, a nők nem bírnák a páncélosegységgel járó fizikai megpróbáltatásokat. Ez változott most meg. Ami viszont változatlan: a 18 éves kortól kötelező katonaság. 2015 júniusa óta a fiúknak 32 hónapot kell szolgálniuk (ez korábban 36 hónap volt), a lányoknak 24 hónap a szolgálati idő. Ezt követően a sorkatonák 40, a tisztek 45 éves korukig tartalékosok maradnak.
Már nem olvaszt
Már Izrael első miniszterelnöke, David Ben Gurion, az IDF (Israel Defense Forces – Izraeli Védelmi Erők) életre hívója is olvasztótégelynek nevezte a hadsereget. A közös cél, az ország védelme kellő érintkezési pontot teremtett Izrael legkülönbözőbb fiataljai között, legyenek bevándorlók vagy Izraelben születettek, szekulárisak vagy vallásosak, város- vagy kibuclakók. Ez a kép az évtizedek során sokat változott, s bár az olvasztótégely megnevezés rendre visszatér a közbeszédben, a Ben Gurion-i megközelítést és vele együtt a homogén izraeli társadalom ideáját ma már nem igazán tartják követendőnek. A 90-es években például a parancsnokok még nem hagyták, hogy az új bevándorló katonák oroszul beszéljenek egymás között.
Három hónapos jeruzsálemi tartózkodásom során a helyiekkel folytatott beszélgetésekben a katonaság egyszerűen megkerülhetetlen téma. Fontos hangsúlyozni, hogy beszélgetőpartnereim leginkább a társadalom baloldali, világi részét képviselik, az ő nézeteik nagyrészt ellentétesek a többség, főleg a vallásos vagy az úgynevezett „hagyományőrző” fiatalság katonasággal kapcsolatos hozzáállásával. Lehet-e valaki megszállásellenes, egyszersmind hadseregpárti? Miért gyötri lelkiismeret-furdalás azt, aki megtagadja a katonai szolgálatot? Ezek a kérdések ismerőseim körében ismerős, visszatérő élethelyzetek. Az izraeli hadsereg intézménye – feltehetően szándékai ellenére – leképezi a traumákkal és ellentétekkel átitatott társadalom számos feszültségét.
| ||
A Pew Research Center 2014–2015-ös tanulmánya szerint Izrael vallásilag nagyjából 19–81 százalékban oszlik nem zsidókra (14 százalék muszlim, 2 drúz, 2 keresztény, 1 egyéb) és zsidókra (8 százalék ultraortodox, 10 vallásos, 23 „hagyományőrző”, 40 szekuláris). A felsorolt csoportok gyakorlatilag nem érintkeznek egymással. Sergio DellaPergola, Izrael egyik legfontosabb demográfusa szerint az ultraortodoxok a 2050–2060-as évekre a lakosság harmadát fogják kitenni. Azok az ultraortodoxok, akik nemcsak jelentős állami támogatásban részesülnek, de a jesivák tanulóiként felmentést kapnak a katonai szolgálat alól. A megszállt területen letelepedő zsidó telepesek között sok ultraortodox van, a telepek biztonságát többek között a hadsereg is garantálja, miként Ciszjordánia is mindennapos katonai kontroll alatt áll. Az író-újságíró Yossi Klein Halevi szerint ma már nem a vallási és világi életforma szerint oszlik meg az izraeli társadalom, hanem vannak az ultraortodoxok és velük szemben mindenki más. Ezzel persze sokan vitatkoznának – de még mindig a hadsereg teremt érintkezési pontokat a legkülönfélébb társadalmi csoportok között, olyan pontokat, melyek más formában nem léteznének. (Az arab izraeli lakosságra – kivéve például a drúzokat – a hadkötelezettség természetesen nem vonatkozik.) És mert a szomszédos országok felőli külső fenyegetettséget a zsidók nagy része valódi veszélyként éli meg, a hadsereg szerepe széles körben elfogadott.
A békeaktivista Sahar Vardi YouTube-on elérhető előadásában (Militarism in Israeli Society – Militarizmus az izraeli társadalomban) sorra veszi, milyen mélyen hatja át az oktatási rendszert a militarizmus eszméje. Amikor a legkisebbek számolni tanulnak, a békegalamb, a knesszet és az országzászló mellett tankok, repülők és az IDF jelképei szolgálnak illusztrációként. Az iskola is arra készíti fel a fiatalokat, hogy – a törvény előírásának megfelelően – 18 évesen megkezdjék katonai szolgálatukat a család és a haza védelmében. Nem csak a bevándorlók érzik úgy, hogy csakis akkor lehetnek az izraeli társadalom teljes értékű tagjai, ha letöltik a 2–3 éves szolgálatukat: az Izraelben született fiatalok nagy többsége számára a sorkatonaság a közösséghez tartozás megkérdőjelezhetetlen terepe, olyasvalami, amin minden barát, testvér, szülő és rokon átesik. A katonák számára ingyenes a tömegközlekedés, társadalmi megbecsültségük vitathatatlan, még a lone soldierek (azok a külföldről érkező katonák, akiknek a közvetlen családja nem Izraelben él) is sok állami és civil támogatást kapnak. „A hadsereg mi vagyunk, a hadsereg a mi gyerekeink” – mondja Klein Halevi, és a helyiekkel folytatott beszélgetésekből is egyértelműen ez érződik. Ez a beavatási rítus a felnőtt életbe, a társadalmi elfogadottság és elismertség kapuja. A gimnáziumból kikerülő, 18–21 éves fiatal felnőttek azok, akik háború esetén (és abból sajnos nincs hiány) harcba indulnak, akik megvédik a hazájukat, és akik egyúttal a katonai megszállás rendszerének – olykor akaratlan – fenntartói. A fegyveres katonák látványa a mindennapok része, egy idő után már fel sem tűnik, ha valaki civilben géppisztollyal sétál az utcán. A kívülálló számára felfoghatatlannak tűnhet ez a kollektív bizalom, annak biztos tudata, hogy a fegyverekkel nem történik visszaélés. Ilyenről, például szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról, csak elvétve hallani. A jogi retorzió pedig – éppen a bizalom fenntartása miatt – rendkívül kemény.
Az egyetemisták egy része tanulmányait a hadsereg kötelékében és finanszírozásával is végezheti, természetesen olyan szakokon, amelyek katonai pályafutásukat segítik elő. De ettől függetlenül is a szolgálat 2-3 éve alatt olyan networköt alakíthatnak ki a fiatalok, amely egész életükre hasznos lehet. A hadseregben betöltött pozíció a későbbi munkavállalás szempontjából is meghatározó, ha valaki például a hírszerzésnél szolgált egy elit alakulatnál, más eséllyel indul a munkaerőpiacon, mint az a kortársa, aki a checkpointoknál igazoltatta az áthaladókat. Az elit alakulatok hírszerzői gyakran a high-tech iparban kötnek ki.
„Ahhoz nem lehet hozzászokni, hogy felneveled a gyerekedet, és 18 évesen elviszik meghalni” – mondja Efrat, 60 körüli, jeruzsálemi nő, akinek fiai egyszerre töltötték katonai szolgálatukat. Egyikük a 2006-os libanoni háborúban szolgált, a másik Gázában. Hogyan töltik a szülők az éveken, több gyerek esetén akár 6, 9, 12 éven át tartó várakozást, amikor bármikor megszólalhat a telefon a tragikus hírrel? Éppen erről szól David Grossman hatszáz oldalas nagyregénye, A világ végére, amelynek főhősnője gyalog indul neki a galileai hegyeknek, míg lejár fia katonai szolgálata, csak hogy ne otthon kelljen várnia a telefon csörrenését, mert abba belebolondulna. A sors tragédiája, hogy mire Grossman befejezte regényét, legkisebb gyereke, Uri meghalt a 2006-os libanoni háborúban. Ugyanannál a páncélosegységnél szolgált, mint Yaalon, Efrat egyik fia. „Van egy hadsereg előtt, és van egy hadsereg után” – mondja Efrat, amikor arról beszél, hogy a hadsereg után két teljesen más fiú jött haza. Gimnáziumi igazgatóként generációkon keresztül nézte végig ugyanezt a változást tanítványain, és a mai napig eljár az elesett diákjai számára tartott megemlékezésekre. A leszerelő katonák gyakran egy év szünetet tartanak: beutazzák a világot, kieresztik a gőzt, és örülnek az életnek, az életben maradásnak. És hogy kibeszélhetők-e a háború(ka)t megjárt fiatalok traumái? A kérdésemre
leginkább a naiv kívülállónak járó mosoly a válasz.
Lelkiismereti okok
Világi körben egyre inkább előfordul, hogy a fiatal felnőttek szembeszállnak környezetükkel, a többségi társadalom által elfogadott normákkal. Efrat bátyja negyven évvel ezelőtt még börtönbüntetéssel fizetett azért, mert lelkiismereti okokra hivatkozva akarta megtagadni a katonai szolgálatot, és végül mégis kénytelen volt bevonulni. A néhány hónapos börtön ma sem ritka, utána azonban lehetséges felmentést kapni. Yaalon tartalékosként nem akart a megszállt területeken szolgálni, őt „csupán” elengedték a katonaságtól. „Ez azt jelenti, hogy ha háború van, nem szolgálhatok a seregben, nem védhetem meg a családomat és a hazámat. Pedig nem ezzel van a bajom, én a megszállással nem értek egyet” – magyarázza. Az ideológiai alapú elutasítás még mindig ritka: Yaalonnak a katonai bíró előtt kellett elővezetnie ügyét, s bár a bíró érezhetően vele értett egyet, ennek semmilyen formában nem adhatott hangot. Baráti köréből, mely szinte teljesen baloldali elkötelezettségűekből áll, senki sem mondott nemet. Kivéve Yaelt, az ő esete azonban más természetű. A harmincas évei elején járó, törékeny színész-rendezőnő már akkor tudta, hogy a katonaság egyszerűen nem neki való, amikor egyik, katonaként szolgáló nővérét látogatták meg a családdal. „Nem látod magad katonaként, ugye?” – kérdezte Yaelt a kocsiban hazafelé az apja, és ahogy a fiatal nő mesélni kezdi a lassan tizenöt évvel ezelőtti történetet, vonásai megfeszülnek. Apja szavai megkönnyebbülést hoztak, de a rendszerrel való küzdelem csak ezután következett. A hivatalos felmentéskéréshez két tanú kell, Yael apja volt az egyik, gimnáziumi irodalomtanára a másik. A procedúra személyes meghallgatással folytatódott: „Az előttem berendelt lány sírva jött ki a teremből, őt nem mentették fel – meséli remegő hangon. – Én tényleg képtelen lettem volna a katonai szolgálatra. A mai napig nem tudom persze, hogy nem hoztam-e rossz döntést, hiszen kimaradtam valamiből, amin a környezetemben szinte mindenki átesett. De a lányokat még mindig könnyebben elengedik.” Yaelt láthatóan a mai napig megviselik a történtek. Felmentésének történetéről Efrat lakonikusan csak annyit jegyez meg: „Hát persze, túlságosan félnek az öngyilkosságtól.”
Abban minden tanulmány megegyezik, hogy a hivatásos hadsereg sokkal hatékonyabb haderőt jelent, mint a sorozásos. – De akkor miért a ragaszkodás ez utóbbihoz? A békeaktivista Vardi szerint így kívánják a gazdasági és politikai érdekek. „Jól működő pszichológiai mechanizmusra épül az egész: amíg a társadalom minden tagja kötelezően részese a rendszernek, kritikát megfogalmazni is nehezebb. Ha kritizálod a hadsereget, a megszállást – a barátaidat, a testvéreidet, önmagad kritizálod.”
(A cikk megírásához nyújtott segítségéért köszönet Frojimovics Kingának.)
