Szinte mindenki átesik rajta: katonának lenni Izraelben

„18 évesen elviszik meghalni”

  • Marczisovszky Anna
  • 2017. május 7.

Külpol

Riport az izraeli hadsereg múltjáról, jelenéről és megítéléséről.

Mint a Jenga-torony építőelemei, úgy fekszenek egymáson a gépfegyverek a földön. A szépen felépített fegyvertornyot gyerekképű fiú őrzi a falnak dőlve, közben nem túl lelkesen szendvicsét fogyasztja. Az ebédet két kipás katonatársa osztja ki, a kartondobozokban cipelt adagokat egyesével hajigálják a többieknek. Mindennapos látvány ez a jeruzsálemi holokauszt-emlékközpont, a Jad Vasem udvarán: a katonák esznek, isznak, kedélyesen beszélgetnek, és ha arra kérik őket, szelfiznek a turistákkal. Csak az arcok cserélődnek, az egyenruha ugyanaz. A múzeumi látogatás és a pedagógiai foglalkozások a katonai szolgálat szerves része, egyes kritikák szerint a Jad Vasem sokat vitatott állandó kiállítása épp nekik, nekik is szól. Mi történhet egy néppel ország nélkül? Mintha ezt az üzenetet kellene a katonáknak magukévá tenniük.

Az izraeli hadseregben most az számít újdonságnak, hogy történetében először – számos leszerelt, magas rangú tiszt és több vallási csoport hangos tiltakozása közepette – tizenöt női katona kezdheti meg a kiképzését a páncéloshadosztályban. Eddig úgy vélték, a nők nem bírnák a páncélosegységgel járó fizikai megpróbáltatásokat. Ez változott most meg. Ami viszont változatlan: a 18 éves kortól kötelező katonaság. 2015 júniusa óta a fiúknak 32 hónapot kell szolgálniuk (ez korábban 36 hónap volt), a lányoknak 24 hónap a szolgálati idő. Ezt követően a sorkatonák 40, a tisztek 45 éves korukig tartalékosok maradnak.

 

Már nem olvaszt

Már Izrael első miniszterelnöke, David Ben Gurion, az IDF (Israel Defense Forces – Izraeli Védelmi Erők) életre hívója is olvasztótégelynek nevezte a hadsereget. A közös cél, az ország védelme kellő érintkezési pontot teremtett Izrael legkülönbözőbb fiataljai között, legyenek bevándorlók vagy Izraelben születettek, szekulárisak vagy vallásosak, város- vagy kibuclakók. Ez a kép az évtizedek során sokat változott, s bár az olvasztótégely megnevezés rendre visszatér a közbeszédben, a Ben Gurion-i megközelítést és vele együtt a homogén izraeli társadalom ideáját ma már nem igazán tartják követendőnek. A 90-es években például a parancsnokok még nem hagyták, hogy az új bevándorló katonák oroszul beszéljenek egymás között.

Három hónapos jeruzsálemi tartózkodásom során a helyiekkel folytatott beszélgetésekben a katonaság egyszerűen megkerülhetetlen téma. Fontos hangsúlyozni, hogy beszélgetőpartnereim leginkább a társadalom baloldali, világi részét képviselik, az ő nézeteik nagyrészt ellentétesek a többség, főleg a vallásos vagy az úgynevezett „hagyományőrző” fiatalság katonasággal kapcsolatos hozzáállásával. Lehet-e valaki megszállásellenes, egyszersmind hadseregpárti? Miért gyötri lelkiismeret-furdalás azt, aki megtagadja a katonai szolgálatot? Ezek a kérdések ismerőseim körében ismerős, visszatérő élethelyzetek. Az izraeli hadsereg intézménye – feltehetően szándékai ellenére – leképezi a traumákkal és ellentétekkel átitatott társadalom számos feszültségét.

Networképítés közben

Networképítés közben

Fotó: Europress/AFP

A Pew Research Center 2014–2015-ös tanulmánya szerint Izrael vallásilag nagyjából 19–81 százalékban oszlik nem zsidókra (14 százalék muszlim, 2 drúz, 2 keresztény, 1 egyéb) és zsidókra (8 százalék ultraortodox, 10 vallásos, 23 „hagyományőrző”, 40 szekuláris). A felsorolt csoportok gyakorlatilag nem érintkeznek egymással. Sergio DellaPergola, Izrael egyik legfontosabb demográfusa szerint az ultraortodoxok a 2050–2060-as évekre a lakosság harmadát fogják kitenni. Azok az ultraortodoxok, akik nemcsak jelentős állami támogatásban részesülnek, de a jesivák tanulóiként felmentést kapnak a katonai szolgálat alól. A megszállt területen letelepedő zsidó telepesek között sok ultraortodox van, a telepek biztonságát többek között a hadsereg is garantálja, miként Ciszjordánia is mindennapos katonai kontroll alatt áll. Az író-újságíró Yossi Klein Halevi szerint ma már nem a vallási és világi életforma szerint oszlik meg az izraeli társadalom, hanem vannak az ultraortodoxok és velük szemben mindenki más. Ezzel persze sokan vitatkoznának – de még mindig a hadsereg teremt érintkezési pontokat a legkülönfélébb társadalmi csoportok között, olyan pontokat, melyek más formában nem léteznének. (Az arab izraeli lakosságra – kivéve például a drúzokat – a hadkötelezettség természetesen nem vonatkozik.) És mert a szomszédos országok felőli külső fenyegetettséget a zsidók nagy része valódi veszélyként éli meg, a hadsereg szerepe széles körben elfogadott.

A békeaktivista Sahar Vardi YouTube-on elérhető előadásában (Militarism in Israeli Society – Militarizmus az izraeli társadalomban) sorra veszi, milyen mélyen hatja át az oktatási rendszert a militarizmus eszméje. Amikor a legkisebbek számolni tanulnak, a békegalamb, a knesszet és az országzászló mellett tankok, repülők és az IDF jelképei szolgálnak illusztrációként. Az iskola is arra készíti fel a fiatalokat, hogy – a törvény előírásának megfelelően – 18 évesen megkezdjék katonai szolgálatukat a család és a haza védelmében. Nem csak a bevándorlók érzik úgy, hogy csakis akkor lehetnek az izraeli társadalom teljes értékű tagjai, ha letöltik a 2–3 éves szolgálatukat: az Izraelben született fiatalok nagy többsége számára a sorkatonaság a közösséghez tartozás megkérdőjelezhetetlen terepe, olyasvalami, amin minden barát, testvér, szülő és rokon átesik. A katonák számára ingyenes a tömegközlekedés, társadalmi megbecsültségük vitathatatlan, még a lone soldierek (azok a külföldről érkező katonák, akiknek a közvetlen családja nem Izraelben él) is sok állami és civil támogatást kapnak. „A hadsereg mi vagyunk, a hadsereg a mi gyerekeink” – mondja Klein Halevi, és a helyiekkel folytatott beszélgetésekből is egyértelműen ez érződik. Ez a beavatási rítus a felnőtt­ életbe, a társadalmi elfogadottság és elismertség kapuja. A gimnáziumból kikerülő, 18–21 éves fiatal felnőttek azok, akik háború esetén (és abból sajnos nincs hiány) harcba indulnak, akik megvédik a hazájukat, és akik egyúttal a katonai megszállás rendszerének – olykor akaratlan – fenntartói. A fegyveres katonák látványa a mindennapok része, egy idő után már fel sem tűnik, ha valaki civilben géppisztollyal sétál az utcán. A kívülálló számára felfoghatatlannak tűnhet ez a kollektív bizalom, annak biztos tudata, hogy a fegyverekkel nem történik visszaélés. Ilyenről, például szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról, csak elvétve hallani. A jogi retorzió pedig – éppen a bizalom fenntartása miatt – rendkívül kemény.

Az egyetemisták egy része tanulmányait a hadsereg kötelékében és finanszírozásával is végezheti, természetesen olyan szakokon, amelyek katonai pályafutásukat segítik elő. De ettől függetlenül is a szolgálat 2-3 éve alatt olyan networköt alakíthatnak ki a fiatalok, amely egész életükre hasznos lehet. A hadseregben betöltött pozíció a későbbi munkavállalás szempontjából is meghatározó, ha valaki például a hírszerzésnél szolgált egy elit alakulatnál, más eséllyel indul a munkaerőpiacon, mint az a kortársa, aki a checkpointoknál igazoltatta az áthaladókat. Az elit alakulatok hírszerzői gyakran a high-tech iparban kötnek ki.

„Ahhoz nem lehet hozzászokni, hogy felneveled a gyerekedet, és 18 évesen elviszik meghalni” – mondja Efrat, 60 körüli, jeruzsálemi nő, akinek fiai egyszerre töltötték katonai szolgálatukat. Egyikük a 2006-os libanoni háborúban szolgált, a másik Gázában. Hogyan töltik a szülők az éveken, több gyerek esetén akár 6, 9, 12 éven át tartó várakozást, amikor bármikor megszólalhat a telefon a tragikus hírrel? Éppen erről szól David Grossman hatszáz oldalas nagyregénye, A világ végére, amelynek főhősnője gyalog indul neki a galileai hegyeknek, míg lejár fia katonai szolgálata, csak hogy ne otthon kelljen várnia a telefon csörrenését, mert abba belebolondulna. A sors tragédiája, hogy mi­re Grossman befejezte regényét, legkisebb gyereke, Uri meghalt a 2006-os libanoni háborúban. Ugyanannál a páncélosegységnél szolgált, mint Yaalon, Efrat egyik fia. „Van egy hadsereg előtt, és van egy hadsereg után” – mondja Efrat, amikor arról beszél, hogy a hadsereg után két teljesen más fiú jött haza. Gimnáziumi igazgatóként generációkon keresztül nézte végig ugyanezt a változást tanítványain, és a mai napig eljár az el­esett diákjai számára tartott megemlékezésekre. A leszerelő katonák gyakran egy év szünetet tartanak: beutazzák a világot, kieresztik a gőzt, és örülnek az életnek, az életben maradásnak. És hogy kibeszélhetők-e a háború(ka)t megjárt fiatalok traumái? A kérdésemre
leginkább a naiv kívülállónak járó mosoly a válasz.

 

Lelkiismereti okok

Világi körben egyre inkább előfordul, hogy a fiatal felnőttek szembeszállnak környezetükkel, a többségi társadalom által elfogadott normákkal. Efrat bátyja negyven évvel ezelőtt még börtönbüntetéssel fizetett azért, mert lelkiismereti okokra hivatkozva akarta megtagadni a katonai szolgálatot, és végül mégis kénytelen volt bevonulni. A néhány hónapos börtön ma sem ritka, utána azonban lehetséges felmentést kapni. Yaalon tartalékosként nem akart a megszállt területeken szolgálni, őt „csupán” elengedték a katonaságtól. „Ez azt jelenti, hogy ha háború van, nem szolgálhatok a seregben, nem védhetem meg a családomat és a hazámat. Pedig nem ezzel van a bajom, én a megszállással nem értek egyet” – magyarázza. Az ideológiai alapú elutasítás még mindig ritka: Yaalonnak a katonai bíró előtt kellett elő­vezetnie ügyét, s bár a bíró érezhetően vele értett egyet, ennek semmilyen formában nem adhatott hangot. Baráti köréből, mely szinte teljesen baloldali elkötelezettségűekből áll, senki sem mondott nemet. Kivéve Yaelt, az ő esete azonban más természetű. A harmincas évei elején járó, törékeny színész-rendezőnő már akkor tudta, hogy a katonaság egyszerűen nem neki való, amikor egyik, katonaként szolgáló nővérét látogatták meg a családdal. „Nem látod magad katonaként, ugye?” – kérdezte Yaelt a kocsiban hazafelé az apja, és ahogy a fiatal nő mesélni kezdi a lassan tizenöt évvel ezelőtti történetet, vonásai megfeszülnek. Apja szavai megkönnyebbülést hoztak, de a rendszerrel való küzdelem csak ezután következett. A hivatalos felmentéskéréshez két tanú kell, Yael apja volt az egyik, gimnáziumi irodalomtanára a másik. A procedúra személyes meghallgatással folytatódott: „Az előttem berendelt lány sírva jött ki a teremből, őt nem mentették fel – meséli remegő hangon. – Én tényleg képtelen lettem volna a katonai szolgálatra. A mai napig nem tudom persze, hogy nem hoztam-e rossz döntést, hiszen kimaradtam valamiből, amin a környezetemben szinte mindenki átesett. De a lányokat még mindig könnyebben elengedik.” Yaelt láthatóan a mai napig megviselik a történtek. Felmentésének történetéről Efrat lakonikusan csak annyit jegyez meg: „Hát persze, túlságosan félnek az öngyilkosságtól.”

Abban minden tanulmány megegyezik, hogy a hivatásos hadsereg sokkal hatékonyabb haderőt jelent, mint a sorozásos. – De akkor miért a ragaszkodás ez utóbbihoz? A békeaktivista Vardi szerint így kívánják a gazdasági és politikai érdekek. „Jól működő pszichológiai mechanizmusra épül az egész: amíg a társadalom minden tagja kötelezően részese a rendszernek, kritikát megfogalmazni is nehezebb. Ha kritizálod a hadsereget, a megszállást – a barátaidat, a testvéreidet, önmagad kritizálod.”

(A cikk megírásához nyújtott segítségéért köszönet Frojimovics Kingának.)

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."