Szinte mindenki átesik rajta: katonának lenni Izraelben

„18 évesen elviszik meghalni”

  • Marczisovszky Anna
  • 2017. május 7.

Külpol

Riport az izraeli hadsereg múltjáról, jelenéről és megítéléséről.

Mint a Jenga-torony építőelemei, úgy fekszenek egymáson a gépfegyverek a földön. A szépen felépített fegyvertornyot gyerekképű fiú őrzi a falnak dőlve, közben nem túl lelkesen szendvicsét fogyasztja. Az ebédet két kipás katonatársa osztja ki, a kartondobozokban cipelt adagokat egyesével hajigálják a többieknek. Mindennapos látvány ez a jeruzsálemi holokauszt-emlékközpont, a Jad Vasem udvarán: a katonák esznek, isznak, kedélyesen beszélgetnek, és ha arra kérik őket, szelfiznek a turistákkal. Csak az arcok cserélődnek, az egyenruha ugyanaz. A múzeumi látogatás és a pedagógiai foglalkozások a katonai szolgálat szerves része, egyes kritikák szerint a Jad Vasem sokat vitatott állandó kiállítása épp nekik, nekik is szól. Mi történhet egy néppel ország nélkül? Mintha ezt az üzenetet kellene a katonáknak magukévá tenniük.

Az izraeli hadseregben most az számít újdonságnak, hogy történetében először – számos leszerelt, magas rangú tiszt és több vallási csoport hangos tiltakozása közepette – tizenöt női katona kezdheti meg a kiképzését a páncéloshadosztályban. Eddig úgy vélték, a nők nem bírnák a páncélosegységgel járó fizikai megpróbáltatásokat. Ez változott most meg. Ami viszont változatlan: a 18 éves kortól kötelező katonaság. 2015 júniusa óta a fiúknak 32 hónapot kell szolgálniuk (ez korábban 36 hónap volt), a lányoknak 24 hónap a szolgálati idő. Ezt követően a sorkatonák 40, a tisztek 45 éves korukig tartalékosok maradnak.

 

Már nem olvaszt

Már Izrael első miniszterelnöke, David Ben Gurion, az IDF (Israel Defense Forces – Izraeli Védelmi Erők) életre hívója is olvasztótégelynek nevezte a hadsereget. A közös cél, az ország védelme kellő érintkezési pontot teremtett Izrael legkülönbözőbb fiataljai között, legyenek bevándorlók vagy Izraelben születettek, szekulárisak vagy vallásosak, város- vagy kibuclakók. Ez a kép az évtizedek során sokat változott, s bár az olvasztótégely megnevezés rendre visszatér a közbeszédben, a Ben Gurion-i megközelítést és vele együtt a homogén izraeli társadalom ideáját ma már nem igazán tartják követendőnek. A 90-es években például a parancsnokok még nem hagyták, hogy az új bevándorló katonák oroszul beszéljenek egymás között.

Három hónapos jeruzsálemi tartózkodásom során a helyiekkel folytatott beszélgetésekben a katonaság egyszerűen megkerülhetetlen téma. Fontos hangsúlyozni, hogy beszélgetőpartnereim leginkább a társadalom baloldali, világi részét képviselik, az ő nézeteik nagyrészt ellentétesek a többség, főleg a vallásos vagy az úgynevezett „hagyományőrző” fiatalság katonasággal kapcsolatos hozzáállásával. Lehet-e valaki megszállásellenes, egyszersmind hadseregpárti? Miért gyötri lelkiismeret-furdalás azt, aki megtagadja a katonai szolgálatot? Ezek a kérdések ismerőseim körében ismerős, visszatérő élethelyzetek. Az izraeli hadsereg intézménye – feltehetően szándékai ellenére – leképezi a traumákkal és ellentétekkel átitatott társadalom számos feszültségét.

Networképítés közben

Networképítés közben

Fotó: Europress/AFP

A Pew Research Center 2014–2015-ös tanulmánya szerint Izrael vallásilag nagyjából 19–81 százalékban oszlik nem zsidókra (14 százalék muszlim, 2 drúz, 2 keresztény, 1 egyéb) és zsidókra (8 százalék ultraortodox, 10 vallásos, 23 „hagyományőrző”, 40 szekuláris). A felsorolt csoportok gyakorlatilag nem érintkeznek egymással. Sergio DellaPergola, Izrael egyik legfontosabb demográfusa szerint az ultraortodoxok a 2050–2060-as évekre a lakosság harmadát fogják kitenni. Azok az ultraortodoxok, akik nemcsak jelentős állami támogatásban részesülnek, de a jesivák tanulóiként felmentést kapnak a katonai szolgálat alól. A megszállt területen letelepedő zsidó telepesek között sok ultraortodox van, a telepek biztonságát többek között a hadsereg is garantálja, miként Ciszjordánia is mindennapos katonai kontroll alatt áll. Az író-újságíró Yossi Klein Halevi szerint ma már nem a vallási és világi életforma szerint oszlik meg az izraeli társadalom, hanem vannak az ultraortodoxok és velük szemben mindenki más. Ezzel persze sokan vitatkoznának – de még mindig a hadsereg teremt érintkezési pontokat a legkülönfélébb társadalmi csoportok között, olyan pontokat, melyek más formában nem léteznének. (Az arab izraeli lakosságra – kivéve például a drúzokat – a hadkötelezettség természetesen nem vonatkozik.) És mert a szomszédos országok felőli külső fenyegetettséget a zsidók nagy része valódi veszélyként éli meg, a hadsereg szerepe széles körben elfogadott.

A békeaktivista Sahar Vardi YouTube-on elérhető előadásában (Militarism in Israeli Society – Militarizmus az izraeli társadalomban) sorra veszi, milyen mélyen hatja át az oktatási rendszert a militarizmus eszméje. Amikor a legkisebbek számolni tanulnak, a békegalamb, a knesszet és az országzászló mellett tankok, repülők és az IDF jelképei szolgálnak illusztrációként. Az iskola is arra készíti fel a fiatalokat, hogy – a törvény előírásának megfelelően – 18 évesen megkezdjék katonai szolgálatukat a család és a haza védelmében. Nem csak a bevándorlók érzik úgy, hogy csakis akkor lehetnek az izraeli társadalom teljes értékű tagjai, ha letöltik a 2–3 éves szolgálatukat: az Izraelben született fiatalok nagy többsége számára a sorkatonaság a közösséghez tartozás megkérdőjelezhetetlen terepe, olyasvalami, amin minden barát, testvér, szülő és rokon átesik. A katonák számára ingyenes a tömegközlekedés, társadalmi megbecsültségük vitathatatlan, még a lone soldierek (azok a külföldről érkező katonák, akiknek a közvetlen családja nem Izraelben él) is sok állami és civil támogatást kapnak. „A hadsereg mi vagyunk, a hadsereg a mi gyerekeink” – mondja Klein Halevi, és a helyiekkel folytatott beszélgetésekből is egyértelműen ez érződik. Ez a beavatási rítus a felnőtt­ életbe, a társadalmi elfogadottság és elismertség kapuja. A gimnáziumból kikerülő, 18–21 éves fiatal felnőttek azok, akik háború esetén (és abból sajnos nincs hiány) harcba indulnak, akik megvédik a hazájukat, és akik egyúttal a katonai megszállás rendszerének – olykor akaratlan – fenntartói. A fegyveres katonák látványa a mindennapok része, egy idő után már fel sem tűnik, ha valaki civilben géppisztollyal sétál az utcán. A kívülálló számára felfoghatatlannak tűnhet ez a kollektív bizalom, annak biztos tudata, hogy a fegyverekkel nem történik visszaélés. Ilyenről, például szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról, csak elvétve hallani. A jogi retorzió pedig – éppen a bizalom fenntartása miatt – rendkívül kemény.

Az egyetemisták egy része tanulmányait a hadsereg kötelékében és finanszírozásával is végezheti, természetesen olyan szakokon, amelyek katonai pályafutásukat segítik elő. De ettől függetlenül is a szolgálat 2-3 éve alatt olyan networköt alakíthatnak ki a fiatalok, amely egész életükre hasznos lehet. A hadseregben betöltött pozíció a későbbi munkavállalás szempontjából is meghatározó, ha valaki például a hírszerzésnél szolgált egy elit alakulatnál, más eséllyel indul a munkaerőpiacon, mint az a kortársa, aki a checkpointoknál igazoltatta az áthaladókat. Az elit alakulatok hírszerzői gyakran a high-tech iparban kötnek ki.

„Ahhoz nem lehet hozzászokni, hogy felneveled a gyerekedet, és 18 évesen elviszik meghalni” – mondja Efrat, 60 körüli, jeruzsálemi nő, akinek fiai egyszerre töltötték katonai szolgálatukat. Egyikük a 2006-os libanoni háborúban szolgált, a másik Gázában. Hogyan töltik a szülők az éveken, több gyerek esetén akár 6, 9, 12 éven át tartó várakozást, amikor bármikor megszólalhat a telefon a tragikus hírrel? Éppen erről szól David Grossman hatszáz oldalas nagyregénye, A világ végére, amelynek főhősnője gyalog indul neki a galileai hegyeknek, míg lejár fia katonai szolgálata, csak hogy ne otthon kelljen várnia a telefon csörrenését, mert abba belebolondulna. A sors tragédiája, hogy mi­re Grossman befejezte regényét, legkisebb gyereke, Uri meghalt a 2006-os libanoni háborúban. Ugyanannál a páncélosegységnél szolgált, mint Yaalon, Efrat egyik fia. „Van egy hadsereg előtt, és van egy hadsereg után” – mondja Efrat, amikor arról beszél, hogy a hadsereg után két teljesen más fiú jött haza. Gimnáziumi igazgatóként generációkon keresztül nézte végig ugyanezt a változást tanítványain, és a mai napig eljár az el­esett diákjai számára tartott megemlékezésekre. A leszerelő katonák gyakran egy év szünetet tartanak: beutazzák a világot, kieresztik a gőzt, és örülnek az életnek, az életben maradásnak. És hogy kibeszélhetők-e a háború(ka)t megjárt fiatalok traumái? A kérdésemre
leginkább a naiv kívülállónak járó mosoly a válasz.

 

Lelkiismereti okok

Világi körben egyre inkább előfordul, hogy a fiatal felnőttek szembeszállnak környezetükkel, a többségi társadalom által elfogadott normákkal. Efrat bátyja negyven évvel ezelőtt még börtönbüntetéssel fizetett azért, mert lelkiismereti okokra hivatkozva akarta megtagadni a katonai szolgálatot, és végül mégis kénytelen volt bevonulni. A néhány hónapos börtön ma sem ritka, utána azonban lehetséges felmentést kapni. Yaalon tartalékosként nem akart a megszállt területeken szolgálni, őt „csupán” elengedték a katonaságtól. „Ez azt jelenti, hogy ha háború van, nem szolgálhatok a seregben, nem védhetem meg a családomat és a hazámat. Pedig nem ezzel van a bajom, én a megszállással nem értek egyet” – magyarázza. Az ideológiai alapú elutasítás még mindig ritka: Yaalonnak a katonai bíró előtt kellett elő­vezetnie ügyét, s bár a bíró érezhetően vele értett egyet, ennek semmilyen formában nem adhatott hangot. Baráti köréből, mely szinte teljesen baloldali elkötelezettségűekből áll, senki sem mondott nemet. Kivéve Yaelt, az ő esete azonban más természetű. A harmincas évei elején járó, törékeny színész-rendezőnő már akkor tudta, hogy a katonaság egyszerűen nem neki való, amikor egyik, katonaként szolgáló nővérét látogatták meg a családdal. „Nem látod magad katonaként, ugye?” – kérdezte Yaelt a kocsiban hazafelé az apja, és ahogy a fiatal nő mesélni kezdi a lassan tizenöt évvel ezelőtti történetet, vonásai megfeszülnek. Apja szavai megkönnyebbülést hoztak, de a rendszerrel való küzdelem csak ezután következett. A hivatalos felmentéskéréshez két tanú kell, Yael apja volt az egyik, gimnáziumi irodalomtanára a másik. A procedúra személyes meghallgatással folytatódott: „Az előttem berendelt lány sírva jött ki a teremből, őt nem mentették fel – meséli remegő hangon. – Én tényleg képtelen lettem volna a katonai szolgálatra. A mai napig nem tudom persze, hogy nem hoztam-e rossz döntést, hiszen kimaradtam valamiből, amin a környezetemben szinte mindenki átesett. De a lányokat még mindig könnyebben elengedik.” Yaelt láthatóan a mai napig megviselik a történtek. Felmentésének történetéről Efrat lakonikusan csak annyit jegyez meg: „Hát persze, túlságosan félnek az öngyilkosságtól.”

Abban minden tanulmány megegyezik, hogy a hivatásos hadsereg sokkal hatékonyabb haderőt jelent, mint a sorozásos. – De akkor miért a ragaszkodás ez utóbbihoz? A békeaktivista Vardi szerint így kívánják a gazdasági és politikai érdekek. „Jól működő pszichológiai mechanizmusra épül az egész: amíg a társadalom minden tagja kötelezően részese a rendszernek, kritikát megfogalmazni is nehezebb. Ha kritizálod a hadsereget, a megszállást – a barátaidat, a testvéreidet, önmagad kritizálod.”

(A cikk megírásához nyújtott segítségéért köszönet Frojimovics Kingának.)

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.