Mi marad Schengenből? - Az új vasfüggöny

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2011. június 30.

Külpol

"Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. / S futárok érkeztek a limesek felől, / jelentve, hogy barbárok többé nincsenek. / S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? / Õk mégiscsak megoldás voltak valahogy..." (Konsztantinosz Kavafisz: A barbárokra várva; Somlyó György fordítása) Bár a tőke és az áruk eddig is szabadabban mozogtak az unión belül, mint az emberek, a tanács múlt heti döntése értelmében az utóbbiak részére további korlátozás bevezetése szükséges. De nincs okunk aggodalomra: az Európai Unió megvédi polgárait a maga festette rémképektől.

"Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. / S futárok érkeztek a limesek felől, / jelentve, hogy barbárok többé nincsenek. / S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? / 'k mégiscsak megoldás voltak valahogy..."

(Konsztantinosz Kavafisz: A barbárokra várva; Somlyó György fordítása) Bár a tőke és az áruk eddig is szabadabban mozogtak az unión belül, mint az emberek, a tanács múlt heti döntése értelmében az utóbbiak részére további korlátozás bevezetése szükséges. De nincs okunk aggodalomra: az Európai Unió megvédi polgárait a maga festette rémképektől.

Januárban, két nappal Ben Ali tunéziai elnök távozása után a francia Nemzeti Front (Front National, FN) épp megválasztott elnöknője, Marine Le Pen első sajtótájékoztatóján üdvözölte a tunéziaiak szabadság iránti vágyát. Ám egy levegővel azt is hozzátette, hogy hazája számára mennyire veszélyes lehet, ha az észak-afrikai mozgalmak nyomán illegális bevándorlók árasztják majd el. Egy hónapra rá már az is belefért, hogyan képzeli a menekültek feltartóztatását: "Emberségesen vissza kell tolni a hajókat a nemzetközi vizekre." A megoldás a schengeni egyezmény 2. cikkelyének aktiválása, ami különleges helyzetekben lehetőséget ad a határok felügyeletére.

A februárban még szélsőségesnek és embertelennek tűnő álláspont Schengenre vonatkozó része áprilisra uniós purparlék tárgyává lett a francia köztársasági elnök és az olasz kormányfő jóvoltából. Nevezettek szólószáma után a diszkrétebb csapatjátékosként számon tartott dán kormány is gondolt egy merészet, és bejelentette, hogy visszaállítja a vámellenőrzést a határain. Hamarosan az is kiderült, hogy Marine Le Pen javaslatának másik része sem oly extrém túlzás, inkább pontos leírása a Földközi-tenger vizein hellyel-közzel jelenleg is folyó gyakorlatnak. A brit The Guardian napilap május 8-án számolt be arról, hogy egy 70 menekültet szállító hajó - a 11 túlélő szerint - az után hányódott két hétig elromlott motorral a Földközi-tengeren, hogy egy Army feliratot viselő helikopterből élelmet dobtak le nekik. Persze senki sem vállalta a felelősséget: az elvileg riasztott olasz parti őrség, a NATO és a közelben cirkáló francia anyahajó parancsnoksága is mosta kezeit.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) becslése szerint február elejétől május végéig úgy 1500-an haltak meg az Észak-Afrikából lélekvesztőkön nekivágók közül. Eközben a "civil lakosság védelme" érdekében indított líbiai hadműveletek kezdete óta az európai "határvédelmi ügynökség", a Frontex mellett a NATO kötelékébe tartozó megannyi kisebb-nagyobb harci eszköz pásztázta folyamatosan a térséget. Ugyanakkor az "arab tavasz" szerencsésebb kollaterális áldozatai is rettenetes körülmények között, tömegnyomorban próbálják túlélni Dél-Európa táborait. "A sátrakat egy hangárban állították fel, embertelen melegben, a segítségnyújtás elégtelen, néhány nő nemi erőszak áldozata lett, a politikai menedékre jogosultak az európai alapokból finanszírozott börtönökben ülnek, ahol még sétára sem kapnak engedélyt. Ez a 21. századi Európa valósága" - nyilatkozta a máltai viszonyokról májusban a spanyol El País napilapnak az eritreai Moses Zerai, egy olaszországi menekültszervezet vezetője.

Bár bizonyos európai államokra földrajzi fekvésük miatt aránytalanul nagy teher nehezedik - Máltán például 2009-ben ezer lakosra kilenc menedékkérő jutott, az EU-átlag 18-szorosa -, egyesek nyilvánvalóan (holmi belpolitikai sikerek érdekében) a "szükségállapot" fokozására játszottak. Silvio Berlusconi hagyta a végletekig romlani a lampedusai helyzetet, hogy aztán, akárcsak korábban a nápolyi szemétügyben vagy a l'aquilai földrengés után, egy személyben megmentőként tűnjön fel. Nicolas Sarkozy és kabinetfőnökből előlépő újdonsült belügyminisztere, Claude Guéant (aki éppen rasszista kijelentései és a vállalati szféra tiltakozását kiváltó bevándorláscsökkentő javaslata révén lett híres) szintén kapva kapott azon az alkalmon, amikor az olasz szomszéd április elején egy "humanitárius" tartózkodási engedéllyel szélnek eresztette a lampedusaiakat. 24 órán belül felhatalmazták magukat a más országok által kibocsátott papírok felülvizsgálatára, minek nyomán tömegével tartóztatták le a főként tunéziai emigránsokat.

Azóta az olasz határon átjutó 25-30 ezer, jobbára fiatal férfi maradéka kisebb-nagyobb csoportokban tengődik a francia nagyvárosokban. Legálisan kiebrudalni eddig nem sikerült őket, valódi, tartós segítséget pedig még attól a párizsi szocialista városházától sem kaptak, amely korábban a kormány embertelenségét kritizálta, és a napokban teret nevezett el Mohamed Bouaziziről, a jázmin forradalom mártírjáról. Mivel az észak-afrikai térség menekültjeinek nagy részét a környező országok fogadják be - a tízmilliós Tunéziában például nem okozott nagy felfordulást a 30 ezer líbiai menekült, többségüket saját házukban szállásolták el a lakosok -, minden jel arra utal, hogy a "menekültáradat", amitől heteken át látványosan tartott az unió, egyelőre néhány tízezer emberre korlátozódik.

Vasszigor a fantomok ellen

Ennek ellenére pénteki csúcsán az EU kinyilvánította, hogy a schengeni egyezmény szabályai szigorításra szorulnak. Ezért "pontosan meghatározott objektív kritériumok" alapján, ha a körülmények "a schengeni együttműködés egészét veszélyeztetik", "legvégső esetben" egy védzáradék is "bevezetésre kerülhetne, ami lehetővé tenné a belső határellenőrzések kivételes újbóli bevezetését". Bár bizonyos értelmezések szerint a módosítás elsősorban az egyéni akciókat próbálja konszenzus függvényévé tenni, Sarkozy már jelezte, hogy az "ellenőrzések visszaállítása nemzeti döntés lesz". Szabad fordításban tehát az EU-csúcs megígérte, hogy "Schengen megmentése" érdekében a jövőben legálisan valósulhat meg mindaz, ami az utóbbi hónapokban Schengen ellenében történt.

A változtatást szorgalmazó országok többé-kevésbé nyíltan a szélsőjobb forgatókönyvét valósítják meg. A jobboldali, kisebbségben működő dán kormányt paktum köti a xenofób Dán Néppárthoz. Berlusconi a szintén idegengyűlölő Északi Ligával szövetkezett, ők így együtt a Marine Le Pen által kijelölt úton haladó Sarkozyvel összefogva mértek "megelőző csapást" a személyek szabad mozgásának elvére.

Kevéssé ismert, hogy az "európai integráció egyik legkézzelfoghatóbb és legsikeresebb vívmánya", az 1985-ben született schengeni megállapodás közvetlen kiváltó oka két francia sztrájk volt. 80 telén előbb a vámosok, majd a kamionosok tiltakozó akciói miatt lebénult közutak nemcsak a síszünetre áhítozó lakosság, hanem a szomszéd németek idegeit is olyannyira felborzolták, hogy a szabad mozgás politikai kulcskérdéssé vált. Öt évvel és néhány merénylettel később már egy jobboldali kormány írja alá az ún. megvalósítási egyezményt, ami radikális fordulattal 142 cikkelyből százat szentel a határellenőrzés különféle rendészeti kérdéseinek (a politikai menedékjogot is beleértve). Így vált a schengeni egyezmény az új transzfrontális rendőrség győzelmévé is, hisz nemcsak a nemzeti fennhatóság alatt maradó intézmények, például a bíróságok kontrollja elől nyújtott egérutat, de alkalmilag a polgárok szabadságjogaival szembeni fellépést is lehetővé tette. Franciaországban például a rendőrök és a vámosok Schengenre hivatkozva érték el, hogy bárkit bárhol igazoltathassanak, ha az épp idegennek látszik, míg korábban ezt csak a közrend veszélyeztetése esetén tehették. A transzfrontális rendészet legfontosabb uniós alakulata, a 2004-ben alakult Frontex kompetenciáit ma is sűrű homály fedi. Az ügynökség úgy koordinálja a külső határok ellenőrzését, szervezi a kitoloncolandók chartereit, gyűjt információkat, gyárt kockázati elemzéseket, és dolgozik össze az Európán kívüli "intervenciós erőkkel", hogy szerteágazó ténykedését semmilyen demokratikus kontroll nem szabályozza.

A barbárokra várva

A transzparencia hiánya mellett Schengen és az utóbbi évtizedben erőteljesen a közbiztonság-szindróma hatása alá kerülő uniós bevándorlási és menekültpolitika másik árnyoldala az ún. externalizáció. Magyarul az EU első körben megpróbálja elérni, hogy a partnerországok otthon, illetve határaikon kívül tartsák a potenciális migránsokat. Ben Ali és Kadhafi rezsimje e területen is kezes partner volt. Pont ezért, a legális kivándorlás lehetőségének (ami mellesleg az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában lefektetett alapjog) kiiktatása és a partszakaszok zárolása miatt kerestek az utóbbi években egyre veszélyesebb átkelési útvonalakat a menekülők. A migráció szabályozásának bérmunkába adása, akárcsak a más területeken megvalósuló alvállalkozósítás egyszerű kibújás a vállalt kötelezettségek alól. Ez kivált azon partnerországok esetében nyilvánvaló, amelyekről jól tudható, hogy nem különösebben kényesek az emberi jogokra. Az EU 2002 óta aláírt minden együttműködési szerződésének záradékában ott szerepel, hogy az adott állam köteles visszafogadni kitoloncolt polgárait. Ezt a fejlődő országoknak felajánlott támogatásokért cserébe mindenkitől elvárjuk, Moldáviától a Csendes-óceánig, tessék róla gondoskodni, hogy csak a megfelelő pedigréjű kivándorlók jussanak ki az országból.

Az externalizáció legnagyobb vesztese a menedékjog, a tizenkét éve meghirdetett és azóta csak halogatott közös menekültpolitika mostohagyereke. 1999, azaz az amszterdami egyezmény hatályba lépése óta a célként kitűzött harmonizáció három területe - a legálisnak minősített vándorok integrációja; a menedékkérők és menekültek védelme, valamint a határok ellenőrzése és a "szabálytalan" bevándorlás elleni harc - ötéves programokra tagolva valósult volna meg. Már az első, a finn Tamperéről elnevezett, 2004-ig tartó szakaszban kiderült, hogy valódi előrelépés csupán a határok ellenőrzésében tapasztalható. Az azóta eltelt hét év nemes célokat felsorakoztató szándéknyilatkozatai és normatív rendelkezéseinek erdeje mögött valójában a menedékjog fokozatos gyengítése ment végbe. De annyira, hogy az ENSZ menekültjogi biztosa és az Európa Tanács illetékes szerve szerint az alapjog védelme már nem valósul meg Európában.

A dolgok ilyetén alakulásáért nem Brüsszel a felelős elsősorban, az Európai Bizottság és Parlament számos vitában képviselt liberálisabb álláspontot, mint az egyes kormányok, amelyek nem csupán a progresszív változásokat akadályozták, de gyakran épp a közös minimumra hivatkozva "rontottak" saját nemzeti szabályozásukon. Például a Franciaországban élő külföldiek családegyesítésre vonatkozó jogait a jobboldali kormányok az unióra hivatkozva vonták vissza.

Bár a politikai vezetőink által festett képből úgy tűnhet, küszöbön áll a barbárok támadása, kapuink előtt az éhes hordák, a helyzet súlya mégsem Európa vállát terheli. Az UNHCR június 20-án közzétett becslései szerint tavaly tizenöt éves rekordot döntött a kényszerűségből elvándorlók száma. 44 millióan hagyták el otthonaikat - nyolcvan százalékuk a fejlődő országokban talált menedékre. A legtöbb menekültet ma is Afganisztán adja (3 millió), aztán Irak, Szomália és Mianmar. A nemzetközi segítségnyújtásból a fejlett országok egyre kevésbé veszik ki a részüket, a legtöbb rászorulót éppenséggel nem európaiak, hanem Pakisztán (1,9 millió), Irán (1,1 millió) és Szíria (1) fogadta be; a Dél-Afrikai Köztársaságba pedig pont annyi menedékkérelem érkezik, mint kontinensünkre.

A közös bevándorlási politika egyik vezéralakja, Nicolas Sarkozy működésének e téren megvalósult eredményeit a közelmúltban auditáló, kutatókat, aktivistákat, újságírókat és politikusokat közös munkára fogó "cette France-lá" kollektíva tavaly megjelent vaskos kötetének konklúziójában az a feltevés is szerepel, hogy az uniós politikák gazdasági, társadalmi kudarcainak elfedésére szolgál mindaz a buzgalom, ami a határok ellenőrzésére, a nem kívánatosnak minősített személyek látványos eltávolítására irányul. Most, amikor az eurózóna válságának újabb csúcspontján a tagállamok életbe vágónak ítélik, hogy a schengeni egyezmény újraszabásával készüljenek fel "egy valóban kritikus helyzetre", nehéz elhessegetni az érzést, hogy a bevándorlási politika valóban egyfajta illúziókeltésre szolgál. Vezetőink azt ígérik, hogy egy fiktív veszély esetén urai lennének a helyzetnek. Csupán az a baj, hogy a valódi veszélyek talán másutt rejlenek.

Neked ajánljuk