Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság (EB) elnöke jóval korábban vette észre, hogy baj lesz, mint a tagállami vezetők. Március elején, amikor a legtöbb állam- és kormányfő még meg sem szólalt érdemben a járvánnyal kapcsolatban, ő már válságközpontot rendezett be, ami lehetővé tette, hogy az uniós tisztviselők és tagállami vezetők koordinálják lépéseiket.
A tagállami vezetők első videokonferenciája ugyanakkor mérsékelt sikert hozott, a résztvevők abban még egyetértettek, hogy egyeztetni kell, közös fellépés szükséges, nem szabad veszélyeztetni a belső piacot, és megakasztani Európában az ellátási láncot. Ám egy nappal később Ausztria lezárta a határait, majd ugyanezt tette Csehország, Lengyelország és Németország. Persze nem ez volt az első olyan eset, amikor a tagállamok a saját érdekeiket az uniós szolidaritás fölé helyezték: korábban több tagállam – például Franciaország és Németország – is úgy döntött, hogy nem exportál egészségügyi berendezéseket a vírus első áldozatának, Olaszországnak.
Az EB ezzel együtt is mozdult, Janez Lenarčič vezetésével rendszeresen ülésezik a válságkoordinációs bizottság, hogy összehangolja az uniós szervek tevékenységét. A munkájukat nagyban nehezítik az EU szűkre szabott kompetenciái. Lenarčič a Der Spiegel beszámolója szerint el is szólta magát: „A tagállami kormányzatok nélkül nem megyünk sokra.” Nekik vannak segélyszolgálataik, kórházaik, vagy ha éppen arra van szükség, hadseregük. Ráadásul a Bizottság által felajánlott 37 milliárd eurós mentőcsomag is csak aprópénz ahhoz képest, amit a tagállamok tudnak mozgósítani: Bruno Le Maire francia pénzügyminiszter például 45 milliárd eurós tőkeinjekciót jelentett be országa számára, a kormány pedig 300 milliárd eurós garanciát vállalt a banki hitelekre. Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök ezzel egy időben 200 milliárd eurós segélycsomagot helyezett kilátásba.
Mit tehet az EU?
A tagállamok szerepének hangsúlyozása persze nem jelenti azt, hogy az EU teljességgel eszköztelen lenne. Krízis idején a Bizottság szerepe ugyanis az, hogy támogassa a tagállamokat a problémák kezelésében és koordinálja a közös fellépést. Ez elsősorban arra ad lehetőséget, hogy ajánlásokat tegyen, milyen közös lépésekre lenne szükség egyebek közt a közegészségügy, a közlekedés, a határvédelem, a belső piacok és a kereskedelem területén. Ezen ajánlások nélkül nyilvánvalóan fennállna annak veszélye, hogy koordinálatlan vagy éppen egymással ellentétes lépések sokasága hátráltatja a járvány leküzdését. Erre volt is már példa: míg Németország az elejétől azon volt, hogy a négy fal között tartsa az embereket, Hollandia eleinte a nyájimmunitás gyakorlatát preferálta, így a kávézók, iskolák és óvodák is tovább nyitva maradhattak, mint máshol. Még a boltzárat bevezető Belgiumból is átjárkáltak az emberek kávézni…
A lisszaboni szerződés 222. cikke kimondja: „Ha egy tagállamot terrortámadás ér, illetve ha természeti vagy ember okozta katasztrófa áldozatává válik, az unió és tagállamai a szolidaritás szellemében együttesen lépnek fel. Az unió minden rendelkezésére álló eszközt (…) mozgósít annak érdekében, hogy: (…) katasztrófa esetén egy tagállamnak, a politikai vezetése kérésére a területén segítséget nyújtson.” Ennek a passzusnak a gyökerei a hetvenes évekig nyúlnak vissza – írják Arjen Boin és szerzőtársai a The European Union as Crisis Manager című könyvükben. 1976-ban az olaszországi Sevesóban hatalmas dioxinfelhő szabadult fel egy vegyianyag-gyárból. Bár senki nem halt meg, közel kétezer ember szorult dioxinfertőzés miatt orvosi kezelésre. Két évvel később az Amoco Cadiz olajtankert gyakorlatilag kettétörte egy vihar, és a tengerbe kerülő 220 ezer tonna olaj 320 kilométer hosszan beszennyezte a franciaországi partvonalat. A két esemény miatt az EB nekiállt tervezgetni, hogyan lehetne „egyetlen telefonhívással” erőforrásokat mobilizálni a hasonló esetekben, de a szándéknyilatkozatok csak lassan vezettek valódi lépésekhez. Jó egy évtizeddel később, 1987-ben szólította fel az Európai Tanács az EB-t, hogy hozzon létre olyan irányelveket, amelyek lehetővé teszik, hogy a lehető leggyorsabban reagálni lehessen, ha valamely tagállamban válsághelyzet alakul ki. A meglehetősen visszafogott akkori lépések között szerepelt, hogy ki kellett nevezni kontaktszemélyeket, akik a tagállamokban azonosítani tudják, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésre a segítségnyújtáshoz. Ezenkívül az EB elvárta, hogy a tagállami szakértők vonatkozó eszmecseréken vegyenek részt, és létrehoztak egy adatbázist is, amely a létező tagállami rendszereket és mobilizálható erőforrásokat tartalmazta. Négy évvel később egy tanácsi állásfoglalás kimondta: amennyiben egy tagállam segítséget kér, a többiek tegyenek meg mindent, amit szükségesnek látnak annak érdekében, hogy segítsenek. A koordinációval a segítséget kérő tagállamnak kellett foglalkoznia, Brüsszelre semmi feladat nem hárult.
Terrortámadás után
A 2001. szeptember 11-i terrortámadások nyomán jutottak el odáig, hogy hivatalosan is létrejöjjön az ún. közösségi polgári védelmi mechanizmus, amely a régi elképzelések mellé új eszközöket rendelt. Létrejött a Megfigyelő és Információs Központ (MIC), egy közös veszélyhelyzeti kommunikációs és információs biztonsági rendszer (CECIS), és tagállami polgári védelmi csapatok is alakultak. A lisszaboni szerződés szolidaritási záradéka pedig kimondta, hogy a tagállamok nyújtsanak segítséget a bajba került országoknak, míg az EU intézményeinek az a feladatuk, hogy mobilizálják az elérhető forrásokat, illetve a tagállamokkal együtt a Miniszterek Tanácsában egyeztessék a teendőket katasztrófák idején.
Azóta voltak sikeres és kevésbé sikeres segítségnyújtási akciók. Csehország már 2002-ben, még az uniós csatlakozása előtt igénybe vette a mechanizmust: az ország 40 százalékát érintő áradások miatt több akkori tagállam is anyagi és személyi segítséget nyújtott nekik, a Bizottság pedig kármentésre fordítható pénzeket csoportosított át a kohéziós alapokból. Amikor viszont Portugália kért segítséget a területén dúló erdőtüzek miatt, 21 tagállam tett erre ígéretet, de végül csak ketten cselekedtek. Olaszország küldött két repülőt, Németország három helikoptert. A többiek visszaléptek.
Most még rosszabb a helyzet. Maurizio Massari, Olaszország brüsszeli állandó képviseletének vezetője a hónap elején a Politicóban megjelent véleménycikkében azt követelte, hogy Brüsszel végre tegyen többet a konzultálásnál, és alkalmazzon „gyors, konkrét és hatékony” lépéseket. „Ma Olaszország érintett, holnap könnyen lehet, hogy máshol lesz szükség segítségre. Olaszország kérte az Európai Unió közösségi polgári védelmi mechanizmusának aktiválását, hogy védelmi célú orvosi felszereléseket kaphasson. De sajnos egyetlen EU-ország sem reagált az EB kérésére. Csupán Kína válaszolt bilaterálisan. Ez semmiképpen nem jó jel az európai szolidaritásra nézve” – áll a cikkben.
A közösségi polgári védelmi mechanizmus jól tud működni, amikor csak egy tagállam – vagy valamely EU-n kívüli ország – küzd problémákkal, ám amikor többen is érintettek, más eszközökre lenne szükség. Mivel a fontos rendszerek nem érnek véget az országhatároknál – legyen szó energiaszolgáltatásról, szállításról, élelmiszer-ellátásról vagy a pénzügyi rendszerről –, ha valahol komolyabb probléma mutatkozik, az könnyen kihathat az unió egészére is. Ezek kezelésére két módszer van: a bezárkózás (ez ugyan hatékony lehet, de azzal jár, hogy a jelenlegi rendszer előnyeiről is le kell mondanunk) vagy a komplex helyzetek koordinálása. Utóbbi eddig nehezebben haladt előre, mint a tagállami válságokra adott közös segítségnyújtás megszervezése, részben nyilván azért, mert az Európai Unió működéséről szóló szerződés 72. cikke szerint a közrend fenntartása és a belső biztonság még mindig tagállami hatáskör.
Az 1992-ben aláírt maastrichti szerződés 219. cikke lehetővé tette ugyan, hogy a tagállamok együttműködjenek a közegészségügy területén – ahogy teszik például a kereskedelemben –, de a gyakorlati lépések eddig csupán kutatóprogramokra, információs kampányokra és más „egyszerűbb” koordinációs eszközökre korlátozódtak. A Bizottság egyik első lépése például január végén az volt, hogy felajánlott 10 millió eurót a Horizon 2020 kutatási program keretéből a koronavírus kutatására, majd márciusban egy gyorsított eljárásban 45 millió eurót tett elérhetővé azoknak, akik a lehetséges gyógymódokon dolgoznak.
Pedig a szándék ezen a területen is megvolt. A H5N1-madárinfluenza-járvány hatására 2005-ben számos találkozót szerveztek a tagállami miniszterek között, amelyeken azt vizsgálták, hogyan lehetne felkészültebben szembenézni egy járvánnyal. A miniszterek ekkor arra jutottak, hogy „az EU-tagállamoknak koordinálniuk kellene az erőfeszítéseiket, hogy szembeszálljanak egy embereket érintő járvánnyal”, illetve elkötelezték magukat, hogy biztosítsák „a szoros koordinációt és az információmegosztást”, csökkentve ezáltal a járványok kitörésekor tapasztalható bizalmatlanságot – számolnak be fentebb idézett könyvükben Boinék. Jelzik azt is, hogy hiába adtak hangot a tagállamok az elmúlt években többször is a közös fellépés fontosságának, az elköteleződés még nem „intézményesült” annyira, mint az egyes tagállamokat érintő katasztrófáknál. Tehát nincsenek kézzelfogható irányelvek a mostani helyzetre sem.
Von der Leyen próbálkozik
Vajon a jelenlegi helyzetben mire lesz képes az Európai Bizottság alig pár hónapja megválasztott elnöke? Mellette szólhat, hogy korábban sem tartotta vissza semmitől, hogy valami nem az ő hatásköre: német családügyi miniszterként annak ellenére is növelni tudta az óvodai férőhelyek számát, hogy az valójában a tartományok hatásköre lett volna. Munkaügyi miniszterként pedig a tétlen családügyi miniszter ellenében lépett fel azért, hogy bevezessék a felügyelőbizottságokban a női kvótát.
Fontos, bár kicsi előrelépésként az EB bejelentette, hogy az egészségügyi vészhelyzet kezelésére beveti a három évvel ezelőtt létrehozott rescEU nevű mechanizmust – amelyet idáig erdőtüzek esetében használtak, például Svédországban, Portugáliában és Görögországban. Ennek keretében az EU 90 százalékban állja annak költségeit, hogy a tagállamok létrehozzanak egy 50 millió eurós egészségügyi raktárkészletet a sürgősségi ellátáshoz szükséges eszközökből. A Bizottság belekezdett abba is, hogy egységesen adjon fel rendelést védőruházatra és lélegeztetőgépekre, hiszen egységes piacként hatékonyabban és olcsóbban tudják ezeket beszerezni. A kiírások megtörténtek, és a héten gyűjtik az ajánlatokat.
Az EB azt is bejelentette, hogy felvette a harcot az EU-ba csempészett, online boltokat is elárasztó, hamis védelmet ígérő termékekkel – például a méregdrága, semmire nem jó maszkokkal. Az OLAF, a csalás elleni hivatal is vizsgálni kezdte a hamis védőfelszerelések, tesztcsomagok, fertőtlenítők és más orvosi kellékek ügyét. Az EB pénzügyi támogatást nyújtana annak a CureVac gyógyszercégnek is, amelynek a vezetőit a sajtó szerint Donald Trump próbálta lefizetni, hogy adjanak Amerikának exkluzív hozzáférést reménybeli vakcinájukhoz. De Kínából is érkezik egy szállítmány, amelyet azért kap cserébe az EU, mert a polgári védelmi mechanizmuson keresztül kilenc tagállam – többek között Németország, Franciaország, Olaszország és Csehország mellett Magyarország is – 56 tonna védőfelszereléssel látta el Kínát a járvány tetőpontján. Március 16-án az Európai Bizottság bejelentette, hogy a teljes kínai szállítmányt Olaszország kapja.
A látványosabb lépések között szerepel az is, hogy Von der Leyen korlátozta a beutazást az EU-ba, és célkitűzései között szerepel az is, hogy olyan koherens határvédelmi ajánlásokat adjon, amelyek úgy segítenek a tagállamoknak védeni a lakosság egészségét, hogy közben garantálják a nélkülözhetetlen javak szabad bejutását is az országokba. Az elnök kötelezettségszegési eljárással fenyegette azokat az országokat is, amelyek nem voltak hajlandók Olaszországba védőfelszerelést szállítani. Amelyik újból ilyennel próbálkozna, arra büntetéseket vet ki, jelezte. Kérdés persze, hogy az efféle fenyegetések szolidárisabbá teszik-e a tagállamokat.
És a gazdaság
Jóval költségesebb lépések várhatók a gazdasági problémák kezelése terén, ahol az unió szerzett azért némi rutint az eurózóna válsága idején. Von der Leyen tabukat döntögető hevületének hála a tagállamok lazíthatnak az EU fiskális szabályain, azaz szabadon növelhetik az adósságukat, és annyi pénzt „pumpálhatnak” a gazdaságba, amennyit csak akarnak. Az EB átmenetileg felfüggesztette a tiltott állami támogatásról szóló szabályokat is, így mostantól a tagállamok szabadon költhetnek adófizetői pénzeket arra, hogy cégeket vagy iparágakat támogassanak.
Bizonyos jelek arra utalnak, hogy lassan ugyan, de az Európai Bizottság kijavítja sokat bírált lépéseit. Dalibor Roháč, a szabadpiachívő American Enterprise Institute elemzője a Politicóban az EU-nak azt rója fel, hogy a fiskális ösztönzők nem sokat érnek, hisz a járványtól leginkább szenvedő tagállamoknak már így is túl magas az adósságállományuk. Nekik pénzre van szükségük, ahhoz pedig az Európai Központi Banknak kellene likviditást garantálnia. Erre jelenthet megoldást a Christine Lagarde, az EKB elnöke által bejelentett 750 milliárd eurós gazdaságélénkítő csomag. Ha a tagállamok is hajlandóak költeni, e lépés képes lehet ellensúlyozni a koronavírus-járvány okozta gazdasági problémákat, vélekedett a Der Standardnak Robert Holzmann, az osztrák jegybank elnöke.
Az Európai Parlament zöld és szocialista politikusai ezenkívül azt kérték, hogy játsszon szerepet a válságkezelésben a tagállamok gazdasági fejlődését vissza nem térítendő támogatásokkal is segítő Európai Beruházási Bank és az eurózóna válsága miatt létrehozott Európai Stabilitási Mechanizmus is (a maga több mint 400 milliárd eurós tartalékával). Von der Leyen nem zárta ki az ún. „koronakötvények” bevezetését sem, amelyek a válságkezelés alatt felmerült (de végül elutasított) eurókötvények mintáját követve lehetővé tennék, hogy a tagállamok közösen vállaljanak felelősséget a járvány elleni harc során felhalmozódó tagállami adósságért. „Minden eszközt megvizsgálunk, és bármit használunk, ami segíteni tud” – mondta a német Deutschlandfunk rádiónak az EB elnöke.
