Az első menekült, akivel Leszboszon találkoztam, Heydat Afganisztánból. A Blue See Hotel előtt ült, a sógora szólított meg, tüzet kért, beszélgetni kezdtünk. A sógor Belgiumban él, s amikor hallotta, hogy mi történt, ide repült. A beszélgetésünk végig akadozott, csak lassan fogtam fel, hogy mit is hallok.
„Egy nagy, biztonságos hajót ígért az ügynök Törökországban, amire még mentőmellény sem kell. Igaz, drágább volt, fejenként 3200 dollárt kért, de úgy gondoltuk, a gyerekek miatt megéri” – Heydat halkan, szaggatottan meséli annak az október végi napnak a történetét. Nem néz rám, mereven maga elé bámul. „A hajón több mint háromszáz ember zsúfolódott össze. A csempész, aki vezette, félúton átszállt egy másikra. Ott maradtunk magunkra és a nagy hullámok felborították a hajót. Zohra, a feleségem nyolc hónapos terhes volt. Eltűnt. Most szóltak, hogy találtak egy női holttestet a parton…” Nemsokára indulnak a kórházba, azonosítani.
Azt már Heydat sógora meséli el, hogy odaveszett a hároméves Abubakar is. Őt sem találták még meg. A nagyobbik, négy és fél éves fiú Heydat keze között halt meg a vízben.
Néhány nappal az október 28-i tragédia után még mindig találnak partra sodródott holttesteket, főleg gyerekeket. Nincs, aki azonosítsa őket. Azt sem tudni pontosan, hányan vesztek a tengerbe.
A tragédia időpontjában a nap ugyan sütött, de az előző napi frontbetörés után a szél egyre erősödött. Hatalmas hullámok érték el Leszbosz északi partjait. A török oldalig itt csak tíz kilométer széles a tenger, ott a magas hegyek szélvédetté teszik a partot – ezért ez a legfontosabb menekülő útvonal Törökország és Görögország között.
A görög oldalon a Sykaminea és Mithimna közti tíz kilométeres szakaszra érkeznek a lélekvesztők. A nagy hullámok ellenére sem lett volna semmi baj a hajóval, ha nincs annyira túlterhelve, de a maximálisan megengedett száz ember helyett legalább háromszázan zsúfolódtak össze rajta. Így, amikor a hajó „leesett” az egyik hullámról, leszakadt a felső fedélzet. A csempész segítséget kért – csak saját magának. A hajó, amire átszállt, még neki is ütközött a menekülteket szállító hajónak. Amikor a menekültek is megpróbáltak átmászni rá, a csempészek figyelmeztető lövéseket adtak le, majd gyorsan leléptek. A magára hagyott, sérült hajónak esélye sem volt elérni a görög partokat.
Geraldo, egy spanyol tengeri mentőszervezet, a Proactiva vezetője hetek óta itt van az embereivel. „Délután három körül kaptuk a rádióhívást, hogy nagy baj van. A halászok látták a hajót közeledni, figyelték a mozgását, aztán szóltak, hogy eltűnt. A kollégáim autóba vágták magukat, és felmentek egy part menti sziklára, mi négyen pedig azonnal vízre tettük a jetskiket.”
A speciális, nagy teljesítményű jetskik hátuljára fémkeretes gumiasztal van szerelve. A szikláról távcsövekkel keresték a hajót. A nagy hullámok ellenére jól látszott, hogy a parttól néhány kilométerre nagyon sok ember van a vízben. „A kollégák rádión irányítottak bennünket, mert a vízről a nagy hullámok miatt nem láttunk semmit.” Normális körülmények között a Proactiva a parttól kétszáz méteres sávban dolgozik: Spanyolországban a nyaralóhelyek önkormányzatai ekkora területért felelősek. Itt azonban messze bent a tengeren, többméteres hullámok között kellett dolgozniuk. „Mire odaértünk, már ott volt a Frontex és a görög parti őrség. De a hajóik túlságosan magasak és nagyok voltak, csak a hátsó, alacsony platformon tudták kihúzgálni a tengerbe esetteket. Már amikor tudták, mert nem igazán bírtak a közelükbe menni.” A tenger pedig tele volt kétségbeesett, csodára váró emberekkel. Néhányuk viselt mentőmellényt, de sokan nem. És fogalmuk sem volt, hogy mit kell ilyenkor tenni. Ahelyett, hogy egymás kezét fogva köröket formáltak volna, és egymást felszínen tartva várták volna a mentést, mindenki egyedül küzdött az elemekkel.
„Ez a legnehezebb helyzet. Azt kell menteni, akinek még esélye van az életben maradásra. Láttam hasra fordult gyerekeket, vízbe bukott fejjel. Őket ilyenkor már hagyni kell.”
A Proactiva két embere azonnal átszállt a parti őrség hajójára, a másik kettő pedig a jetskikkel húzta ki a menekülteket, akik megpróbáltak felkapaszkodni rájuk. „Elkapták a bokámat és nem engedték. Borzasztó nehéz és veszélyes volt ennyi életéért küzdő emberen segíteni. Fogalmam sem volt, hogy meddig tartott, néha úgy éreztem, én is odaveszek. Végül több száz embert húztunk partra, a kollégáim szívmasszázzsal, szájból szájba lélegeztetéssel élesztettek újra embereket.”
A mentés sötétedés után is tartott, pedig akkor már csak azt lehetett látni, amit a parti őrség hajójának reflektorai elértek. Még ma sem tudja senki, hányan fulladtak a tengerbe.
Amíg nem borul fel a csónak
A halottakat Leszbosz legnagyobb városa, Mitilíni kórházába viszik. Akiket nem tudnak azonosítani, egy hűtőkonténerbe rakják (a konténer adomány). Most vagy ötven holttest van itt. Az előzőeket eltemették, de a város temetője megtelt, hisz a temető akkora, amekkora egy huszonötezres városnak kell. Kicsi. A hátsó sarkában van egy parcella: rendezetlen földhányások, a márványtáblák törött darabjain kézzel vésett dátumok és egyetlen szó: ágnosztosz. Ismeretlen.
Ma, a tragédia után néhány nappal megint jó az idő, szikrázó napsütés és szélcsend van. Az északi partszakaszon még a szokásosnál is csendesebb az idő. A murvával felszórt út komoly hajtűkanyarokkal kapaszkodik fel a hegyoldalba. Az egyik sziklaperemről már jól látni: jönnek. Egy már egészen közel jár, távolabb még kettő… nem, inkább négy. Gumicsónakok piroslanak a mentőmellényekben ülő menekültektől. Mire odaérek, az egyik már partot ért, épp egy tolókocsis embert segítenek ki a partra. Öt percen belül érkezik a második, a harmadik. Mindenki máshogy viseli a megpróbáltatásokat. A felkészültek folpackból csomagolják elő a száraz ruhát. Odalépek egy nagydarab emberhez. A feleségét ölelgeti, aki remegő kezekkel húzgálja elő a száraz cuccokat. Farzin kiválóan beszél németül. „Irániak vagyunk” – mondja, és a pulóverébe nyúlva előhúzza a nyakláncát, amin egy feszület van. „Ez van” – vonja meg a vállát. Nem vidám dolog manapság kereszténynek lenni Teheránban. Nekik persze nem lesz olyan nehéz dolog új életet kezdeni, Farzin testvére húsz éve Frankfurtban él.
Fél óra alatt öt csónak érkezik. Vagy hat. Tíznél abbahagyom a számolást, alig múlt reggel tíz. S ez a tíz kilométeres északi part alig háromszáz méteres szakasza. A legfiatalabb menekültet én viszem ki a partra. Tíznapos kislány. Visszaadom az apjának, alszik. A parton csak önkéntesek: önkéntes partra húzók, önkéntes orvosok, önkéntes humanitárius munkások. Van két gyűjtőpont, száraz ruhákkal; a cipő a legkelendőbb. A görög hivatalos szervek vagy az Európai Unió képviseletében nincs itt senki.
Az est leszállta után nem lehet kiszámítani, hogy mikor, hova érkezik a következő csónak. Teljesen véletlenül sikerül elkapnom, amikor a nagy sötétben kettő partot ér. Ketten vagyunk csak egy holland sráccal, ő az autója tetejére szerelt hajóradarral próbálja meg kiszúrni, hova érkezik a következő. A két csónak vagy száz embert hoz, két perc eltéréssel. Senki nincs, aki fogadja őket, nincsenek takarók, sem orvosok, sem autók. Csak mi vagyunk, felhúzzuk az elázott embereket a meredek partoldalon. Társai egy nőt fektetnek a földre, elájult az izgalomtól. Amikor magához tér, lábra áll és zokogni kezd. Adil, az iraki kurd férfi is sokkban van, nem bírja abbahagyni a beszédet. Tíz másodperc alatt elmeséli, hogy ő is filmkészítő, eligazít, hogy tulajdonképpen 16-os optikával, lehetőség szerint 1.2-es fényerejűvel kell venni ezt a jelenetet, közben háromszor a nyakunkba borul és bemutatkozik, majd visszatér a nagy látószögű objektív előnyeire.
Hazafelé az autó fényszórója piros mentőmellényeket világít meg. A partot gumicsónakok és mentőmellények borítják. Szürreális látvány. A motorokat a helyiek gyorsan leszerelik, de a csónakok nem kellenek, rossz minőségűek, a legtöbb már útközben leereszt. A mentőmellényhegyeket a helyi önkormányzat képtelen eltakarítani. Minden reggel megjelenik egy rozzant teherautó, ami az első háromszáz méter után megtelik. Törökországban megpróbálták kiszámolni, mennyi pénzt mozgatott meg eddig a menekültválság: a becslések szerint több mint 40 milliárd eurót – Magyarország éves nemzeti össztermékének úgy 40 százalékát. Az embercsempészek, a kalauzok, a szállodások mellett az iparág beszállítói a gumicsónakgyártók is, meg azok, akik a kínai csónakmotorok tízezreit forgalmazzák. A minőségi sztenderdek lazák, elég, ha a csónak az első görög szigetig elvergődik.
Ha egy török tengerparti városban fekete szemeteszsákot cipelő embert látunk, biztosak lehetünk benne, hogy menekült, aki már a transzport felé tart. A szemeteszsákban vannak a mentőmellények. Mentőmellényt bárhol a világon csak tanúsítvánnyal lehet forgalmazni, meg a tájékoztatással, hogy valóban mentőmellény-e vagy csak úszássegítő eszköz. A legtöbb menekült rossz minőségű, hamisított, papírral vagy szivaccsal kitömött mentőmellényt visel. Mert ez az olcsó. Izmir belvárosának minden kapualjában árulják őket. Amíg nem borul fel a csónak, rendben is van. De ezek a mellények nem mentenek meg senkit.
Nyomában diszkrét porfelhő
Kara Tepe és Moria, a két legnagyobb menekülttábor a főváros, Mitilíni mellett fekszik. Kara Tepébe a családokat viszik, az egyedülálló férfiak mennek Moriába, ott megkapják a papírt, ami bizonyítja, hogy regisztráltak az uniós rendszerbe. Itt vannak a Frontex munkatársai is. A regisztráció maga gyorsan megy, de a várakozás eltarthat két napig is. S két napig nincs más, csak a poros hegyoldal, a megkopasztott olajfákkal; az ágakat rég letördelték és eltüzelték. A domboldal aljába büfékocsik és kereskedők települtek, sátrakat, hálózsákokat, plédeket árulnak. Nem olcsón.
Ha megvan a papír, be lehet menni a városba és be lehet állni a sorba a hajójegyért; Athénig 45 euró és 50 cent. Újabb 50 euróért meg lehet vásárolni az Athén–Idomeni buszjegyet is. November elején a Pánhellén Tengerészeti Szövetség – így hívják a hajózási dolgozók szakszervezetét – épp sztrájkolt, ugyanis ellopták a nyugdíjalapjukat (legalábbis szerintük). A kétnapos munkabeszüntetésből négy nap lett. A török embercsempészek viszont nem sztrájkoltak, jó idő volt, hát izomból tolták át a menekülteket a szoroson. A sztrájk harmadik napján már vagy tizenötezer menekült keresett egy talpalatnyi helyet magának a huszonötezres Mitilíniben. A szállodák megteltek, az árkádok alatt is emberek aludtak, hálózsákokban, pokrócokra fekve.
Sikerült pult alól, súlyos felárral repülőjegyet szereznem Athénba. A reptér felé vezető tengerparti úton egy autó bénázik előttünk: a sofőr a tengert bámulja. Már épp eldurranna az agyam, amikor én is észreveszem a csónakot a vízen. Meglepő, mert Leszbosz keleti partjaira kevés menekült érkezik, a török oldal messze van, és erre általában erős a szél, nagyok a hullámok. De ez a csónak itt van, mint valami kora reggeli látomás. Látszik, hogy bajban vannak. Egy ember a part felé úszik. Megállunk. Ahogy fordul a csónak, észreveszünk még kettőt. Ilyen messziről is jól kivehető, ahogy küzdenek a hullámokkal.
Már mögöttünk is állnak, valaki hívja a parti őrséget. Ekkor bukkan fel szemből a görög miniszterelnök konvoja. Alekszisz Ciprasz repülőgépe pár perccel korábban landolt, a konvoj megáll, néhányan kiszállnak az autóból. Ciprasszal van Martin Schultz, az Európai Parlament alelnöke is. Legalább harminc másodpercig szemlélik a látványt.
Mire futva odaértünk volna hozzájuk, már nem voltak ott. Rápillantottak a menekültválságra, látták a sok embert a parton, meg a vízben küszködőket, nyugtázták a dolgot és elhajtattak. Harminc másodperc. Amibe belefért minden: a magabiztos rápillantás, a meggyőződés, hogy minden rendben, aztán a kocsiajtók sietős csapódása, s a diszkrét porfelhő.
(A szerző újságíró, a DK elnökségének tagja. A riport a German Marshall Fund of the United States támogatásával készült. A leírtak nem szükségszerűen egyeznek a GMF véleményével. Lásd még: facebook.com/balkancamino.)
