Balkán
Jóllehet Javier Solanának, az EU külpolitikai főmegbízottjának Budapest-Szkopje közötti ingázása zajos sikert aratott, Lord Robertson NATO-főtitkár és Anna Lindh, az Európai Unió soros elnöke pedig szinte egymást túllicitálva hangsúlyozta, hogy a szövetség és az unió együttműködése milyen kiváló a macedón terepen (mindketten a szkopjei egységkormányt támogatják), az események Macedóniában nem alkalmazkodtak a budapesti ünnepélyes hangulathoz. Ljupcso Georgievszki kormányfő ugyan éppen a NATO-csúcs alatt nyilatkozott arról, hogy kabinetje alkotmánymódosítást fontolgat (hajlandó elismerni államalkotóként az albánokat, az albánt pedig második hivatalos nyelvként), Borisz Trajkovszki macedón elnök pedig részleges amnesztiát hirdetett, az albán gerillák - akiket a kormányerők továbbra is támadtak az ország északi részében - elutasították a javaslatot. Emellett továbbra sem biztos, hogy Szkopje a vállalt határidőre (június közepe) elkészíti-e reformterveit, vagy a választások kiírásával tovább húzza az időt.
Az európai NATO-tagállamok számára viszont Bosznia kapcsán megnyugtató hírrel érkezett Budapestre Colin Powell amerikai külügyminiszter, aki biztosította a szövetségeseit, hogy Washington kisebb csökkentéseket hajt ugyan majd végre, de nem tervez egyoldalú és konzultációk nélküli csapatkivonásokat a félszigetről. Bár Goran Svilanovic jugoszláv külügyminiszter bokros parlamenti teendőivel indokolta, hogy csupán néhány órát tölt a Kongresszusi Központban, gyors távozásában sokak szerint komoly szerepet játszott az is, hogy a szövetség - elismerve ugyan a jugoszláv kibontakozás eredményeit - egyelőre nem tartja időszerűnek Belgrád csatlakozását a Partnerség a békéért programhoz. És bár a szövetség szóvivője sietett leszögezni, hogy a NATO-békepartnerséghez való jugoszláv csatlakozásnak nem feltétele Slobodan Milosevic kiadatása, a megfigyelők egy része - ismerve a Nyugat "Milo-mániáját" - szkepszissel fogadta e bejelentést. Pozitív volt viszont a visszhangja annak, hogy Moszkva és a szövetség - Kosovo óta először - ismét hasonlóan ítéli meg a balkáni helyzetet.
Rakéták
Colin Powellnek ugyanakkor nem sikerült elfogadtatnia európai szövetségeseivel George W. Bush rakétavédelmi programját (NMD). Eddig ugyanis csupán Nagy-Britannia, Dánia és Lengyelország jelentette be, hogy kész - területét is felajánlva - részt venni a május elején meghirdetett amerikai programban. Az európaiak leginkább azért ódzkodnak az ún. kiterjesztett NMD-től, mert az a rakétaelhárító rendszereket korlátozó, 1972-ben aláírt szovjet-amerikai ABM-szerződés módosítását vagy felmondását vonná maga után, amiről az európaiak - egy új fegyverkezési versenytől tartva - egyelőre hallani sem akarnak. Valószínűleg ezért nem került be a budapesti NATO-csúcs zárónyilatkozatába az az amerikaiak által szorgalmazott kitétel, hogy a szövetség egészét rakétatámadások fenyegetik a "latorállamok" (Irak, Irán, Észak-Korea stb.) részéről, s a dokumentum csupán azt tartalmazza, hogy a szövetség tagállamai "üdvözlik" a Washington által kezdeményezett konzultációkat, és hogy a "fenyegetések megfelelő felmérésére" van szükség. Egyes megfigyelők szerint viszont a másik oldalon amerikai nyomásra maradt ki a zárónyilatkozatból a rakétaelhárító rendszerekre és az ABM-szerződésre való szokásos hivatkozás. Az amerikai külügyminisztert egy másik kudarc is érte Budapesten. Nem sikerült ugyanis megállapodnia Igor Ivanov orosz külügyminiszterrel a június 16-i ljubljanai Bush-Putyin-csúcs napirendjéről, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az Egyesült Államok elnöke csupán azért találkozik majd az orosz államfővel, hogy - mint nyilatkozta - szúrósan a "szemébe nézzen".
Európai közös véderő
A NATO és az Európai Unió védelmi együttműködéséről, konkrétan a 60 ezer fős európai védelmi erő kialakításáról folytatott budapesti vita Törökország miatt futott zátonyra. Ankara ugyanis hivatalosan továbbra is vétóval fenyegetőzik arra az esetre, ha a NATO kölcsön kívánná adni eszközeit az európai gyors reagálású haderőnek. A törökök makacssága több tőről fakad: részben a nemzeti sértettségből, amelyet az ország Európai Unión kívül tartása gerjeszt bennük (1999 decemberében Helsinkiben az EU formálisan felvette ugyan az országot a tagjelöltek közé, de tényleges csatlakozási tárgyalások megkezdéséről - nem minden ok nélkül - hallani sem akar); részben jogos biztonságpolitikai megfontolásokból (az eurohaderő bevetésének 16 lehetséges forgatókönyvéből 13 Törökország környezetére vonatkozik); részben pedig abból, hogy maga mögött érezheti az önálló európai katonai törekvésekkel szemben mindig is vegyes érzelmeket tápláló amerikai diplomáciát. Mindezzel a háta mögött Ankara nagyobb beleszólást akar abba, hogy hol és mikor vetik be az európai gyors reagálású erőket, abban a reményben, hogy ezzel - legalább egy területen - egyúttal közelebb kerülhet az unióhoz is. A török kormány valószínűleg tisztában van azzal, hogy makacssága kétélű fegyver: elképzelhető, hogy az EU végül kompromisszumra kényszerül a gyors reagálású erők kapcsán, de aligha valószínű, hogy az Európai Unió hajlandó lesz megnyitni kapuit egy olyan ország előtt, amely ilyen szívózással kíván hatni az unióra.
Bár Budapesten nem volt hivatalos napirend a bővítés, Orbán Viktor jóvoltából ez a kérdés is szóba került a tanácskozáson. Nem is lenne ezzel semmi hiba, sőt akár elegáns gesztusnak tekinthetnénk, ha egy friss tagsággal rendelkező házigazda vállalja a kintrekedő aspiránsok szószólójának a szerepét a szövetségen belül. Problémássá az teszi a dolgot, hogy paradox módon manapság nem elsősorban Moszkvában ellenzik a NATO további bővítését, hanem Brüsszelben és Washingtonban. Mindenekelőtt azért, mert az első kör - az új tagok teljesítménye miatt - komoly frusztrációt váltott ki a szövetségen belül. És ez akkor is kínos, ha - miként azt Lord Robertsontól is megtudhattuk - a NATO nem alkalmaz szankciókat azon tagállamai ellen, amelyek nem teljesítik a vállalt kötelezettségeiket.
Kompa Tibor
