Számtalanszor elmondták-elmondtuk már, hogy a békefolyamat előrehaladásának az egyik legfőbb gátja, hogy Arafat, aki a palesztinok összességének az állítólagos felhatalmazásával lép fel a világ előtt immár évtizedek óta, valójában nem bírja népe egészének a bizalmát. A mindenkori helyzetnek megfelelően
befelé is lavíroz,
hogy ne fordítsa végleg maga ellen a békekötést elutasító szélsőségeseket. Az utóbbiak dühe és elkeseredése természetesen attól függően is enyhül vagy erősödik, hogy mennyire érzik közelinek vagy távolinak helyzetük jobbra fordulásának, illetve a független palesztin állam megszületésének a lehetőségét. Ez a lehetőség tavaly nyár végén már a megvalósulás közvetlen közelébe került. Csakhogy akkor - Camp Davidben - Arafat nem merte meglépni azt, amit az (akkor még) izraeli kormányfő, Barak igen: elfogadni egy, az adott összefüggéseken belül meglehetősen jó kompromisszumot, vállalva saját közvéleménye egy részének az ellenséges reakcióit, vagyis egy igazi, kőkemény megmérettetést. És innentől fogva alighanem megszűnt számára minden esély arra, hogy sikeresen képviselhesse a független Palesztina ügyét.
A béketárgyalások kudarca aztán a Barak-kormány kudarcát is meghozta, az agresszív palesztin akciózások pedig oda vezettek, hogy a békekötés kompromisszumaira lassan ráhangolódó izraeli közvélemény újra a bizalmatlanság irányába billent át, az a dolog pedig, amit most már csak a nyelvi abszurd keretein belül lehet békefolyamatnak nevezni, mint már annyiszor, megint a nullpontra zuhant vissza.
Amióta az autonómiafolyamat keretében a palesztin területek jelentős részében megszűnt a közvetlen izraeli katonai jelenlét, az ott élők felől nézve a függetlenség hiányát a napi tapasztalás szintjén az új izraeli települések folyamatos bővülése jelezte. Az Oslóban aláírt, a független palesztin állam folyamatos kialakítását célzó megállapodások, vagyis 1993 és 2000 között az 1967-es háború során izraeli megszállás alá került területeken, tehát Ciszjordániában és a Gázai övezetben 115 ezerről 200 ezerre nőtt a telepesek száma. És ehhez még azt a 180 ezer embert is hozzá kell adni, akik a szintén megszállt Kelet-Jeruzsálemben telepedtek le. Nem véletlen, hogy a palesztin terrorakcióknak a telepesek az első számú célpontjai, az utóbbiak viszont természetesen hallani sem akarnak arról, hogy leálljon a fejlődés új, szűkebb hazájukban. Változatlanul épülnek tehát az új lakások, annak ellenére, hogy a háborús helyzetben visszaesett irántuk a kereslet. Márpedig alighanem növelné az Intifada leállításának az esélyeit, ha a palesztinok legalább a települések bővítésének leállításában érzékelhetnék valamiféle békés megoldás lehetőségét. E nélkül viszont csak az elkeseredés,
a reménytelenség fokozódik,
és ez a szélsőségesek befolyását növeli, az ő minden tárgyalást kizáró érvelésük igazát látszik bizonyítani.
Mindez természetesen semmit sem módosít a tényen: Palesztina függetlenségének és az ehhez vezető tárgyalásoknak a Hamasz, a Hezbollah, a Fatah öngyilkos merénylői a legfőbb akadályai. Pontosabban szólva Arafatnak az a politikája, hogy mindenkori taktikai megfontolásai alapján hol szigorúbb, hol pedig engedékenyebb ezekkel a csoportokkal, lehetetlenné téve, hogy az izraeli kormány kiszámítható tárgyalópartnernek tekintse. E nélkül pedig nem alakulhat ki a kompromisszumoknak az a fokozatosan bővülő köre, amelyben előre lehetne lépni valamilyen megoldás felé. Márpedig - és erre sajnos politikai vezetőiknek kell rávezetniük a palesztinokat - addig nem változik semmi, amíg nem veszik tudomásul, hogy a "mindent vissza" maximális programja megvalósíthatatlan. A múlt péntekihez hasonló merényletek kitervelői, előkészítői és végrehajtói pedig nem tesznek mást, mint ennek az agyrémnek a nevében a ma talán még lehetséges előnyöket utalják át a holnapi irrealitások körébe.
- kovácsy -
