Külpol

Van egy hely, ami nincs. Jobban mondva: van egy hely, ami volt. Ez a Háry vendéglő a Bródy Sándor utcában, csak egy köpésre a rádiótól, a Színház- és Filmművészeti Főiskola mindkét épületétől, a Pázmánytól, ezeket most csak azért sorolom fel, mert a vendégkör nagy részét az említett intézményekbe járók tették ki, ergo ne csak én érezzem pocsékul magam, hanem ha még nem vették volna észre, mindenki a környéken.

A hatéves Elián Gonzálezt tavaly november 25-én mentette ki a tengerből a floridai Fort Lauderdale-nél az amerikai parti őrség. Édesanyjával és tizenhárom további kubai menekülttel egy alumínium locsolócsövekből épített csónakon kelt volna át a tengeren. Rajta kívül ketten élték túl az utat. Elián szívszorító és tragikus története azóta nyálas és ízetlen sajtószenzáció lett. Rángatják jobbról, rángatják balról, politikai számítások és indulatok hullámzanak körülötte.

Oroszország második elnökét Vlagyimir Putyinnak hívják, és ez ellen nekünk sem lehet kifogásunk. Közép-Európának nem kell tartania tőle: az új államfő sem fog tudni kitörni elődjének abból a vonalvezetéséből, mely belátta: e térség már nem része az orosz nagyhatalmi törekvéseknek. Még akkor sem, ha Putyin utolsó ideiglenes elnöki megnyilvánulása, miszerint Oroszország akár a NATO tagja is lehetne, nyilvánvalóan aktívabb szerepvállalást sejtet. Az igazi kérdés mindenesetre az: mi történik majd Putyin alatt magával az Orosz Föderációval?

Afrika legnépesebb országa gazdasági szempontból lényegében egyetlen romhalmaz. A csődtömeget egymást váltó/buktató katonai diktatúrák két évtizede után nem egészen egy éve demokratikusan választott helyi, tartományi és országos törvényhozók gondozzák, és demokratikus módon került hatalomra az államfő is. De néhány hónap alatt nem lehet csodát tenni. Ráadásul éleződnek az etnikai, vallási feszültségek is, újra meg újra az ország széthullásának véres rémképét idézve föl.

Türelmes nép a szaharai. Idestova tíz éve vár arra, hogy saját függetlenségéről szavazhasson. Az ENSZ által kiírt és felügyelt népszavazás 1992 óta függőben van, de talán idén nyáron, a nemzetközi elkötelezettség erősödésével és az új marokkói király, VI. Mohamed trónra léptével az utolsó jelentős afrikai terület is önállósodhat végre.

Tavaly március 24-én este hét óra után Szerbiában fölzúgtak a hamuszín egek, és nem volt ez másképp a következő két és fél hónapban sem. Ez a hetven-egypár nap azonban nem az egész világot rengette meg, hanem csak Jugoszláviát. A világ legnagyobb és legerősebb armadájának bombáitól remegett a föld, de az agyakat is megrezegtette. Egyesekére fölöttébb káros hatást gyakorolt: bizton állítható, hogy a bombázások Szerbiában több mentális kárt okoztak, mint anyagit.

Tiszteletre méltó karakánságról tettek tanúbizonyságot a tajvaniak, amikor a három komolyan szóba jövő elnökjelölt közül éppen arra a politikusra, Csen Sui-pienre szavaztak a legtöbben, akinek a megválasztásától a pekingi vezetők súlyos fenyegetésekkel próbálták eltántorítani őket. A fenyegetéseket azonban nem követte a kilátásba helyezett büntetés. Peking kivár és figyel.

Az Iráni Iszlám Köztársaság választópolgárai a 2000. február 18-i választásokon nyolcvanszázalékos részvétel mellett a demokratikus átmenetre, a nyitás politikájára, a nyugati és elsősorban az amerikai kapcsolatok rendezésére szavaztak, mikor elsöprő többséggel a Khatami elnök mögött felsorakozó reformerők képviselőit juttatták az iráni parlamentbe, a medzsliszbe.

Ha tavasz, akkor ravasz. A délszláv válság során már megszokhattuk, hogy kikeletkor kezdődnek el a nagy összecsapások, mert a balkániak olyanok, akár a medvék. Elemzők, de a szerbiai információk is arra utalnak, hogy nem lesz ez idén sem másképp. De most hirtelenjében az is gondot okoz, hogy összeszámoljuk, per pillanat hány válsággóc van arrafelé.

Az új horvát elnök, Stipe Mesic beiktatása utáni egyik első interjújában arról beszélt, hogy valakinek a horvátok közül egyszer le kell majd térdelnie a bosznia-hercegovinai Ahmici falucskában, melyet a Horvát Védelmi Tanács (HVO) alakulatai 1993-ban szinte eltöröltek a föld színéről, több mint száz ártatlan muzulmán áldozatot hagyva maguk után. Nos, ez a bocsánatért esedező személy aligha Tihomir Blaskic, a HVO akkori vezérkari főnöke lesz.

Fene tudja, miért voltak olyan különösen szívszorítók ezek a képek, ahogy a helikopterek légörvényétől szétfújt lombok közül kétségbeesett tekintettel néztek bele a kamerába, hiszen annyi hasonló rakódott már belénk. Talán a sok gyerek miatt, akikről tudni lehetett, hogy napok óta kapaszkodnak már az ágakba, leveleket rágcsálnak, és isszák az áradás mocskos vizét. Talán mert világos volt, hogy az az öt nyomorult dél-afrikai helikopter képtelen lesz mindenkit időben kimenteni.

A háborúnak vége. Az orosz csapatok egyértelmű győzelmet arattak. Az igazi kérdés az, ki nyeri meg a békét. Úgy tűnik, hogy - Kosovóhoz hasonlóan - Csecsenföldön is ez a nehezebb feladat. Nemcsak hiteles tárgyalópartner nem találtatik, de a hosszú ostrom után az orosz csapatok sem tudnak parancsolni bosszúvágyuknak.

Magyarországon a zsidó kárpótlás ügye többé-kevésbé botrányba fulladt: ugye, emlékszünk még a kormány címére visszapostázott harmincezer forintokra, amelyekkel adott estben néhány év konclágert kívánt jóvá tenni a magyar állam. Ehhez képest Ausztria, ahol a zsidó kárpótlás ügye épp most fordult a célegyenesbe, maga a megtestesült bűnbánat. És ezen előreláthatólag még a most hatalomra került fekete-kék koalíció sem fog változatni.