„Nem ezek az érzések hívták életre Izraelt”

Fináli Gábor rabbi

Hogyan látszik Budapestről, a Hunyadi téri (Ábrahám sátra) ­zsinagógából Izrael újabb gázai háborúja, milyen megrázkódtatást okozott a diaszpórában a Hamász október 7-i kegyetlen mészárlása, van-e menekvés a sivatag törvényei elől? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a közösség rabbijával.

Magyar Narancs: Az október 7-i terrortámadás után a gyász jeleként itt, a budapesti Hunyadi téri zsinagógában is lekerültek a díszek, a tóraszekrény is csupaszon áll. A helyi közösség hogyan tudja feldolgozni az Izraelben elkövetett szörnyűséget?

Fináli Gábor: Az, hogy levettük a belső dísze­ket, a saját döntésünk volt, egyfajta gesztus, hogy megmutassuk, együtt érzünk az áldozatokkal, illetve, hogy szimbolikusan megjelenítsük, a világ kimozdult a helyéből. A mi közösségünkben nem halt meg senki az elmúlt ­évben, ezért az éves kaddis mondás nem kötelező, de a kollektív gyász jegyében most mi is elkezdtük ezt az imát mondani, és a következő tizenegy hónapban folytatni fogjuk. A kaddist általában a fiúk szokták az apákért mondani, de ebben a támadásban egész családok haltak meg, apák és fiak együtt, ezért helyettük is mondjuk mi itt az imát.

MN: A budapesti zsidó közösséget mennyire érte váratlanul az izraeli helyzet eszkalációja?

FG: Általánosságban azt lehet mondani, hogy a budapesti közösség nincs messze az izraelitől, sem földrajzi értelemben, sem kapcsolati szinten. Nagyon sok embernek élnek kint rokonaik, ismerőseik, barátaik, akik a rendszerváltás után mentek ki, és az újabb generációkból is már sokaknak a gyerekei, unokái vannak Izraelben. Személyesen nekem is például, aki a zsidó gimnáziumba jártam, egykori osztálytársaim sokasága van kint. Emiatt is a budapesti közösség személyesen érintve érezte magát a támadásokban, annál is inkább, mert az akció kegyetlensége, ereje, és az, ahogy a támadók válogatás nélkül gyilkoltak, arra mutatott rá, akárki lett volna ott, te vagy én, mindannyiunknak ugyanaz lett volna a sorsunk. Sokaknak a szűkebb körében áldozatok is voltak, unokatestvérek, barátok, szomszédok, tehát, ha innen kettőt lépünk arra, máris látjuk a közvetlen érintettséget. Emiatt egyfelől a gyász, az ijedtség nyom­ban megjelent, ugyanakkor a szolidaritás is. A szörnyűség összerántotta a közösségeinket.

MN: Az izraeli ellencsapás megindítása után a Hamász vezetői nemzetközi ellenállásra szólítottak fel. Emiatt mennyire érzik fenyegetve magukat?

FG: Nyilván indokolt a körültekintés és az elővigyázatosság, de itt, Magyarországon, ahol kisebb és más összetételű muszlim közösségek élnek, kevésbé érezzük a közvetlen fenyegetettséget, mint mondjuk Nyugat-Európában vagy akár az Egyesült Államokban. Az ugyanakkor jellemző, hogy a hazai zsidó közösségek nagyobb részének inkább van egyfajta holokauszt- és Izrael-alapú identitása, mintsem zsinagógaalapú identitása, ezzel a támadással viszont az előbbi kettő alaposan meg lett bolygatva, fel lett kavarva. Beindultak egyfelől az üldöztetési reflexek, másfelől Izrael mint mentsvár és örök menedék képzete, nagyban sérült. Sokaknál emiatt bekapcsoltak olyan túlélési ösztönök és félelmek, amelyek eddig nem voltak a felszínen.

MN: Izrael legyőzhetetlenségének a hitét alaposan aláásta a Hamász támadása – ez okoz bizonytalanságot, riadalmat itthon?

FG: A Hamász mostani betörése nagyobb veszteséget okozott a polgári lakosság körében, mint amikor ötven évvel ezelőtt két nagy reguláris hadsereg, az egyiptomi és a szír, szovjet támogatással összehangoltan lerohanta az országot. Ez azért nyilván megdöbbentő tény. Az 1948-as függetlenségi háború óta, amikor is hat­ezren haltak meg a hatszázezer helyben lévő zsidóból, most először történt meg olyasmi, hogy belső területeken, izraeli települések között a támadók szabadon közlekedtek és válogatás nélkül gyilkoltak, romboltak le egész közösségeket.

MN: És az izraeli hadsereg nem tudta az embereket megvédeni, a titkosszolgálat nem látta előre a támadást, vagyis a helyiek biztonságának alappillérei remegtek meg.

FG: A Gázai övezet a 2005-ös egyoldalú izraeli kivonulás óta szinte hermetikusan lezárt terület. Sokszor lehetett hallani, hogy az észak-koreai után itt találhatók a világ legjobban őrzött határai. Minden be van kamerázva, mi is hallottunk, ugye, a Pegasus kémprogramról, ott a hadsereg, és mégis, egy mindössze harmincezer fős milícia ezt a határt úgy át tudta törni mindenféle modern harceszközök hiányában is, hogy utána képes volt sorban lerohanni a környékbeli településeket. Ez mindenki számára arculcsapás volt.