"Nem volt hova bújni" - Sherine Tadros, az Al Dzsazíra tévécsatorna angol kiadásának riportere

  • Szlankó Bálint (London)
  • 2009.03.19 00:00

Külpol

Az egyetlen nyugati tudósító volt Gázában a januári háború alatt. Az egyiptomi származású brit újságírót élményeiről kérdeztük. Szlankó Bálint (London)
Az egyetlen nyugati tudósító volt Gázában a januári háború alatt. Az egyiptomi származású brit újságírót élményeiről kérdeztük.

Magyar Narancs: Féltél?

Sherine Tadros: Ugyanabban a helyzetben voltunk, mint a gázaiak, az első naptól az utolsóig. Senki nem volt biztonságban, és nem volt hova menekülni. Megadtuk a koordinátáinkat az izraeli katonaságnak és megkérdeztük, hogy biztonságban vagyunk-e. Azt mondták, ha Hamász-harcosok vannak az épületben, akkor nem tudják garantálni a biztonságunkat. Úgyhogy igen, féltem. De nem volt választásunk. Nem volt hova bújni, és nem tudtunk kimenni Gázából. Megpróbáltunk a munkára koncentrálni, amennyire csak lehetett - a többi Isten dolga. Egyszer a kórházból jövet azon tanakodtunk a kollégámmal, hogy együnk-e egy falafelt. Végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk az irodába. És öt perccel később, már a kocsiban voltunk, amikor hatalmas robbanás - a mecset volt, a kórház mellett. A falafelstandból nem maradt semmi. De bombáztak egyszer az irodához közel is.

MN: Hogyan tudtál dolgozni ilyen körülmények közt?

ST: Két tudósító volt, Aman meg én, de mindenki más - operatőr, világosító, vágó, producer, sofőr, tolmács - helyi alkalmazott volt. Ilyenkor gyorsan kialakul az emberek közt egy olyan ragaszkodás és kötődés, ami semmihez nem hasonlítható. Mert annyira nagy az élmény, amit megosztotok. A palesztinok egyébként is a legnyitottabb és legbarátságosabb emberek a világon. Azóta is tartom velük a kapcsolatot.

MN: Elég nehéz valakinek mikrofont dugni az orra alá, hogy hogyan érzi magát, amikor éppen odaveszett az egész családja.

ST: Nem csinálok ilyet. Odamegyünk, bemutatkozunk, hogy az Al Dzsazírától vagyunk, és megkérdezzük, akar-e nekünk nyilatkozni. És csak akkor kapcsoljuk be a kamerát. Nem az volt a cél, hogy sírjanak és a hajukat tépjék. Hanem az, hogy nyugodtan elmondják a világnak, mi történt velük. Egyes sztorikon napokig dolgoztunk, sok időt töltöttünk az interjúalanyokkal, hogy megértsük a történetüket. Egyébként csak a sírás-rívást látod, azt meg megunják az emberek és kikapcsolják a tévét.

MN: De ha sok időt töltesz velük, és közben téged is bombáznak, akkor hozzájuk nő a szíved. Nem tartasz attól, hogy ez eltorzítja a munkádat?

ST: Az egyik felem teljesen velük volt, és átérezte, amit ők éreznek, de a másik megmaradt gondolkodó újságírónak: oké, a ház, amit lebombáztak, itt és itt van, erről a környékről pedig tudni lehet, hogy Hamász-terület. Átérezheted az emberek fájdalmát, de attól még feltehetsz nekik kemény kérdéseket. Végeredményben megmaradsz újságírónak. De ha ennyire erős a sztori, mint ez, akkor nem félsz a következményektől. Attól, hogy megkérdezd az izraelieket, hogy is van ez? Sőt, annál jobban akarod hallani a magyarázatukat. Hogy Hamász-harcosok voltak abban a házban. Ez oké, ez az ő álláspontjuk. Mert utána még mindig meg tudtuk mutatni a nézőknek, hogy ebben a házban gyerekek haltak meg, Hamász-harcosok meg sehol. Az én dolgom az, hogy elmondjam, mi történt, kontextusba helyezzem, és mindkét félnek megadjam a lehetőséget, hogy elmondja az érveit. Amúgy a sztorik egyáltalán nem voltak politikaiak, nagyon kevesen rázták az öklüket, hogy az izraeliek megfizetnek ezért. Ezek emberi történetek voltak. Megpróbáltuk megmutatni, hogy milyen Gázában lenni. És megadtuk a lehetőséget Izraelnek, hogy kommentálja. Az újságírói minimum az, hogy mindkét oldallal tisztességesen bánunk. De ugyanannyi időt adni mindkét oldalnak, ez egy tévedés. Legyen tíz perc Mark Regevvel (az izraeli kormány szóvivője - a szerk.), aki tökéletesen beszél angolul, intelligens és tíz profi készíti fel az interjúra? Aztán egy palesztin mentőssel, aki fel van dúlva, nem tudja magát olyan jól kifejezni, és tíz percig beszél félig összefüggéstelenül valamiről, amire nem is tudsz odafigyelni? Holott az ő sztorija a sztori? Ez igazságos volna? Nem hiszem. Érzelemdúsak voltak a tudósításaim? Abszolút. Igazságtalanok és részrehajlók? Nem hiszem. Azt akarod, hogy fagyos tekintettel számoljak be arról, hogy egy fiatal fiú az elmúlt három napot a halott anyja és a halott bátyja mellett ülve töltötte?

MN: Megpróbálhattad volna kinyomozni, hogy igaz-e az izraeli állítás, hogy a Hamász a lakott területekről lövi a rakétáit.

ST: Minden egyes riportban feltettük ezt a kérdést, bár általában nem is kellett, mert mondták maguktól, hogy volt-e ott fegyveres, hallottak-e aknavetőt. A palesztinok is tudták, hogy az izraeliek ezzel érvelnek. De gyakran megmondták, ha voltak ott harcosok, mert el akarták mondani a világnak, hogy ellenállnak, hogy van valaki, aki megpróbálja őket megvédeni. Ám a lényeg ugyanaz: azok az emberek, akik meghaltak, többségükben civilek voltak. Voltak, akik azt várták tőlem, hogy készítsek egész anyagokat arról, mit csinálnak a Hamász-harcosok. A politikai tisztek azt mondták, hogy azzal állnak ellent, amivel tudnak. Mi pedig erről számoltunk be.

MN: De ez nagyon fontos eleme a sztorinak, hiszen Izrael az egész ügyét erre építette: a Hamász a palesztin civilek háta mögé bújik, ezért ők nem felelősek az ártatlanok haláláért.

ST: Az én dolgom az, hogy megkérdőjelezzem ezt az álláspontot például úgy, hogy felteszem a kérdést, ki a Hamász-harcos az izraeliek szerint. Minden harminc év alatti férfi? Az arányosság elve pedig azt jelenti, hogy az izraelieknek jogukban áll rálőni akár egy kórházra is, ha onnan tüzet nyitnak rájuk, egészen addig, amíg az így megölt harcosok számánál nem lényegesen nagyobb a kereszttűzben meghalt civilek száma. Ezt elmondtam a tudósításokban, mert ez a törvény (a genfi egyezmény szerint - a szerk.). De rengeteg halott gyereket és nőt láttam, és ez felveti az arányosság kérdését.

MN: Vissza akarsz menni?

ST: Amilyen hamar csak lehet.

Neked ajánljuk