A német politika Putyin-simogató ösztönei

Németes hagyományok

Külpol

A német külpolitika legnagyobb problémája Ukrajna ügyében az, hogy melyik ujjába harapjon. A német társadalomban és politikában ugyanis egyszerre van jelen az Amerika-ellenes oroszbarátság és az oroszellenes Amerika-barátság.

Samira Fansa, a harmincas éveiben járó rendezőnő pontosan célzott 1999. május 13-án, a Zöldek pártnapján: a vörös festékkel töltött zacskó Joschka Fischer külügyminiszter fején durrant szét.

A Zöldek pár hónappal azelőtt kerültek be – első ízben – kormánykoalícióba Németországban, és a párttalálkozót már rendőri erőknek kellett biztosítani a párt pacifista, ám nagyon is harcias bázisa ellen. Mert Joschka Fischer komoly szerepet játszott abban, hogy az NSZK átessen a tűzkeresztségen a II. világháború után: 1999 márciusától német Tornado vadászgépek más NATO-csapatokkal együtt harcoltak, hogy legyűrjék Szerbiát és Miloševićet, aki a bosnyákok és a horvátok után éppen az albánokat irtatta Koszovóban.

Oroszország nem Szerbia, Ukrajna nem Koszovó, és Annalena Baerbock, a kormány új zöld külügyminisztere nem Joschka Fischer; orosz támadás esetén a német kormány még fegyvereket sem szállítana Ukrajnának. Válságövezetekbe nincs fegyverexport – ez a német politika alapelve.

Disszonáns hangok

Igaz, azért, hogy tavaly is összejöjjön a közel tízmilliárd eurós fegyverkivitel, békés szándékot kellett feltételezni olyan katonai diktatúrákról, mint Egyiptom. Ilyenformán kínosan és komolytalanul hangzott a védelmi miniszter, Christine Lambrecht büszke bejelentése, miszerint ötezer sisakkal erősítik az ukrán hadsereg védelmi képességét. A szociáldemokrata–zöld–liberális koalíció azonban maga mögött tudhatja a németek többségét: a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint 70 százalékuk elutasítja és csak 20 százalékuk támogatná a fegyverszállítást Ukrajnának.

A német haderők megbízhatóságát amúgy is kedvezőtlen színben tüntette fel a haditengerészet parancsnokának nyilatkozata. Kay-Achim Schönbach egy indiai találkozón – mintha nem lenne Ukrajna jelentős része már­is orosz megszállás alatt – „nonszensznek” nevezte a feltételezést, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát. Kijelentette, Putyin csupán „megbecsülésre” vágyik, amit szerinte meg is érdemel, továbbá Oroszországot szövetségesként tételezte az igazi ellenfél, a Kína elleni küzdelemben. Mennyire egyedülálló Schönbach felfogása a német hadseregben? – tették fel a kérdést a médiában. A botrányon alig enyhített, hogy a viceadmirálisnak nyomban távoznia kellett a posztjáról.

Minister of Defense in the Navy

 

A putyinista trotli már lemondott (Lambrecht hadügyminiszter és Schönbach viceadmirális)
Fotó: Europress Fotóügynökség

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.