„Van egy magyar modell az Oroszországhoz fűződő kapcsolat tekintetében, ami teljesen eltér a legtöbb európai uniós és NATO-tagállam politikájától. A magyar modell azt mondja, hogy uniós tagok vagyunk, meg NATO-tagok vagyunk, de lehetséges emellett kifejezetten jó és sikeres együttműködést kialakítani az oroszokkal” – fejtegette múlt pénteki rádióinterjújában Orbán Viktor miniszterelnök néhány nappal az után, hogy Moszkvában járt Vlagyimir Putyin orosz elnöknél. Mit jelent a valóságban ez a magyar modell? Hogyan jutottunk idáig, és mit nyer a kormány, illetve Magyarország az orosz kapcsolatok ily erőteljes ápolásával?
Teljesen érthetetlen
Miután mind ellenzékben, mind első, 1998 és 2002 közötti kormányzása idején meglehetősen kritikusan viszonyult Oroszországhoz, Orbán 2009-ben helyezte új alapokra Oroszország-politikáját, amikor meglátogatta Putyint pártja kongresszusának alkalmából az év novemberében. A látogatást követően Orbán a Magyar Televízióban arról beszélt, hogy „az orosz–magyar kapcsolatokat egy 21. századi típusú kapcsolattá kell alakítani, világos, egyszerű, közvetlen, átlátható” legyen. A mai ellenzék szerint már akkor odaígérte Paksot az oroszoknak, amikor úgy fogalmazott, hogy „a fölújítást sem tudjuk megcsinálni az oroszok nélkül, ha újat akarunk építeni sem tudjuk őket kihagyni belőle”. A leendő külügyminiszter, Martonyi János ennél is továbbment, amikor egy 2010-es, még a választások előtti interjú bevezetőjében már az szerepelt, hogy cél a „jó szövetségesi viszony az Egyesült Államokkal, barátság Oroszországgal”.
A Fidesz újbóli kormányra kerülése, 2010 után a sajtóban megfogalmazott célok között még főleg „a kiegyensúlyozott viszony”, a „kölcsönös gazdasági előnyök” szerepeltek, átlátható kapcsolatrendszer kialakítása, valamint a vitás ügyek, köztük a Mol és a Malév orosz tulajdonrészének rendezése (konkrétan a visszavásárlása). A Malév ügyét a cég 2012-es csődjéig nem sikerült rendezni, a problémás orosz Mol-részesedést viszont 2011 májusában IMF-hitelből, 1,88 milliárd euróért vásárolta vissza a kormány. Bár sajtóhírek szerint a 2010/2011-es tárgyalásokon felmerült, hogy a kivásárlásért cserébe az oroszoknak felajánlották a paksi korszerűsítést, valamint orosz metrókocsik vásárlását, Fellegi Tamás akkori fejlesztési miniszter úgy fogalmazott, hogy a részvénycsomagért végül semmi mást nem adtak az oroszoknak, csak a vételárat (elvileg az oroszoktól visszavett részvénypakett kötött ki utóbb az egyetemi alapítványoknál).
A paksi ügylet azonban napirenden maradt, és bár Martonyi János külügyminiszter még 2013 júniusában is nemzetközi tendert ígért a parlament külügyi bizottságában a paksi bővítésre, utóbb kiderült, hogy a kormány már 2013 januárja óta együttműködött az oroszokkal a beruházás ügyében. Erről végül – némileg váratlanul – 2014 januárjában írták alá az államközi megállapodást, természetesen tender nélkül. Mindezt alig néhány hónappal azelőtt, hogy Oroszország annektálta volna a Krímet – az orosz félnek így különösen érdekében állhatott, hogy még az akció előtt magukhoz kössék az EU- és NATO-tag magyarokat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
