Mire jók a szívélyes orosz–magyar kapcsolatok?

Drúzs-ba-rát-ság!

Külpol

A legutóbbi Orbán–Putyin-találkozót követően a miniszterelnök „magyar modellről” beszélt az elmúlt 12 évben kialakított orosz–magyar kapcsolatok értékelése során. Miben állhat a „magyar modell”, és van-e ilyen egyáltalán?

„Van egy magyar modell az Oroszországhoz fűződő kapcsolat tekintetében, ami teljesen eltér a legtöbb európai uniós és NATO-tagállam politikájától. A magyar modell azt mondja, hogy uniós tagok vagyunk, meg NATO-tagok vagyunk, de lehetséges emellett kifejezetten jó és sikeres együttműködést kialakítani az oroszokkal” – fejtegette múlt pénteki rádióinterjújában Orbán Viktor miniszterelnök néhány nappal az után, hogy Moszkvában járt Vlagyimir Putyin orosz elnöknél. Mit jelent a valóságban ez a magyar modell? Hogyan jutottunk idáig, és mit nyer a kormány, illetve Magyarország az orosz kapcsolatok ily erőteljes ápolásával?

Teljesen érthetetlen

Miután mind ellenzékben, mind első, 1998 és 2002 közötti kormányzása idején meglehetősen kritikusan viszonyult Oroszországhoz, Orbán 2009-ben helyezte új alapokra Oroszország-politikáját, amikor meglátogatta Putyint pártja kongresszusának alkalmából az év novemberében. A látogatást követően Orbán a Magyar Televízióban arról beszélt, hogy „az orosz–magyar kapcsolatokat egy 21. századi típusú kapcsolattá kell alakítani, világos, egyszerű, közvetlen, átlátható” legyen. A mai ellenzék szerint már akkor odaígérte Paksot az oroszoknak, amikor úgy fogalmazott, hogy „a fölújítást sem tudjuk megcsinálni az oroszok nélkül, ha újat akarunk építeni sem tudjuk őket kihagyni belőle”. A leendő külügyminiszter, Martonyi János ennél is továbbment, amikor egy 2010-es, még a választások előtti interjú bevezetőjében már az szerepelt, hogy cél a „jó szövetségesi viszony az Egyesült Államokkal, barátság Oroszországgal”.

A Fidesz újbóli kormányra kerülése, 2010 után a sajtóban megfogalmazott célok között még főleg „a kiegyensúlyozott viszony”, a „kölcsönös gazdasági előnyök” szerepeltek, átlátható kapcsolatrendszer kialakítása, valamint a vitás ügyek, köztük a Mol és a Malév orosz tulajdonrészének rendezése (konkrétan a visszavásárlása). A Malév ügyét a cég 2012-es csődjéig nem sikerült rendezni, a problémás orosz Mol-részesedést viszont 2011 májusában IMF-hitelből, 1,88 milliárd euróért vásárolta vissza a kormány. Bár sajtóhírek szerint a 2010/2011-es tárgyalásokon felmerült, hogy a kivásárlásért cserébe az oroszoknak felajánlották a paksi korszerűsítést, valamint orosz metrókocsik vásárlását, Fellegi Tamás akkori fejlesztési miniszter úgy fogalmazott, hogy a részvénycsomagért végül semmi mást nem adtak az oroszoknak, csak a vételárat (elvileg az oroszoktól visszavett részvénypakett kötött ki utóbb az egyetemi alapítványoknál).

A paksi ügylet azonban napirenden maradt, és bár Martonyi János külügyminiszter még 2013 júniusában is nemzetközi tendert ígért a parlament külügyi bizottságában a paksi bővítésre, utóbb kiderült, hogy a kormány már 2013 januárja óta együttműködött az oroszokkal a beruházás ügyében. Erről végül – némileg váratlanul – 2014 januárjában írták alá az államközi megállapodást, természetesen tender nélkül. Mindezt alig néhány hónappal azelőtt, hogy Oroszország annektálta volna a Krímet – az orosz félnek így különösen érdekében állhatott, hogy még az akció előtt magukhoz kössék az EU- és NATO-tag magyarokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.