Eörsi Mátyás

Olajozott átmenet?

Líbia és a világ Kadhafi után

  • Eörsi Mátyás
  • 2011. december 1.

Külpol

Lehangoló képet fest az európai - benne a magyar - média Líbia jövőjéről. Eszerint káosz fenyeget, hisz' az országot mély ellentétek osztják meg, és nem tudni, kik gyakorolják majd a tényleges hatalmat. "A régiók, a mérsékeltek és az iszlamisták, a mintegy száznegyven törzs között húzódó törésvonalak nem sok jót ígérnek" - írja vezércikkében a Népszabadság, s felteszi a kérdést, a véres fejezet végetértével nem lesz-e még véresebb a következő. Megosztottak maguk a felkelők is - olvashatjuk máshol -, részben törzsi alapon, részben mert a Nemzeti Átmeneti Tanács (NTC) vezetői nemrégiben még a Kadhafihoz hű erők sorait dúsították. Az ebből fakadó konfliktusokon nehéz lesz túllépni, ha túl lehet egyáltalán.

De vajon tudjuk-e, ki fogja gyakorolni a hatalmat az Egyesült Államokban Obama, Németországban Merkel vagy Magyarországon Orbán után? Vajon nem osztják-e meg mély ellentétek az Egyesült Államokat, Hollandiát, Magyarországot? Vajon miért rettenetesebb a törzsi alapú szembenállás mondjuk a népies-urbánus ellentétnél? S ha nem tudjuk, ki fogja megnyerni a választásokat, ha régről itt maradt mély ellentéteket regisztrálunk, miért nem jutunk arra a következtetésre, hogy Amerikában, Hollandiában, Magyarországon nincs esély a demokráciára? Vajon nem fordított a logika? Mi volt abban olyan pompás, amikor tudni lehetett, hogy Kadhafi ezredes hatalmon marad, és minden konfliktust a börtöncellákba söpör? Nem éppen attól demokratikus egy társadalom, ha nem tudni előre, kik lesznek a vezetői, és nem éppen attól modern egy társadalom, hogy a létező konfliktusok megjelennek, és szereplői békés eszközökkel megvívnak egymással?

Mire képes egy liberális?

Dr. Mohammed Szaad Ambarek, a bengázi LIMU egyetem rektora indulatos lesz, ha a törzsi megosztottságról hallja az európaiakat. "Minden európai ország megosztott politikailag, de magukról azt mondják, ilyen a demokrácia. Ha Európán kívül látnak egy másfajta, számukra ismeretlen megosztottságot, az már fenyegeti a demokráciát. Hogy is van ez?"

Amit mindenki tud: Líbiában található a világ olajtartalékának jelentős hányada. Ez az olaj tiszta, és közel van a felszínhez, tehát olcsó a kitermelése. Ez a kincs súlyos tragédiákat is okozhat - de soha nem látott fejlődést és életszínvonal-emelkedést is elindíthat.

Kadhafi Líbiájában nem volt adminisztráció, tehát az új rezsim még egy régi, korrupt közigazgatást sem bírt örökölni. Mindent a legelejéről kell kezdeni, ennek összes hátrányával és előnyével. A lakosság 96 százaléka városi, viszonylag jól képzett, és ami igen fontos lehet: vallásilag egységes (szemben például Irakkal). Amíg Közép-Európa számos országában büszkék voltunk arra (méltán), hogy a rendszerváltás egyetlen pofon nélkül zajlott le, a nyolc hónapos polgárháború Líbiában 30 ezer áldozatot követelt. Kérdésemre, hogy egy erőskezű katonai vezető vajon ismét megkísérli-e magához ragadni a hatalmat, Szulajman Szaad, a polgárháború egyik hős tábornoka (igen, ezt megelőzően ő is Kadhafi hadseregében szolgált: hol máshol szolgált volna?) annyit válaszolt: nem ezért halt meg 30 ezer líbiai hazafi. Ez az ország szembe mert szállni Kadhafival, és legyőzte őt, ezért senkinek nem lesz bátorsága ahhoz, hogy ismét rabságba próbálja kényszeríteni. A nyugati világ megítélése Líbiában - szemben az arab országok zömével - pozitív. Szemben Afganisztánnal és Irakkal a Nyugat tiszteletre méltóan bölcs stratégiát követett, amikor nem megdöntötte Kadhafi rendszerét, hanem hozzásegítette a líbiaiakat a győzelemhez.

Nyolc hónapon belül Líbia alkotmányozó nemzetgyűlést választ. Feszített menetrend ez, nem véletlen, hogy mindkét szomszéd, Egyiptom és Tunézia is kitolta az eredetileg kitűzött választási határidőt. A pártok még csak most alakulnak, világos profilok nélkül. "Célunk, hogy ne lopják el a február 17-ei forradalmat, és fejlődés legyen az országban" - állítja magáról tíz megalakult párt közül kilenc. Választói regisztráció nincs Líbiában, és mivel utcanevek és házszámok se mindenütt, a névjegyzék elkészítése nem kis kihívás a ma még nem is létező hatóságoknak.

És óriási viták folynak nemcsak Líbiában, de a nemzetközi közösség képviselői között is arról, hogy milyen választási rendszert vezessenek be: többségit vagy arányosat. A többségi drámai következményekkel járhat, ugyanis azt eredményezné, hogy a helyi erős emberek, tehát Kadhafi volt helytartói vagy a törzsek által protezsált vezetők kerülnének a parlamentbe. A rendszer aránytalansága miatt a választók nem csekély része kiszorulna az alkotmányozási folyamatból. Valóban inkluzív, a törzsi és egyéb helyi erőviszonyokon túllépő képviseletet csak az arányos választás hozhat. Meglehet, a pártstruktúra még közel sem forrott ki, ám az egyéni választókerületi választás évtizedekre vetheti vissza a pártosodást - míg egy arányos rendszer politikai szövetségkötésre ösztönzi a szereplőket. Ha Líbia az egyéni választókerületek dominanciája mellett dönt, akkor csupán egyetlen párt lesz képes eredményt felmutatni: a Muzulmán Testvériség. Ebből a nyugati demokráciák azt a következtetést fogják levonni, hogy a Kadhafi utáni Líbia már az al-Káida kezében van - és ez nagy marhaság lesz. Még ha a Muzulmán Testvériség lesz is a legerősebb párt - mérsékelt, vallási alapon nyugvó szerveződés ez, ami ha Allah helyett Jézusról szónokolna, simán elmenne európai kereszténydemokrata pártnak is. Az arányos választási rendszer a szekuláris Líbia híveit szövetségessé gyúrná össze, egy többségi rendszer viszont kihúzná a talajt a lábuk alól.

Valóban: erős a kelet-nyugat megosztottság is. Kadhafi gyűlölte és félte Bengázit (mint kiderült: okkal), uralkodásának 47 éve alatt tíz alkalommal, ha járt ott. A város évtizedekkel elmaradt Tripoli mögött, és most érthetően keresi jussát, s küzd az önálló kompetenciákért. A megosztottságnak, a föderalista elképzeléseknek természetesen komoly mozgatórugója az olaj, ami valahol nyugat és kelet között található: eddig Tripoli élvezte a hasznát, most Bengázi szeretné, de bejelentkezett Miszráta, a kereskedőváros is. A demokratikus fejlődés effajta törésvonalai azonban természetesek, és aligha adnak okot az apokaliptikus várakozásokra.

Az NTC talán túlságosan is demokrata abban az értelemben, hogy választási legitimáció híján úgy érzi, nem szabad kormányoznia, tevékenysége jobbára csak a választás előkészítésére korlátozódhat. Vezetői kijelentették: nem indulnak a választáson, mert nem akarnak visszaélni a helyzeti előnyükkel. Hallgatnak az ország alkotmányos jövőjéről is, mondván, hogy ez az alkotmányozó nemzetgyűlés feladata lesz. Mahmud Dzsibril, az ország kvázi miniszterelnöke komoly bajba sodorta magát azzal a bejelentésével, hogy lemond, ha a polgárháború végéig újabb belpolitikai támadás éri. Ez nemhogy nem vette elejüket, de inkább ösztönözte az őt érő támadásokat. Ha Dzsibril ezután nem mond le, akkor becstelen, ha viszont lemond, akkor döntése alkotmányos vákuumot és instabilitást okoz. Lám, politikai öngyilkosságokra nemcsak a közép-európai, hanem a líbiai liberálisok is képesek.

Az elnöki poszt

Nem vitás: demokratikus tradíciók híján számos veszély leselkedik Líbiára. Töméntelen fegyver van a lakosság kezén, és már csak emiatt is könnyen képesek lehetnek fanatikus személyek vagy csoportok erőszakspirált provokálni. És persze nem állíthatjuk kellő biztonsággal, hogy Líbiában garantált a demokratikus átmenet.

Mégis lehangoló ez a körkörös huhogás. A nemzetközi sajtó ezzel annak a mainstream politikának a nótáját húzza, aminek a stabilitás és mozdulatlanság fontosabb, mint a szabadság és a demokrácia - kivált, ha nem rólunk van szó, hanem egy más földrészen fekvő, más vallású népről. Pedig ha nem is lehet ma megmondani, merre halad Líbia, abban bizonyosak lehetünk, hogy a tegnap Líbiájánál csakis ezerszer jobb jöhet.

A nemzetközi közösség igyekszik minden támogatást megadni, Tripoli szállodái tele vannak európai és amerikai kormánydelegációkkal, amelyek a multik tömegeivel állnak sorban időpontért az olajügyi miniszternél. Ez így is van rendjén. Az ENSZ, miközben több száz főből álló szakértői gárdával segít az átmenet nehézségeiben, felszólította Líbiát, hogy vizsgálja ki Kadhafi halálának körülményeit.

Kadhafi ezredes lepuffantásának nem sok köze volt a joguralomhoz. De nem vagyok hivatott arra, hogy megítéljem, mekkora agresszió iránt lehetünk empatikusak a 47 évig tartó véres diktatúra és a 30 ezer áldozatot követelő polgárháború vége felé, amikor a gyűlölt tömeggyilkos diktátort végre elkapják. Egyvalamit azonban tudok: az ENSZ emberi jogi bizottsága elnöki pozícióját évekig Líbia töltötte be. Nem a mostani Líbia, hanem a diktátor Kadhafi ezredesé. Ha emiatt az ENSZ-nek rossz a lelkiismerete, azt megértem, ám kétségeim vannak afelől, hogy ebbéli frusztrációi miatt éppen az új Líbián kellene példát statuálnia.

Neked ajánljuk