Ruanda

Régi tartozások

  • - kovácsy -
  • 2015. május 17.

Külpol

Nem látszik leszakadni a történelem a jelenről Ruandában. Legalábbis nem azon a módon, ahogy azt Kigaliban a hatalom elképzeli. De az is igaz, hogy egyes külső résztvevőknek is van miről – olykor éppen arról, hogy nincs miről – beszámolnivalójuk az utókornak.

Az 1994-es ruandai népirtás április 7-én (más nézetek szerint már 6-án) kezdődött, azt követően, hogy Kigali fölött lezuhant a ruandai és a szomszédos országbeli burundi államfőt szállító repülőgép. Pontosabban lelőtték, de ezzel kapcsolatban még mindig nem teljesek a bizonyítékok. Ezután indult meg a minden jel szerint előre eltervezett hajtóvadászat az ekkor minden hatalmi pozíciót birtokló hutu többségi népcsoport részéről a tu(t)szi kisebbséggel szemben. A bizonytalan adatok szerint ötszáz- vagy nyolcszázezer, netán egymillió ember halt meg – nagy többségükben tuszik.

Az ilyenkor szokásos évfordulós megemlékezések nem véletlenül terjednek túl Ruanda határain, még ha az utóbbi vezetői erős kétségekkel fogadják is akár a francia, akár az amerikai vezetés megbánást tükröző nyilatkozatait.

Az elmúlt napokban tehát a 21. évforduló megemlékezései zajlottak, elsősorban a francia vezetők számára kínálva alkalmat egy kis magyarázkodásra. Ők azok ugyanis, akiknek a jogelődei annak idején nem egyszerűen passzív szemlélői voltak a népirtásnak, de fegyverrel, logisztikával is támadták a kormányzatot. Megjegyzendő, a helyzet nem volt egyszerű: az országban immár évek óta egyre keményebb polgárháború zajlott, a tuszik Ruandai Hazafias Frontja (a mai kormánypárt), az élén Paul Kagame jelenlegi köztársasági elnökkel Uganda felől támadva igyekezett pozíciókat szerezni – értelemszerűen a hutuk rovására. A harcok egy fegyverszüneti megállapodás dacára folytatódtak, az egyezmény betartatására még egy ENSZ-csapatot is létrehoztak, az Egyesült Nemzetek Ruandai Segítő Misszióját, az UNAMIR-t. Ennek a missziónak egy belga egységét aztán a népirtásnak szinte rögtön a kezdetén elfogták, megkínozták és meggyilkolták a hutu fegyveresek. A külföldiek evakuá­lását intéző franciák a továbbiakban kényesen ügyeltek arra, hogy a távozók közé még véletlenül se keveredjen tuszi, legyen szó akár rokonról, házastársról.

Az idei évforduló alkalmából a francia elnök bejelentette, hogy Ruanda ügyében újabb dossziékat tesz hozzáférhetővé a kutatók számára. Tartalmuk ismerete híján teljesen felesleges belemenni abba a vitába, hogy a gesztusnak inkább szimbolikus jelentése van-e, netán valóban fordulatot jelent a tényleges események részleteinek feltárásában, illetve gazdagítja-e érdemben az eddigi ismereteket. Mindazonáltal François Hollande bejelenté­sének napján mintegy ötven közéleti személyiség nyílt levelet tett közzé a Libération című napilapban, elmarasztalva a hallgatást az ügyben, különös tekintettel egyes korabeli magas rangú kormánytisztviselők szerepvállalására. (Rámutattak egyébként, hogy Nicolas Sarkozy volt az egyetlen köztársasági elnök, aki elismerte a franciák „súlyos megítélésbeli hibáit” a Ruandában történtek kérdésében.)

Ezeknek a hibáknak messze ható következményei voltak. Példaként – már az események idején is, csak éppen egyértelmű bizonyítékok hiányában – a Türkiz hadműveletet szokás említeni, Ruanda nyugati területeinek elszigetelését a hazafias front támadásai elől. Ezt a polgári lakosság védelmét szolgáló intézkedésként állították be a hadműveletet szervező franciák, ellenoldali gyanúk szerint viszont a népirtás során defenzívába szorult hutukat védelmezte. Persze kérdéses, lesz-e valaha olyan vallomás vagy netán jegyzőkönyvi részlet, amely minden vitán felül bizonyítja ezt.

Az amerikaiak, akik – Clintontól Obamáig – már több ízben megkövették a ruandai vezetést, ennél is jóval passzívabb módon viszonyultak a ruandai eseményekhez. Clinton nem akart úgy járni, mint Szomáliában (ahonnan az amerikai haderő komoly veszteségek után távozott vagy inkább menekült). Így az amerikai felső vezetés megpróbálta becsukni a fülét a hírszerzési jelentések előtt, amelyek a készülő népirtásról számoltak be meglehetős bizonyossággal. Szerepe lehetett ebben annak is, hogy Washingtont sem stratégiai, sem bármiféle – akár jövőbeli – gazdasági érdek nem kötötte a túlnépesedett kis kelet-afrikai országhoz. Nem sejthette az amerikai vezetés, mekkora későbbi terhet jelent majd az elhúzódás, elzárkózás a valóságtól.

Miközben több államfő megbánást és együttérzést tanúsított, egy torontói ügyvéd elpanaszolta a sajtónak, hogy halálos fenyegetéseket kapott Ruandától, aminek az az oka, hogy 14 éven át volt a védője egy – feltehetően hutu – tábornoknak a háborús bűnök arushai (Tanzánia) bíróságán. A sajátos értékválasztású jogász annak idején Slobodan Milošević ártatlansága mellett is síkra szállt. Ettől még bőven helyteleníthető, hogy a mostani ruandai vezetés a halálát akarja. Egyébként a Human Rights Watch már korábban is foglalkozott a ruandai kormány kritikusait érő külföldi támadások ügyével. Kigali ártatlannak mondja magát, de Kagame kemény hangú megjegyzéseiből éppenséggel más is kiolvasható. Hasonló hajthatatlanságot mutat egy BBC-dokumentumfilm kapcsán is, amely (bár látatlanban nehéz véleményt mondani) a másik, a bűnös oldal képviselőit is megszólaltatta. Ezt a ruandai vezetés elfogadhatatlannak tartja, ezért ősszel be is tiltotta a BBC helyi FM-rádióadását, és az ügy még mindig huzavona, vizsgálatok tárgya.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában az utóbbi hónapokban, hogy immár komolyan felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os általános választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.