Három héttel a november 1-jére kiírt választások előtt, szombat délelőtt az ankarai főpályaudvar közelébe szervezett, a békét és persze a szervező HDP-t (Halklarin Demokratik Partisi, Demokratikus Néppárt), a törökországi kurdok 80 parlamenti hellyel rendelkező pártját támogató nagygyűlést két, gyors egymásutánban felrobbantott bomba tépte darabokra. Az eddig megerősített adatok szerint 128-an meghaltak, a sebesültek számáról ellentmondásosak az információk, de az a szám is kétszáz fölött lehet.
A török kormány azonnal az Iszlám Állam öngyilkos merénylőit nevezte meg
elkövetőként, s ez a vonal azóta is csak erősödik a kormány kommunikációjában. A rendőrség már azt is közölte, hogy az ország különböző pontjain negyvenhárom embert vettek eddig őrizetbe, és az Adiyaman Csoportot, az Iszlám Állam egy leágazását gyanítják a merénylet mögött.
A robbantás után néhány órával az ankarai kormány miniszterelnök-helyettese elutasította a kurd gerillák, a PKK tűzszüneti ajánlatát, mondván, itt csupán taktikai lépésről van szó, és az ajánlat nem őszinte. Vagyis elkötelezte magát a Délkelet-Törökországban folyó, ún. terrorizmus elleni hadművelet mellett. A robbantást megelőző napokban a rendőrség és a hadsereg különleges egységei lezárták a szíriai határon lévő Nuszajbin városát, 24 órás kijárási tilalmat rendeltek el, és elkezdődtek az utcai harcok.
Csakhogy nem a PKK egységeivel – ahogy néhány héttel korábban Csizrében, úgy Nuszajbinban is az YDG-H, ifjú, városi harcra kiképzett emberei vannak az utcákon és harcolnak a török biztonsági szolgálatok és a hadsereg egységeivel. Ez az új kurd generáció jól és hatásosan használja a közösségi médiát. Így, amikor egyik emberüket lelőtték, majd egy autó után kötve végigvonszolták a város utcáin, a felvétel azonnal kikerült a világhálóra, és a török kormánynak egyet vissza kellett lépnie, azonnali vizsgálatot ígérve, még a felelősök megbüntetését is kilátásba helyezve.
A kurd ügy, a délkeleten zajló háború
az egyik front, amelyet Erdogan elnök és miniszterelnöke, Ahmet Davotoglu megnyitott. A másik – kevésbé véres, ám legalább ilyen komplikált – probléma, amivel Erdogannak meg kell küzdenie, az Fethullah Gülen mozgalma. Az Egyesült Államokban élő török imám és üzletember Erdogan legfőbb támogatója volt. Úgy tekintettek rá, mint aki pénzzel, befolyással, s a katonák, rendőrök, bírák, ügyészek és más állami alkalmazottak körében kiépített árnyékszervezetével Erdogannak biztosított hátteret. Ám tavaly Gülen szakított Erdogannal, és nyilvánosan kritizálta az elnököt. Tavaly decemberben a török ügyészség nemzetközi elfogató parancsot adott ki Gülen ellen, azzal vádolva, hogy saját érdekeinek képviseletére párhuzamos struktúrát épített ki az igazságszolgáltatásban – ami valószínűleg igaz is. Minderről Erdogan is tudhatott, hiszen ő volt Gülen szervezetének első számú kedvezményezettje.
| ||
Idén nyáron Erdogannak Gülen nélkül is sikerült választást nyernie – kormányt alakítania azonban már nem (ezért is tartanak most előre hozott parlamenti választást). A HDP ugyanis megugrotta az ötről tíz százalékra emelt bejutási küszöböt, és nyolcvan képviselőjével van jelen a jelenlegi török törvényhozásban; ilyesmire korábban soha nem volt példa. A kérdés, hogy a gülenisták elleni kormányzati fellépés – most épp a bírák és ügyészek között keresik őket nagyon – vajon meghozza-e azt az eredményt, amit Erdogan látni szeretne. Tudniillik az abszolút többséget pártjának, az AKP-nek.
A délkeleti kurd országrészben indított katonai akciók és a kurdok reakciója
eddig azt az illúziót kelthették, hogy ha nem is briliánsan, de jól haladnak a dolgok. A szombati robbantás azonban könnyen megváltoztathatja az eddigi események dinamikáját. Vasárnap, miközben ezeket a sorokat írom, Ankara központjában többezres demonstrációt tartanak a szombati robbantás és annak kormányzati tálalása ellen tiltakozva. A résztvevők üzenete világos: a kormány szándékai nem tiszták, amikor nyilatkozataival azt sejteti, hogy az Iszlám Állam a terrorakció felelőse. Érdekes analógia lehet a 2004-es madridi merénylet, amelynek elfuserált és nyilvánvalóan kampánycélokra használt kormányzati kommunikációja rottenbilleri bukást hozott a konzervatív Aznarnak és pártjának, s az addig simán vesztes balodalt emelte kormányzati pozícióba. Ez persze nem fenyegeti Erdogant és az AKP-t – de az előre hozott választásnak épp az lenne az értelme, hogy az AKP egyedül tudjon kormányt alakítani, lehetőleg a HDP nélküli parlamenttel a háta mögött.
Ebből a szempontból a merénylet nem is jöhetett volna rosszabbkor. A helyzet Szíriában alapvetően megváltozott az oroszok színre lépésével. A török kormány elveszítette azt a taktikai előnyt, amit annak a javaslatának a megvalósítása jelenthetett volna, ami a Szíria északi részén létrehozandó ún. biztonsági zónáról szólt. Az pedig különösen fájhat a török kormánynak, hogy eldőlni látszik: az Egyesült Államok fegyverrel is támogatni fogja az Iszlám Állam ellen harcoló szíriai kurdokat, akik Kobani városának megvédésével vívtak ki komoly elismerést még tavaly év végén. És akkor a menekültválságról és annak súlyos társadalmi és politikai hatásáról nem is beszéltünk.
