Néhány órával a bejelentés után, október 20-án José Luís Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnök igen visszafogottan szólt minderről, szavai távolról sem tükrözték azt a lelkesedést, amivel első mandátuma kezdetén, 2004-ben fogott hozzá a "baszk kérdés" rendezéséhez. Bár a feladatnak a legdemokratikusabb eszközökkel látott neki, 2006. december 30-án a madridi reptér T4 termináljának - 9 hónapos békét szétrúgó - felrobbantása pályájának legkegyetlenebb fordulatát jelentette. A jobboldali néppárt (Partido Popular, PP) rögtön nyolc tüntetést szervezett a szocialista rendezési kísérlet ellen; Mariano Rajoy, a PP idén harmadszor próbálkozó miniszterelnök-jelöltje pedig azzal vádolta meg Zapaterót, hogy "elárulta a halottakat". De a szocialista párton (Partido Socialista Obrero Espa–ol, PSOE) belül is revánsot vettek a riválisok és a baszk konfliktus tárgyalásos módjának ellenzői - így nem csoda, ha a hamarosan leköszönő "Zetape" fásult elégtétellel nyugtázta, hogy az "erőszak vége" az ő nevéhez fűződhet majd.
Üt és visszaüt
Mely erőszak az 1958-ban alapított ETA - Euskadi Ta Askatasuna (Baszkföld és szabadság): a marxizmus különféle irányzataiból merítő, és az osztályharccal összefonódó nemzeti felszabadításért az algériai, vietnami, nicaraguai minták szerint fegyveres harcot hirdető csoport - első halálos merényletével veszi kezdetét, 1968 júniusában. Azóta a 829 személyt meggyilkoló ETA leginkább a kegyetlenségével tűnik ki az utóbbi ötven év európai terrorista szervezetei közül. Ha baszk nézőpontból halljuk ezt a történetet, persze jóval messzebb, akár a középkorban szerzett kollektív jogokig, vagy a XIX. századi spanyol belháborúkig, és az azokból is táplálkozó baszk nacionalizmus születéséig nyúlhatunk vissza. Élő örökség és motiváció az 1936-39-es polgárháború és az azt követő diktatúra "baszktipró" elnyomása is. Bár ma a spanyol sajtó java "43 évnyi erőszak" végét ünnepli, az ETA első, Franco haláláig terjedő időszakának van egy heroikus olvasata is. A kegyetlenségéről hírhedt, volt Gestapo-kollaboráns rendőr, Melitón Manzanas megölése 1968-ban, vagy a frissen kinevezett kormányfő, Carrero Blanco autójának levegőbe repítése öt évvel később sokaknak nyújtott reményt a diktatúra utolsó éveiben: "Röpült, röpült Carrero Blanco", énekelték még a 80-as évek báljain is.
A Franco halálát követő átmenet időszakában nyílt ugyan lehetőség a békés rendezésre, de az ETA hiába szállította le eredeti feltételeit az amnesztia, a baszk önrendelkezés és a szociális jogok terén - így sem elégedett meg a felkínált kompromisszumokkal. Ekkor épül ki a szervezet politikai hálózata, állnak föl az abertzale (patrióta) baloldal különféle csoportjai, politikai és szakszervezetei, szellemi műhelyei. Közülük a legfontosabb a Herri Batasuna (Népi Unió, HB) koalíció, melyet 2001-től a Batasuna vált fel, miután kiválik az erőszaktól elhatárolódó kisebbség, és Aralar néven pártot alapít.
A spanyol identitás és a kasztíliai hegemónia elleni társadalmi dac mértékét jelzi, hogy 1978-ban - kiugróan alacsony részvétel (45 százalék) mellett - a voksolók harmada sem szavazza meg az azóta is érvényes, a diktatúrával leszámoló spanyol alkotmányt. Két évvel később 17 százalékkal Baszkföld parlamentjének második legerősebb pártja lesz az ETA-val egyfajta szimbiózisban mozgó HB; az élen a fő rivális, a jobbról nacionalista, de az erőszakot elutasító Partido Nacionalista Vasco (PNV) végez (38 százalékkal). A PNV innentől jó 29 éven át kormányoz, és ma is a legerősebb helyi párt. Ez a két év az ETA legvéresebb korszaka (1978-80: 234 halott), amit nemcsak a politikai sikertelenség magyaráz, hanem az alapvetően erőszakos környezet is. Több, még a Franco-rezsimből örökölt paramilitáris, államilag tűrt vagy támogatott terrorista csoport szervez megtorló, megfélemlítő akciókat az ETA-tagok, de civilek, baloldali és szakszervezeti aktivisták ellen is. A tüntetések, sztrájkok alkalmával "erős kézzel" fellépő rendfenntartók tovább növelik a becslések szerint száznál többre tehető halálos áldozatok számát, és táplálják a fegyveres ellenállás felé fordulók motivációját.
A következő harminc év alatt aztán az ETA népszerűsége egyre csak kopik. A "legitim célpontnak" nyilvánított rendőrök, katonák, bírák, politikusok, a baszk függetlenség ügyét úgymond "eláruló" üzletemberek és újságírók mellett a terror civil áldozatokat is szed: ezek száma a végső body count szerint majdnem akkora, mint az ETA "háborús" ellenfeleié. A nem "tervezett" áldozatokkal járó akciók tragikus példája az 1987-es barcelonai robbantás, amikor a Hipercor áruházat az ETA "szokásos" figyelmeztetése ellenére nem üríti ki a rendőrség. A 21 halott és félszáz sebesült a baráti katalán nép fővárosában ugyan nem szerepelt az ETA céljai közt, de a felelősség vitathatatlanul az övék.
A népszerűséggel együtt apadnak el a szervezet technikai lehetőségei, így a könnyebb prédák, helyi politikusok, önkormányzati képviselők, közéleti személyiségek ellen fordulnak. A megfenyegetettek vagy maguktól is rettegők százainak magánéletét radikálisan átalakító, állandó testőri jelenlét és létbizonytalanság mellett az ETA talán legperverzebb manipulációja a mindennapi politikai közélet mérgezése; az arcvonalak kiépítése, a semleges közvetítők ellehetetlenítése. Erre persze a megosztottságból politikai hasznot kovácsolók is rájátszanak - és az így bebetonozott szerepekből egyre nehezebb kilépni.
Ennek ellenére a demokratikus időszak mindhárom kormányfője, a négyszer újraválasztott szocialista Felipe González és a két-két mandátumot szerző néppárti José María Aznar, majd Rodríguez Zapatero egyaránt próbálkozott a tárgyalásos rendezéssel. De a kudarcokat követő frusztráció mindig egyenes arányban állt a rendezésbe vetett bizalom nagyságával, és mindig a megtorló, rendőri, jogi, politikai módszerek felerősítésével jár.
Ma a három baszkföldi tartományban és Navarra északi részén kevesen vannak, akinek a családjában, ismeretségi körében ne lenne megfenyegetett áldozat vagy bebörtönzött aktivista. A terrorizmussal vádolt foglyok speciális bánásmódban részesülnek: a szigorú börtönrezsim mellett sokuknak volt része lelki-fizikai erőszakban - a spanyol állam tagadja, de a nemzetközi szervezetek igazolva látják a kínzás szisztematikus alkalmazását. Az abertzale hátországa elleni harc az ezredfordulótól új minőséget kap a Batasuna 2002-es betiltásával. Az ETA politikai szárnyának minősített pártot Spanyolország után az EU igazságügyi minisztereinek tanácsa, majd az USA is terrorista szervezetté nyilvánítja. Politikai foglyok, tehát olyan aktivisták, akiknek nincs konkrét kötődésük az ETA-hoz, korábban is kerültek akár hosszú évekre is börtönbe - de a 2002-es párttörvény, a Ley de Partidos lehetővé teszi, hogy konkrét vádak nélkül, csupán a terrorizmus népszerűsítésének minősített politikai meggyőződésük okán zárják be őket. Mint Arnaldo Otegit, a Batasuna exszóvivőjét, az abertzale szakszervezet, a LAB egyik prominensét, aki tavaly szeptemberben kapott tíz évet.
A Ley de Partidos a jogalkotói vonalon valósítja meg José María Aznar - a sikertelen rendezésre hivatkozó - radikális stratégiáját. (Minderről részletesen lásd: Baszk békefolyamat: Holtjáték, Magyar Narancs, 2003. március 1., és Választások Spanyolországban: Don Quijote vagy Sancho Panza?, Magyar Narancs, 2008. március 6.) A kisebbségi nacionalizmusok képviselőit belső ellenségként beállító Aznar és hívei a katalán, illetve baszk kérdést a ciklusuk legfontosabb konfliktusává léptetik elő, beáldozva a periferikus területeken amúgy is alacsony támogatottságukat a spanyol nacionalista szavazatokért.
Jön Rajoy
Ezzel el is érkeztünk Zapatero színrelépéséhez, majd a 2006-os fegyverszünetet brutálisan berekesztő T4-merénylethez - innen a jelenig vezető út reménytelenséggel látszott kikövezve lenni. Mígnem úgy 2009 táján az abertzale berkeiben is megjelenik és gyorsan elterjed a változás iránti igény. 2010 februárjában már az ex-Batasuna-tagság 80 százaléka az erőszak ellen szavaz. Márciusban egy külföldi mediátorokból álló csoport szólítja fel az ún. brüsszeli nyilatkozatban az ETA-t egy "permanens és tökéletesen ellenőrizhető tűzszünet" bejelentésére egyrészt; másrészt üdvözli a patrióta baloldal elkötelezettségét a "kizárólag politikai és demokratikus" eszközök mellett. Szeptemberben az ETA szimpla fegyverszünetet hirdet, majd idén januárban bejelenti a "permanens, általános és a nemzetközi megfigyelők által ellenőrizhető tűzszünetet". Befejeződik a kale borroka, a suhancok partizánakcióiból álló "utcai harc" és a gazdasági sarc szedése, februárban a Batasuna-tagok újonnan létrehozott formációja, a Sortu alapokmányában is leszögezi az erőszak elutasítását. A hezitáló ETA számára a végső érvet az idei májusi helyhatósági választások szállítják: ezen a béke stratégiája nem várt sikert hoz a Bildu koalíció tagjaként a betiltás óta először induló patriótáknak. Az országos választás előrehozatala novemberre pedig újabb lökést ad a folyamatnak. Október 17-én olyan illusztris személyiségek gyűltek San Sebastiánba, mint Kofi Annan vagy az ír békekötés kulcsszereplői, hogy egy alig kétórás "békekonferencia" zárónyilatkozatában mutassanak elfogadható kijáratot az ETA-nak. A terrorista csoport három nappal később, többször is utalva e deklarációra, bejelenti az erőszak végét.
Az ETA "világos, szilárd és végleges" elhatározásának politikai feltételei mellett döntő faktornak bizonyult a francia és spanyol rendőri szervek kitartó tevékenysége: a szervezet szabadlábon lévő aktív tagjainak számát ma 40-50-re becsülik. Úgy 200-an élnek emigrációban a kontinensen kívül, Kubában, Venezuelában; 703-an börtönben, legtöbbjük több száz kilométerre Euskaditól. A terrorfenyegetés infrastruktúra és társadalmi támogatottság hiányában egyre kilátástalanabb lett, miközben tavasszal az urnáknál - igaz, egy nagyon vegyes koalíción belül - rekorderedményt sikerült elérni. Az abertzale átlagosan 17 százalék körül mozgó támogatottsága (ami számos kisebb településen elsöprő fölénybe megy át) viszonylag állandó volt 21 éven át. Ehhez képest szenzációsnak tekinthető a Bildu májusi 25 százaléka, a 872 települési önkormányzat, és a guipúzkoai első hely, vagy San Sebastian megszerzése; sőt a navarrai bronz is (12 százalékkal). Megannyi bizonyíték arra, hogy az ETA célkitűzése ma csak az ETA megszűnése árán válhat reális jövőképpé.
E cél, azaz a baszk nép felszabadítása a következő évek erőviszonyainak függvényében kaphat értelmet. Valószínű, hogy a baszk nacionalisták (a PNV és a Bildu) egy darabig tartós fölénybe kerülnek a PSOE és a PP, azaz a "spanyol" pártokhoz képest, ami elvileg megkönnyítheti a helyi sérelmek orvoslását és követeléseik érvényesítését. Feltételezhetjük, hogy a Batasuna utódja, a Sortu hamarosan saját színekben indulhat a választásokon, azaz ismét tisztázódnak az erőviszonyok, és politikai képviselethez jut a lakosság hozzájuk húzó 10-20 százaléka. A patrióták már az ETA bejelentése után két nappal impozáns tüntetést szerveztek Bilbaóba, hogy jelezzék, megoldásokat akarnak: a bebörtönzöttek helyzetének fölülvizsgálatától a francia és spanyol állammal folytatandó dialóguson át egészen a történelmi baszk területek (a szűken vett Baszkföldön és Navarrán kívül a francia határ túloldalán elterülő Iparralde, az "északi zóna) önrendelkezési jogáig. Nehéz lenne azonban bármilyen "madridi" engedményt elképzelni a helyzet normalizálása nélkül. Anélkül, hogy a megfenyegetettek újra szabadon járhatnak-kelhetnek; hogy azok, akik évek óta nem beszélgetnek, néha köszönnek egymásnak. Hogy a politikai foglyok kiszabadulnak, s a politikusok játéktere letisztul, a manipuláció pedig - az ETA-é éppúgy, mint a konfliktusból politikai hasznot húzó többieké - értelmét veszti. Egy ideális jövőben számba vétetne az összes áldozat is. Eltörölhetnék a vélemény- és a gyülekezési szabadságot korlátozó törvényeket, és visszaállíthatnák a törvény előtti egyenlőséget is, hogy ha valaki felgyújt egy kukát, az Vitoriában is vandalizmusnak minősüljön, és immár ne terroristaakciónak. November 20-a után az előrejelzések szerint abszolút többséget szerez a Néppárt - s nagy kérdés, hogyan bánik majd szélsőségeseivel és az éveken át általuk szított indulatokkal a ma még visszafogott államférfiként, a konszolidáció jegyében saját "héjáit" csitító Mariano Rajoy.
