Számos lista kifejezetten helyi jelentőségű volt, nem is számíthatott győzelemre, így a szavazatok jelentős része elveszett, viszont igen magas, a regisztrált szavazók 90 százalékát meghaladó volt a választási részvétel. Az egész világ udvariasan körbedicsérte a választás tisztaságát, érezhető szorongással remélve, hogy a továbbiakban is minden rendben lesz majd a demokráciával, miközben a győztes párt hívei Istent dicsérték, és szidalmazták az ateizmust. Ugyanakkor figyelemre méltó tény, hogy a választási szabályok előírták a női jelöltek ötvenszázalékos arányát a listákon, aminek az előzetes várakozások szerint az lesz a következménye, hogy a képviselői mandátumok 41 százalékát nők kapják.
De hiába zajlottak zavar nélkül, rendben és szabályszerűen az október 23-án tartott tunéziai választások, egy helyen mégis
zavargások törtek ki
az eredmények hatására. Ez a hely pedig történetesen ugyanaz a város, az ország belsejében fekvő Szidi Buzid volt, ahonnan szűk egy éve voltaképpen az egész "arab tavasz" elindult. A némileg ellentmondó hírek szerint a végleges eredmények, tehát a mérsékelt iszlamista - hogy jobb híján ilyen léhán pontatlan meghatározást használjunk - Ennahda (vagyis Újjászületés Párt - ÚP) győzelmének a bejelentése váltotta ki helyi lakosok ezreinek dühét. A kormányhivatalok és a helyi ÚP-iroda felgyújtása és részleges kifosztása egyes források szerint rendőri fellépés hiányában, mások szerint ennek dacára zajlott órákon át. A népharag igazi oka nem is az ÚP győzelme, mint inkább a helyben erősen támogatott "Népi beadvány" elnevezésű választási lista utólagos diszkvalifikálása volt a pártfinanszírozásra vonatkozó előírások állítólagos megsértése miatt. Ezt pedig nem nehéz kapcsolatba hozni azzal a ténnyel, hogy a fölöttébb populista ígéretekkel (például ingyenes egészségügyi ellátás) induló választási párt megszerezte a szavazatok 13 százalékát, és ezzel besorolt a harmadik helyre, a Kongresszus a Köztársaságért (franciául CPR) elnevezésű szekuláris és baloldali párt mögé. Alapítója, egy Hesmi Haamdi nevű üzletember, az ország szegény, belső területéről származik, nem pedig a fővárosból vagy a tengerpartról, ahonnan a tunéziai elit - igaz, egy ideje már Londonban él. Állítólag valamikor régen iszlamista volt, aztán a megbuktatott elnök, Ben Ali támogatója, szóval homályos a múltja, rá is sütötték rögtön a pártra, hogy Ben Ali maradék hívei támogatják.
Nem lehet kizárni, hogy ezzel a váratlan harmadik hellyel Haamdi formációja beleköpött egy olyan levesbe, amelyet csak a diszkvalifikálásával lehet föltálalni. Kissé elsietettnek tűnt ugyanis, amikor a győztes Ennahda, amely az esélyesek könnyedségével évi százvalahányezer új munkahelyet ígért, továbbá erősen megfogadta, hogy az alkotmányozásnak nyugatias alaptörvény, nem pedig sariatörvénykezés lesz a vége, a végeredmény kihirdetése előtt máris tárgyalni kezdett egy leendő nemzeti egységkormányról a CPR-rel és a szocdem irányultságúnak mondható Ettakatollal (így rövidítik arabul a Munka és a Szabadságjogok Demokratikus Fórumát). Egy tunéziai weboldal már azt is tudni vélte hétfőn, hogy a CPR vezetője lesz az alkotmányozó nemzetgyűlés elnöke, az ideiglenes államfői posztot pedig az eddigi átmeneti kormányfő kapja. Kétségtelen tény, hogy mindhárom pártnak tiszteletre méltó ellenzéki múltja van, és az is vitán felül áll, hogy az Ennahda,
az iszlamisták szenvedtek a legtöbbet
a megbuktatott rezsim üldözöttjeiként. A szintén szekuláris balközép Haladó Demokrata Párt (PDP) nem merült fel partnerként az iszlamista törekvéseket általában is bíráló kampánya miatt, amelyhez képest a másik kettő kifejezetten barátságos húrokat pengetett az Ennahdával szemben.
A két potenciális szövetséges - főleg az Ettakatol - berkeiben mindazonáltal uralkodik még némi bizonytalanság az amúgy csupán egy évre szóló koalíciós elképzelésekkel kapcsolatban, akkor (vagy legkésőbb 2013 elején) ugyanis új választásokat írnak ki, és - ha az iszlamista (részben szalafita, tehát radikális fundamentalista) lakosság is úgy akarja - az új alkotmány alapján igazából akkortól kezdődik majd Tunézia történetének intézményesített demokratikus szakasza. Ez a bizonytalanság természetesen az Ennahda - és bázisa - igazi természetének kiismerhetetlenségével függ össze. Nem a párt tehet róla, de két héttel a választások előtt például azért törtek ki zavargások Tuniszban, mert egy magánkézben lévő tévécsatorna le merészelte vetíteni a Persepolis című rajzfilmet, amelynek iráni (emigráns) rendezője magát Istent is beleábrázolta önéletrajzi művébe. Eközben a főváros egy másik pontján az egyetemi nikábviselés tilalmának a feloldását követelték. Az iszlamistáknak kétségkívül érdekük, hogy az ideiglenes kormányzásba más erőket is bevonjanak, nehogy elkopjon a népszerűségük, hiszen gyors jólétfokozó intézkedések aligha várhatók. Ha megoszlik a felelősség, áthárítani is egyszerűbb - de persze nem kell feltétlenül mindjárt a legrosszabbra gondolni. Mivel az Ennahda a parlamentben a mandátumoknak a felével sem, mintegy negyven százalékával rendelkezik, az alkotmányozás során a szekuláris erők is érvényesíthetik az elképzeléseiket. Az Ettakatolnak viszont azt kell mérlegelnie, hogy nem veszít-e túl sok szavazót, amennyiben részt vesz egy nemzeti egységkormányban, ami a CPR számára a jelek szerint már nem is kérdés. A vezetője, Monszef Marzuki, egy Franciaországban végzett orvos, a 80-as évek óta az egyik legismertebb tunéziai emberi jogi aktivista már a kampány során is ügyelt arra, hogy ne bosszantsa föl az iszlamistákat. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy nem kíván ideológiai háborút.
Ebben egyébként szerencsére egyetért vele Rasid Gannusi, az Ennahda első embere is, aki egy aggódó, nyaralásközpontú újságírói kérdésre még azt is kijelentette, hogy nem tervezik az alkoholos italok betiltását vagy a nőknek a kötelező kendőviselést. Minden jel szerint Erdogan török miniszterelnök útját szeretné járni, aki az iszlám hazai térnyerésének elősegítésével párhuzamosan a nemzetközi porondon kifejezetten pragmatikus módon mozog. Gannusi megnyilatkozásaiból is az derül ki, hogy tisztában van Tunézia gazdaságának globális beágyazottságával (vö. idegenforgalom), és avval is, hogy a külföldi beruházók a kiszámítható, piaci logika alapján működő gazdaságpolitikai környezetet kedvelik.
