Magyar Narancs: Az elmúlt évek legnagyobb újságírói leleplezésének a WikiLeaks- és a Snowden-féle anyagok számítottak. Amikor a publikálásukról döntöttek, mennyire vették figyelembe a nemzetbiztonsági szempontokat?
Susan Chira: A WikiLeaks-ügy kirobbanása idején az újság külpolitikai szerkesztőjeként dolgoztam, így közvetlen részese voltam a publikálásig vezető folyamatnak. Állandó kapcsolatban álltam Bill Kellerrel, a lap akkori főszerkesztőjével és Dean Baquet-vel, aki a washingtoni irodát vezette. Billtől indult az egész, ő tárgyalt a Guardiannel. Amikor először megkerestek minket, rengeteget agyaltunk azon, hogy milyen károkat okozhatunk, hogy hol kezdődik és hol végződik a felelősségünk. Végül arra jutottunk, hogy mindegyik sztori külön elbírálást igényel.
Rengeteg anyagot kaptunk (több mint 250 ezer diplomáciai távirat került a laphoz – K. G.), s végül három csokorban publikáltuk, amit fontosnak tartottunk. Az első Afganisztánt és Irakot érintette. Abban az első pillanattól biztosak voltunk, hogy az anyag így vagy úgy, de nyilvánosságra fog kerülni, ha nem mi jelentetjük meg, jön más. Így akkor sem tettünk volna szívességet a kormánynak, ha valamiért elállunk a publikálástól. Ebben a helyzetben leginkább azt kellett mérlegelnünk, hogy minek mekkora az újságírói és a társadalmi haszna. Komplikált ügy volt, minden egyes sztorit külön kellett mérlegelni. Én leginkább az Afganisztánt és Irakot érintő anyagok feldolgozásába folytam bele.
| ||
MN: Mi volt a feldolgozás menete?
SC: Összeállítottunk egy csapatot, olyan tudósítókból, akik elegendő tapasztalattal rendelkeztek az adott területen. Miután rendszereztük az anyagokat, és felállítottunk egy adatbázist, a csapatunk – olyan szakértői az egyes területeknek, mint Michael R. Gordon, C. J. Chivers vagy James Glanz – bezárkózott egy szerkesztőségi szobába, és az utolsó szóig mindent átnyálaztunk. Először azokat a részeket jelöltük ki, amikről a saját tudásunk szerint azt gondoltuk, hogy bárkinek is kárt okozhatnak. Miután a saját elemzésünkkel megvoltunk, felvettük a kapcsolatot a kormánnyal, megadtuk a lehetőséget, hogy kifejthessék a véleményüket, hogy a tudtunkra adhassák, szerintük melyek a rázós és melyek a nem rázós részek. Afganisztán és Irak témájában a lehető legaprólékosabban jártunk el. Sok-sok árulkodó részletet töröltünk, rengeteg nevet, afgánok és irakiak neveit, olyan emberekét, akikről azt gondoltuk, hogy veszélybe kerülnének. De ugyanígy jártunk el egyes katonai akciók részleteivel. Hallgattunk a saját haditudósítóinkra, ha azt mondták, ennek vagy annak az információnak a nyilvánosságra hozatala károkat okozna. Sajnos a WikiLeaks már korántsem járt el ilyen körültekintően – ők több helyen is benne hagytak az iratokban olyan neveket és információkat, amikről később maguk is beismerték, hogy hiba volt.
MN: A személyek és akciók védelme mellett mi jelentett még fejtörést a táviratok megszűrésekor?
SC: A diplomáciai táviratok nagy része közönséges pletyka, amiknek a valóságtartalmát képtelenség ellenőrizni. Hogy valaki azt hallotta, hogy ennek vagy annak a helyi erős embernek három szeretője van – és még ezer hasonló sztori. Bármennyire is szórakoztatóak voltak ezek, mivel teljességgel ellenőrizhetetlenek voltak, kényelmetlenül éreztük volna magunkat, ha lehozzuk őket. Így először szét kellett választanunk a pletykát a tényszerű információktól. A washingtoni iroda vezetője egy tapasztalt, oknyomozásban is jártas helyi szerkesztővel felkereste az illetékes fehér házi és külügyminisztériumi embereket. Lehetőséget adtunk nekik, hogy elmondják a véleményüket, s ha akarnak, kifogást emeljenek. Mivel nálunk a gyakorlatban is sajtószabadság van, a kormány nem tilthatta meg, hogy bármit is lehozzunk, de fontosnak tartottuk, hogy pontról pontra átbeszéljük velük az egészet.
MN: Ezek többségükben elég kompromittáló történetek voltak…
SC: A nagy részük valóban az volt az adminisztráció számára. Számos diplomatát hazahívtak a nyilvánosságra hozott iratok miatt – ellehetetlenültek az állomáshelyükön. De nem hiszem, hogy bárki joggal állíthatná, hogy nemzetbiztonsági veszélyt idéztünk volna elő. A diplomáciai munka, amit hagyományosan zárt ajtók mögött végeznek, megnehezült ezek után, de nem hiszem, hogy az amerikai diplomácia maradandó károkat szenvedett volna. Az ügy egyrészt felszínre hozta, hogy mennyire gyenge lábakon is áll a bizalmas információk védelme, másrészt kiderült, hogy az információk sokszor túl vannak titkosítva. Számos esetben az égvilágon semmi sem igazolta a titkosítást. Véleményem szerint ezek az információk a világ nyilvánosságára tartoztak, a megjelentetésük, a kulisszák mögötti folyamatokra való rálátás közérdeket szolgált. Ugyanakkor elismerem azt is, hogy a nyilvánosságra hozataluk egy időre diplomáciai nehézségeket okozott.
| ||
MN: Snowden információival messze nem voltak ilyen sikeresek. A sztorit a riválisok robbantották. Snowden nem bízott eléggé a lapban?
SC: A Snowden-ügybe nem voltam benne közvetlenül, de elmondom, amit tudok. A WikiLeaks-ügy, mint kiderült, hagyott némi ellenérzést bizonyos körökben. A WikiLeaks egy olyan közösségbe tartozik, amit politikailag baloldalinak lehet leírni. Noha a Guardian volt a partnerünk, azt hiszem, maga a tény, hogy megengedtük a kormánynak, hogy belenézzen a lapjainkba, sokakat feldühített a baloldalon. A jobboldaliaknak meg az volt a bajuk, hogy egyáltalán lehoztuk az anyagot. Snowden szemében a New York Times a maga tekintélyes múltjával talán túlságosan is a fennálló rendszert jelképezte, s inkább olyan újságírók kapcsolatát kereste, akikről azt feltételezte, hogy politikailag együttérzőbbek lesznek. A saját szempontunkból persze az lett volna a legkívánatosabb, ha minket keres meg. Naná, hogy azt kívánom, bárcsak hozzánk jött volna.
| ||
MN: Ha valaki ma délután előáll a következő nagy sztorival, a közlésnél melyik részleg élvez elsőbbséget? A nyomtatott lap vagy az online kiadás?
SC: Esete válogatja, de nálunk is egyre inkább a digitális elsőbbség van érvényben. A WikiLeaks jellegű, nagyobb lélegzetű sztoriknál persze komoly koordinációra van szükség, de az elsőbbség a digitális megjelenésé.
MN: Mondana egy konkrét példát?
SC: Amikor nagy mennyiségű dokumentumokkal dolgozunk, mint például a WikiLeaks esetében, a digitális előkészítés meglehetősen munkaigényes feladat, ezért ilyenkor a print kénytelen bevárni, amíg az online tartalomban az utolsó link és kiemelés is a helyére kerül. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minél előbb kinyomjuk a sztorit online, de nincsenek kőbe vésett szabályaink. Mitévők legyünk például a vasárnapi lapszám cikkeivel? A vasárnapi a legnagyobb példányszámú lapunk, ám miközben a nyomtatott lapot vasárnap olvassák a legtöbben, az online kiadás hét közben az erősebb. Akkor most mi legyen az optimális publikálási idő? Ilyesmikről vitatkozunk mostanában házon belül.
Semmiképpen sem akarnánk hátrányos helyzetbe hozni a nyomtatott lap többmilliónyi olvasóját, ugyanakkor a digitális forgalomról sem szeretnénk lemondani. A megoldás kulcsa nincs még a kezünkben, úgyhogy ebből a szempontból minden cikket külön megfontolás tárgyává kell tennünk. A legtöbbször digitálisan jelenik meg először a sztori, de ha igazi szenzáció kerül a birtokunkba, semmiképpen sem lenne jó, ha a print lemaradna róla, csak mert egy nappal előtte már megjelentettük online. Azzal, hogy kikerül a cikk, maga a sztori is változik, kommentelik, frissül stb. Ilyenkor a print előtt néhány órával szoktuk megjelentetni digitálisan. A New York Times Magazinnál például az a szokás, hogy a vasárnapi cikk már szerdán vagy csütörtökön kikerül az online-ra – így kétszeres az esélye, hogy elolvassák.
Készítettünk egy innovációs jelentést, amelyben összefoglaltuk, hogy mit is kéne tennünk a jövőben. Arra a következtetésre jutottunk, hogy amire eddig nem fektettünk elegendő energiát, az a közönségfejlesztés. Jobban kell értenünk az olvasóink igényeit. Meg kell tudnunk például, hogy a nap melyik órája az, amikor egy hosszú cikket érdemes megjelentetni. Akkor tegyük ki, amikor a legtöbb olvasónk van, azt remélve, hogy az emberek elmentik későbbre a cikket? Egy biztos: sokkal komolyabb felméréseket végzünk, mint korábban. Ha valamire nem tudjuk a választ, próbát teszünk, kísérletezünk. Felvettük a Huffington Post egyik alapítóját, a közönségfejlesztés és a digitális szokások egyik elismert szakértőjét. Ő vezeti az alakulóban lévő csapatunkat, melynek az a feladata, hogy jobban megértsük az olvasóinkat.
| ||
MN: Hogy állnak az integrált szerkesztőséggel, a print és az online szerkesztőség összevonásával?
SC: Integrálva vagyunk. Évek óta. De ez sem egy lezárult folyamat. Amióta csak beléptünk a digitális korszakba, arra törekszünk, hogy a lehető legteljesebb mértékben integráljuk a két oldalt. A hírszerkesztőségeket már teljesen integráltuk. A dolog lényege, hogy minden egyes szerkesztőnek digitális fejjel kell gondolkoznia, olyan tartalmakban, melyek online kezdik meg az életüket. Ott van a délelőtt 10 órás szerkesztőségi megbeszélésünk, amely másról sem szól, mint hogy mi kerüljön ki a webre real-time-ban. Igyekszünk megszabadulni a nyomtatott világ beidegződéseitől. Több mint 30 éve vagyok a lapnál, amikor ide kerültem, még minden meeting arról szólt, hogy mi kerüljön a másnapi címlapra. Printvilág volt, a lap életritmusa is printalapú volt. Ma 24 órás, nonstop newsroomunk van.
Amikor a külpolitikai szerkesztőségben dolgoztam, bevezettük a 24 órás rendszert, az egész napos webszerkesztést. Ez ma már egy olajozottan működő, jól bevált rendszer a hongkongi, a párizsi és a New York-i szerkesztőnk között, akik folyamatosan ellenőrzik, posztolják és frissítik a híreket, illetve tartják a kapcsolatot a külföldi tudósítóinkkal. Nemcsak híreket gyártanak, de mélyreható anyagokat is, amik az alatt készülnek, míg New York alszik. Tulajdonképpen létrehoztuk saját használatra a házon belüli, napi 24 órában működő hírügynökségünket. Mindeközben persze nem engedhettünk a New York Times hagyományaiból, a mélyreható tudósításokból, elemzésekből. Kulcsszó a rewrite, ami annyit jelent, hogy a tudósító és a szerkesztő összedolgozik. Egymást követő műszakokban folyik a munka: a helyszíni tudósító szállítja a részleteket, a rewrite-ot végző szerkesztő pedig megírja a cikket. Ez nagyobb szabadságot ad a tudósítónak, akinek így csak az a feladata, hogy tudósítson.
Minden rovatnál végre kellett hajtanunk ezeket a változtatásokat, hiszen a web nem pihen, állandóan etetni kell. Ám ha elvesznénk az update-ek sűrűjében, elveszne az, amit az olvasók elvárnak a New York Timestól: a minőségi újságírás. Mostanában leginkább a mobil alkalmazásokban gondolkodunk, abban, hogy az emberek hogyan olvasnak minket. Én a hírekért felelek, nekem azt kell a digitális szakembereink segítségével kitalálnom, hogy a mobiltelefonos olvasás milyen változtatásokat követel meg tőlünk a dizájn és az újságírás terén. A hírek hagyományos hierarchiájában a legfontosabb sztorié az elsőbbség, de egy telefonon az emberek a legfrissebb híreket akarják olvasni. Azt kell kitalálnunk, hogy miként lehet a hírek fontosságát jelezni valahogy, egyszersmind kielégíteni annak a felhasználónak az igényét is, aki csak azért csekkolt be, hogy megnézze, mik a legfrissebb hírek.
| ||
MN: Az újságíróktól elvárják, hogy aktívak legyenek a közösségi médiában, hogy fent legyenek például a Twitteren?
SC: Senkit sem kötelezünk rá, hogy fent legyen a Twitteren, de mindenkit bátorítunk. Nem csak bátorítást adunk, képzést is. A Twitter is fontos, de a Facebook még fontosabb az új olvasók megtalálásában. A Twitter egy amúgy is elkötelezett közönség párbeszédének eszköze, de a Facebook a nagybani olvasófogó. Arra jutottunk, hogy nem fordítunk kellő figyelmet a Facebookra, úgyhogy most épp ezt erősítjük. Amire mindenkinek oda kell figyelnie, ha megjelenik a közösségi médiában, hogy a New York Timest képviseli. Tartózkodni kell a politikai állásfoglalástól, óvakodni az olyan kommentektől, amik megkérdőjelezhetik az újságíró objektivitását. Olyan egyensúly ez, amire egy újságíró ösztönösen ráérez. Ha félremegy valami, az sem a világ vége, ilyenkor finoman jelezzük az illetőnek, hogy talán nem a legszerencsésebb, amit kiposztolt, de nem csinálunk nagy ügyet ebből. A social media egyre inkább része valamennyiünk munkájának.
| ||
MN: Létezik Twitter-oktatás házon belül?
SC: Sokféle oktatási lehetőséget tudunk kínálni, épp ideje, hogy ezeknek valami átfogó rendszert találjunk. Ez is most van kialakulóban. A nemzetközi szerkesztőség újságírói például mára már majdnem mind elvégeztek valamilyen közösségimédia-tréninget.
MN: Mi a helyzet a blogokkal? Vadásznak már meglévő, sikeres blogokra?
SC: Külső blogok behúzásával nem foglalkozunk. A blogvilág nem annyira a mi asztalunk. A közösségi média egy kicsit mintha marginalizálta volna a blogokat. Vannak nagyon népszerű blogjaink, amikhez ragaszkodunk is, de karcsúsítjuk is őket rendesen, mivel meglehetősen munkaigényes műfajról van szó. Továbbra is azt gondoljuk, hogy egy-egy sztori live-blog-szerű kibontása, főleg ha breaking newsról van szó, nagyon is hatékony módszer, de ehhez képzett stáb kell, olyan újságírók, akik a műfajban járatosak. A közösségi média azonban egyre inkább átveszi a blogok helyét.
MN: A Huffington Post és társai megölik a komoly újságírást?
SC: Mindegy, minek nevezzük, legacy vagy mainstream újságírásnak, a lényeg ettől nem változik: annak a hagyományokkal bíró iskolának, amit a New York Times is képvisel, újabb és újabb kihívásokkal kell szembenéznie minden egyes nap – gazdasági téren, és a versenytársak tekintetében is. A régi szép időkben azt gondoltuk, hogy a legfőbb versenytárs a Washington Post, a Wall Street Journal, a Financial Times vagy a Guardian. Ma már a BuzzFeedtől a Huffington Postig, a Vice-tól a Voxig mindenki a riválisunk. Állandóvá vált a kihívás, alkalmazkodnunk kell az újabb és újabb helyzetekhez tartalmilag és vizuálisan is. Azt hiszem, ma már a videókat is sokkal hatékonyabban használjuk. Próbáljuk magunkhoz vonzani a digitális bennszülötteket, azokat az olvasókat, akik már a digitális érában szocializálódtak, és semmi közük a nyomtatott világhoz. De nem hiszem, hogy mindez halálos fenyegetést jelentene az úgynevezett komoly újságírásra vagy hívjuk bárminek is.
MN: 2011-ben bevezették a fizetős online rendszert. Mik a tapasztalatok?
SC: Heves viták folytak az ügyben, de kénytelenek voltunk meglépni, mert arra jutottunk, hogy a hirdetési bevételek soha nem fogják elérni a korábbi nagyságrendeket. Többé már nem tekinthettünk úgy a hirdetésekre, mint a bevételeink legfőbb forrására – egy olyan rendszert kellett kialakítanunk, amelyben az előfizetés válik a központi forrássá. A hirdetéseket persze nem kell temetni, továbbra is nagyon fontos szerepet játszanak a lap életében, de gazdasági szükségszerűség volt bevezetni a fizetős modellt.
| ||
MN: Magyarországon egyáltalán nem ismeretlen jelenség, hogy a kormány megszorongatja a neki nem tetsző médiumokat. Mondjuk azzal, hogy megvonja az állami hirdetéseket. Történtek hasonló kísérletek a New York Timesszal szemben is?
SC: Mivel a sajtószabadság nálunk nemcsak alkotmányos jog, de nagyon komolyan is veszik, az amerikai sajtó komoly védettséget élvez, így az effajta kormányzati nyomásgyakorlástól védve vagyunk. Aggodalomra adhat okot azonban, hogy a kormány több újságírónkkal szemben is nyomozást folytat annak kiderítésére, hogy kiktől származnak a bizalmas információik. A törvények tiltják a titkos információk kiszivárogtatását, ezért perbe lehet fogni az elkövetőt. Az újságíró nem perelhető az információ nyilvánosságra hozataláért, de a kiszivárogtató igen. Ám ha nem adjuk ki a forrásainkat, minket is börtönbe küldhetnek. Több újságírónk, például James Risen és David Sanger, is ennek a jogi csatározásnak a szenvedő alanya. A jelen törvények szerint akár börtönbe is kerülhetnek. A mostani adminisztráció rendkívül agresszíven lép fel a szivárogtatókkal szemben. Az viszont nálunk is teljesen mindennapi dolog, hogy ha valakinek nem tetszik, amit írunk, többé nem hirdet nálunk.
| ||
MN: Mi történik, ha a kiadó és a főszerkesztő nem ért egyet valamiben?
SC: Szerencsések vagyunk, mert a Sulzberger família, mely a kezdetektől fogva kiadja az újságot, nemcsak érti, de messzemenőkig támogatja is azt a szerepet, amit a New York Times tölt be az amerikai közéletben. A kiadó természetesen a főnökünk, de nem korlátoz bennünket. Mondok egy példát. Lehoztunk egy tényfeltáró cikket a kínai vezetőkhöz köthető üzletemberek kétes gazdasági tevékenységeiről. Válaszul a kínai kormány blokkolta a nagyon is jövedelmező kínai nyelvű website-unkat. Mondanom sem kell, ez komoly anyagi érvágást jelentett, de a kiadó nem kért tőlünk olyat, hogy álljunk el a cikk közlésétől. Tudta, hogy ha így tenne, az újságírói értékeink szenvednének csorbát.
