Vagy az történt, hogy túl későn és túl keveset ígért a damaszkuszi vezetés az április elején bejelentett reformokkal, vagy pedig az, hogy hiába is ígért volna bármit, az ellenzék már nem adott hitelt a szavának. Akárhogy is, ahogy telnek a napok, egyre kevésbé látszik bármiféle lehetőség az egyezkedésre. A rezsim a jelek szerint következetesen és kíméletlenül igyekszik felszámolni az ellenállás valamennyi központját, de ez eddig még
nem törte meg
az ellenállást, amelynek részleteiről hírforrások híján nem sokat tud a külvilág. Eközben a polgári áldozatok száma már 700 körül jár, de a biztonsági erők soraiból is száznál többen vesztették életüket. Ez utóbbi adatot különösen nehéz megerősíteni - az ellenzéki források szerint a fegyveres ellenállásra utaló információk mind hamisak. A belbiztonsági erők városról városra haladva harckocsikkal benyomulnak a településekre, nem világos, hogy milyen előzetes megfontolások alapján nyitnak tüzet (a szórványos helyszíni beszámolók szerint véletlenszerűen), lakásokba rontanak be, embereket hurcolnak el, egyszóval megfélemlítéssel próbálják elejét venni a további tüntetéseknek. A déli Deraa városából, ahol két hónapja kezdődtek a megmozdulások, már két hete nem érkeznek hírek, a bevezető utak ellenőrző pontjain csak különleges engedéllyel lehet áthaladni. Az ENSZ a damaszkuszi hatóságokkal egyeztetve küldöttséget és segélyszállítmányt indított a városba, amelynek körzetében több tízezer palesztin menekült is él, de végül nem tehették be a lábukat a körülzárt területre. Bizonytalanság, kiszolgáltatottság, félelem: a diktatúra fenntartásának jól bevált módszereivel igyekszik stabilizálni a helyzetet a hatalmas és ellenőrizetlen elnyomó apparátus.
Valójában nehéz is volt elképzelni, miként oldhatná fel több mint négy évtized után a kijárási tilalmat a kormány - nem papíron, hanem ténylegesen - egy olyan helyzetben, amikor ennyire kiterjedt elégedetlenséggel kell szembenéznie. Most már látjuk: úgy oldotta fel, hogy a titkosszolgálatok, a mukhabaratok magatartása semmit sem változott, ugyanolyan ellenőrizhetetlenül hurcolnak el embereket, mint korábban, az állítólag engedélyezett tüntetéseket is erőszakkal elfojtják - kivéve persze azokat, amelyek a rendszert éltetik, és az ország egységét, stabilitását veszélyeztető, külföldről tüzelt akciók ellen tiltakoznak.
A rezsim továbbra is azt hozza fel önnön védelmére, hogy meg kell védenie az országot a belső ellentétek elfajulásától, az erőszakos muszlim szélsőségesek térnyerésétől, miközben a tüntetések jelszavai az egységet hangsúlyozzák, túllépve a hagyományos vallási megosztottság frontvonalain. Még az alavita kisebbségen belül is sokan szembefordultak a rendszerrel - ez a vallási csoport aránytalanul nagy súllyal képviselteti magát a politikai, katonai és gazdasági elit soraiban - látva, hogy a hatalom előnyeiből csak néhány család részesül. Másfelől a rendszer az elmúlt években azon igyekezett, hogy más közösségek (szunniták, keresztények) befolyásos vezetőit is maga mellé édesgesse, akik immár a fennmaradásában lehetnek érdekeltek. Ugyanakkor tény, hogy nem lehet semmi pontosat tudni a tüntetők törekvéseiről, akik szervezeti gyökerek híján még nem szövődtek olyan országos hálózatba, amelynek a tevékenysége túlmutatna a konkrét akciók egyeztetésén. Igaz, a kormányzat sem adott lehetőséget országos szintű véleménycserére,
csak helyi szintű egyeztetésekre
volt mindeddig hajlandó, miközben most már nem nagyon maradt más lehetőség a kiszállásra az erőszak spiráljából.
Nehéz egyértelmű magyarázatot találni arra, hogy miért olyan óvatos a külvilág, amikor a nyomásgyakorlás lehetőségeiről esik szó. Miközben a szír vezetés Irán folyamatos támogatását élvezi - hírek szerint ellenzékének leverése során konkrét formában is -, menedéket nyújtott több radikális csoportnak, szembefordulva a Nyugat felé orientálódó arab országokkal Szaúd-Arábiától Egyiptomig. Ennek ellenére az elmúlt években bizonyos reményeket fűztek Washingtonban ahhoz, hogy sikerül rábírni egyfajta békülékeny passzivitásra Izraellel szemben. Változatlanul fel-felbukkan az a vélekedés is, hogy az elnök, Bassár al-Aszád jobban hajlik a rendszer megreformálására, mint szűkebb környezete, beleértve az öccsét, Mahert, az egyik legerősebb belbiztonsági fegyveres testület, az Elnöki Gárda vezetőjét. Ez a nézet tükröződik a hét elején bejelentett EU-döntésben is, ami egyrészt fegyverembargót léptetett életbe az országgal szemben, másrészt 13 szír vezető ellen beutazási tilalmat rendelt el, zárolva külföldi bankszámláikat. A listán az államfő nem szerepel, és nyilvánosságra került, hogy a mediterrán térség uniós tagországai ellenezték a keményebb szankciókat. De akármennyire hajlana is Bassár al-Aszád a reformokra, az április közepén végrehajtott kormányváltás óta a lakosság nem sokat érzékel ebből a szándékából. Az sem világos, hogy képes-e átlátni, ellenőrizni, netán felülbírálni ő maga vagy a kormányából bárki a három mukhabarat szervezet akcióit. A titkosszolgálatok között már korábban is voltak feszültségek és hatalmi viaskodások, amelyek odáig mentek, hogy egymás tagjait is le-letartóztatták. A mostani áttekinthetetlen helyzetben a jelek szerint tovább nőttek ezek a belső feszültségek, szemlátomást nem állnak egységes központi irányítás alatt - nem is beszélve a fegyveres szervezetek közötti konfliktusokról. Deraából például katonai egységek közötti összecsapásokról is érkeztek hírek, bár tömeges dezertálásról nem hallani. A nemzetközi óvatoskodás mögött akár az a pesszimista megfontolás is állhat, hogy a lázadó szíriaiak ügye vereséget szenved, amit aztán széles körű megtorlás követ majd. Ebben a helyzetben pedig még mindig jobb lehet, ha az államfő a helyén marad, mintha a hatalmi elit valamelyik keményebb, reformellenes tagja venné kezébe a dolgokat.
