Az al-Káida és vezetője nemcsak azért válhatott a 21. század elején a gonosz szimbólumává, mert megtámadta a világ első számú hatalmát, hanem azért is, mert elsőként használta ki a globalizációt. 2001. szeptember 11. nyilván sohasem jön össze a kiterjedt légiforgalom, a pofonegyszerű kommunikációs technológiák és egy olyan generáció nélkül, amely feltűnésmentesen tud elvegyülni egy közel-keleti nagyvárosban éppúgy, mint Hamburgban vagy valahol Floridában.
Peter Bergen újságíró 2006-os könyvében olyanokkal készített interjút, akik személyesen ismerték bin Ládint: barátok, osztálytársak vagy harcostársak beszéltek róla. 2008-ban egy másik újságíró, Steve Coll könyve a bin Ládin család történetét rekonstruálta, a családtagok visszaemlékezéseit is felhasználva.
A rém képe
Éveknek kellett eltelniük 2001 után, mire megbizonyosodhattunk arról, hogy Uszáma bin Ládin nem volt részese fékevesztett szexorgiáknak, nem szurkolt az Arsenalnak, és nem volt a CIA ügynöke Afganisztánban. Apa nélkül, az édesanyjával töltötte fiatalkorát Szíriában (Mohamed bin Ládin csak rövid ideig élt házasságban). Az egyetemi évei azonban már a bin Ládineknél teltek Szaúd-Arábiában; világképét az ott oktató iszlám fundamentalisták formálták.
Az afgán polgárháború és a pakisztáni évek során érett férfivá, s emelkedett vezetővé. Nem harcolni ment, hanem azért, hogy a Bin Ládin Group építési vállalat eszközeit az afgán menekültek és az arab önkéntesek életkörülményeinek javítására fordítsa. Nem a klasszikus értelemben vett szabadságharcos, inkább szervező volt; a pakisztáni Pesavárból irányította a dolgokat, kezdetben korábbi tanára, Abdullah Azzam keze alatt.
Bin Ládin a szovjet kivonulás és mentora halála után hozta létre az al-Káidát. Hogy pontosan menynyien lehettek ekkor, nem tudni, a legfrissebb kutatások már csak alig száz, esetleg húsz főről beszélnek, semmiképp sem ezres nagyságrendű seregről. Uszáma hamarosan hazatért Szaúd-Arábiába, de nem találta helyét testvérei és a szaúdi elit fényűző, a Nyugat luxusát majmoló életvitelében. Nehezen viselte azt is, hogy amerikai katonák állomásoznak szaúdi területeken. Mindezért példátlan vehemenciával kezdte bírálni a királyi családot, mire a hatóságok szemrebbenés nélkül kiutasították az országból. "riási szégyen volt ez a családjának, amely évtizedek óta a királyi család legnagyobb presztízsű beruházásait vitte.
Uszáma Szudánba ment, és elindította "nemzetközi" karrierjét. A családi részesedései után multimilliomosnak tartott bin Ládin állítólag mezőgazdasági és ipari vállalkozások sorát birtokolta - hovatovább néhány méhészetet is. E vagyon Coll szerint - aki Uszáma testvéreinek válóperes iratai alapján kísérelte meg belőni a terrorista pénztárcáját - a vélt 300 millió dollár helyett inkább csak úgy 15-20 millió dollár lehetett. Ez sem kevés, de egy fokkal nehezebb terrorszervezetet finanszírozni belőle.
Az USA valójában csak 1998 augusztusa után észlelte a veszély súlyát, amikor az al-Káida felrobbantott két amerikai nagykövetséget Kelet-Afrikában. Addig bin Ládin csak a terrorizmus egyik fő finanszírozójaként szerepelt az aktákban. E merényletek után Szudánból is mennie kellett; visszatért hát Pesavárba. Itt jött össze Omár mollával, az éppen felemelkedő afganisztáni szélsőséges szervezet, a Tálibán vezetőjével (állítólag a pakisztáni titkosszolgálat volt a matchmaker). Innentől a Tálibán és az al-Káida szimbiózisban élt. Az egyik menedéket, hátországot biztosított a másiknak, s ez a másik elit fegyvereseket, külföldi kapcsolatokat és pénzt szerzett a helyi expanzióhoz. De bin Ládin kísérletei, hogy a Nyugattal és a konzervatív diktatórikus arab rezsimekkel szembehelyezkedő dzsihádista szervezetek csúcsvezetője legyen, nagyrészt kudarcot vallottak. Mindöszsze egy üzbég és egy egyiptomi szervezet csatlakozott az al-Káidához 2011 előtt.
A videosztár vége
Az amerikai terrormerényletek sajátos következményeként az al-Káida egyszerre vált fetisizált rémképpé és működésképtelenné. A csoportra és vezetőjére irányuló figyelem lehetetlenné tette a további sikeres tevékenységet. Afganisztánt lerohanta az USA, a tálibok felszívódtak, és az al-Káida vezetősége rövid úton Guantánamón találta magát. 2001-ben a Tora Bora hegységben épp csak hajszál híján sikerült elmenekülnie bin Ládinnek és helyettesének. Szinte egy vasuk sem volt már, a menekítésüket segítő afgán parancsnoknak mindössze 7000 dollárt tudtak felajánlani meg egy szép ígéretet, miszerint a többit küldik, amint eljutnak a legközelebbi pakisztáni városig. A guantánamói foglyok kihallgatásáról készült leírások, beszámolók arra is rávilágítanak, hogy az al-Káida többségét ekkor már az a korosztály képviselte, amely életkoránál fogva ott sem lehetett a szovjetek elleni harcban, és csak később csatlakozott a mozgalomhoz (nem is a CIA képezte ki őket).
Bin Ládin szervezete romokban hevert, de mintha csak épp ez kellett volna az iszlám világ ilyen-olyan dzsihádista szervezeteinek, hogy szövetséget vállaljanak vele, és - ha csak szimbolikusan is - alárendeljék magukat az al-Káidának. Az elmúlt tíz évben megjelent a Mezopotámiai al-Káida (főleg Irakban), az Arab-félszigeti al-Káida (Jemenben és Szaúd-Arábiában), továbbá a Maghrebi al-Káida. Bár bin Ládin legfőbb problémája az amerikai titkos ügynökök, spiclik és kémműholdak előli menekülés volt, eközben mégis ismertebbé és népszerűbbé vált, mint bármikor korábban. Az al-Káida átalakult valamiféle franchise hálózattá, ahol Uszáma bin Ládin - amerikai szóhasználattal - az északi Sarkcsillag volt, amely egyfajta iránymutatással szolgált a rászorulóknak - leginkább video- és hangüzenetek segítségével.
Bin Ládin meghalt, a szimbólum távozott. Az ő arcképe díszelgett a pólókon, ő szerepelt Eminem klipjében és a Nyóckerben, utódjának - és helyettesének, Ajman el-Zauahirinek - nehéz dolga lesz, ha ő is poszter és szuvenír szeretne lenni. A terrorcselekmények mindazonáltal folytatódnak majd, bár ha hinni lehet a statisztikáknak és a híreknek, egyre kisebb hatékonysággal. Legalábbis a nyugati világra nézve; a 9/11-hez hasonló, tömeges áldozatokkal járó támadás nem volt több az USA-ban, Európa a 2004-es madridi merénylet után szintén megtanulta a leckét. A dzsihádisták igazi terrorszervezethez méltóan ismét a legkisebb ellenállás felé úsznak, ott erőszakoskodnak, ahol káosz van. A Mezopotámiai al-Káida pár éve még az Iraki Iszlám Állam nevében lépett föl, de az ország viszonylagos stabilizálódása után már a felszámolás szélén áll. Napjainkban talán az Arábiai-félsziget a legkomolyabb veszélyzóna, ahol a jelenlegi társadalmi feszültségeket kihasználva esélyük lehet bármire a második generációs dzsihádistáknak. 'k őrzik majd Uszáma bin Ládin emlékét egy darabig.
